Paál Zsolt: A férfi élete

2021. május 01., 08:16
Bukta Imre: Volt téesz udvar (olaj, vászon, 80 × 100 cm, 2019)

Csóka Sándor a család nyolcadik gyermeke volt, a legkisebb. Mikor tizennégy éves lett, már csak a nővére élt. De az is belehalt gyermekével együtt a szülésbe. Így hát rá maradtak beteg, elvénülő szülei, miközben szemet vetett fiatal életére a sivár magyar alföld. Ahogy százezernyi társára is. Úgy falta fel őket a falánk föld, ahogy a réteken kullogó marhacsordák kikoptatták a tágas mezőket.

A forró nyarak feketére égették, a fagyos telek köhögőssé tették. Gyógyszert nem akart, orvosért nem fizetett. Nem ivott pálinkát, s nem kellett neki a bor sem. Amit megtakarított, hazaküldte.

Húszéves lett, mikor jött az első nagy háború. Nem behívták, elvitték.

Az állomáson megbámulta a búcsúzkodó, jajveszékelő menyecskéket, és a fagyos vagonban áldotta sorsát azért, hogy a fronton szerelem nem fogja kínozni.

A lövészárkokban a tetvek, az éhség és a kilátástalanság mardosta. És atyja, anyja békétlen és szent emléke. Más nem volt az életében. A tűzszünetekkor nem kártyázott, de a szuronyrohamoknál mindent egy lapra tett fel. Mikor előrerohant, nem rémítették a torkolattüzek, s könnytelenül nézte az előtte szétszakadó bajtársait, a feltépett hasú, kiontott belükben elbotló lovakat, feketére égett és összezsugorodott halottakat. Mikor kórházi szolgálatra osztották, elfojtott részvéttel bádogkukákba dobálta a levágott végtagokat, s a határt vödörszámra locsolta kiontott vérrel. Megtanult sírt ásni és latrinát ásni. Megint szembekerült a mohó földdel, és sokszor köpni volt kedve, de arra nevelték, hogy a föld szent.

Mikor először esett fogságba, szerencséje volt. Besorozták a bolsevik hadseregbe, s oroszként harcolt a német ellen. Aztán internacionalistaként az orosz ellen. Végül megint oroszként az angol ellen. Amikor hazatért, megvolt a keze, lába és a szeme, míg hazája csonkán, megrokkanva feküdt előtte. A vasútállomások koporsókkal, a kocsmák és a nyomortelepek veteránokkal voltak tele. Az atyai ház bedőlt falakkal üresen tántorgott előtte, mert édesszülei 1916-ban kitántorogtak a temetőbe. Mikor meglátogatta őket, hosszan sírt. Aztán összeszedte magát.

Csak a föld állt magában kopottan és tunyán, embertől elidegenedve. Elhatározta, hogy magához veszi az elözvegyült vidéket, s visszaadja a föld teremtő méltóságát. Így dolgozott éveken át. És a földje megszelídült, s adott kenyeret, tetőt, marhát és lovat ahhoz is, hogy feleséget vegyen magának. A nője még szinte gyermek volt, de szívesen adták neki a tizennégy éves lánykát, mert kevés volt az ép férfi és sok volt az éhes rokon. Asszonyához jó volt, s ahogy a föld kinyitotta a méhét, úgy tett fiatal nője is vagy négyszer. Egyet elvett tőle a tüdőkórság. Ölében vitte egészen a sírig a kicsinyke koporsót, maga tette a földbe, s maga tette a földet a gyermekre. De jól imádkozott, mert a másik három túlélte. Ez alatt az óra alatt megtanult máshogy sírni. Nem ordított, hanem szűkölt, mint a megrugdosott eb. Aztán egy újabb év kegyelmet kapott az égtől és földtől. Gyermekei verítékkel tanulták a bőséges munkát, asszonya pedig vérrel a szűkös szerelmet.

Egy év leteltével másfajta pusztulás aratott. Emberek százával ugráltak ki az ablakon vagy lőtték főbe magukat az óceán túloldalán. Csóka Sándor újra földönfutó lett, de neki négy életet kellett kötnie a batyujába. Mikor bálát kötözött, kiment az erdőbe, hogy fölkösse magát. Aztán a képzelete mutatott neki három kis halottat és egy nagy sírt. Hazament, elbúcsúzott, ami maradt, odaadta asszonyának. Összeszedte a holmiját, s áthajózott Amerikába tízezernyi sorstársával. Megtanult várakozni, s megtanult a tengeren temetni. Mire New Yorkba értek, tíz másik szerencsétlent kötözött zsákba, s engedett a tengerbe.

A kikötőben nem találták megfelelőnek göthös, sovány teste, sötét tekintete, meglazult fogai miatt.

A visszatoloncolás elől megszökött, napokig bujkált. Aztán meghalt egy Szabó nevezetű másik magyar, így annak papírjaival keresett munkát.

Ahogy egykor az anyaföld, most egy mohóbb szörnyeteg nyelte el, az amerikai gyár.

 

A hatalmas csarnokokban rossz volt a levegő. Az anyag- és az emberbűz fojtogatta ebben az acélkriptában, míg olyan lett, mint a gépek, szikár, nyers, kíméletlen. Sorra meghaltak benne az emlékek, az otthoni tájak, a színek, illatok, a hangos mulatságok és a csendes fohászok. A füléből és a szájából előbb a dalok, majd a magyar beszéd párolgott el. Mindenféle szót megtanult tucatnyi nyelven, csak a sajátját nem tudta jól.

És az arca is más lett. Már nem magyar volt, hanem nemzetközi, ahogy a beszédje és a kíméletlensége is. Négy év alatt ezernégyszázhatvanegy napot dolgozott. Egy hónapja volt, hogy szabaduljon, s legyen annyi pénze, hogy visszavásárolja a családját, bevethesse a földjét, tetőt húzzon ötük feje fölé.

De egy este kocsmai verekedés tört ki, ahol a kések emberhúst szabtak, s a holttest mellett megtalálták a Szabónak hitt Csóka Sándort. Először ott verték félholtra, majd egy hónap múltán minden másnap a börtönben. A tárgyalásán senki nem értette és senkit nem értett. A tömeg kinevette és a vérét kívánta. Kötél általi halálra ítélték. A siralomházban azért sírt, mert tudta, kiket otthon hagyott, miatta fognak éhen halni. És már nem tudott saját szégyene miatt sírni, hogy kötélen fog lógni, s névtelen sírba fogják temetni.

Úgy vélte, hogy az egyik este az édesanyja jött el hozzá. Megsimogatta felpuffadt, véresre vert arcát, s a szívére tette a kezét.

A következő héten életfogytiglanra változtatták büntetését. Arra gondolt, hogy az Isten lehajolt hozzá, hogy a mellkasából kifújja az önfeladás nehéz görcsét.

Sokat imádkozott, s művészi tökélyre fejlesztette azt, amihez titkon mindig volt érzéke: teremteni. Szép koporsókat készített, faragványokat tett rájuk. Az őrök és a börtönfelügyelő nagy nevetések között nézték a faládák indás virágkoszorúit, a faragott madarakat, melyek a rohadó anyag felett zengték, hogy van miért élni, s mégiscsak dicső az Isten. Ezekbe temették azokat, akik nem kaptak kegyelmet. A siralomházba ő hozta el a méltóságot a széppé ékesített koporsóival mindazoknak, kik a kötélről lekerülve névtelenül merültek a föld alá. Egyikük sem tudhatta, hogy a koporsókat eladták a börtönőrök, s a kivégzettek szánalmas deszkaládában lettek az enyészeté.

1950-ben szabadult. Kiderült, nem volt köze a gyilkossághoz. Felmentették, tizenöt dollárral a zsebében elengedték. Több újság címlapján megjelent fogatlan, megkopaszodott, kérges arca, hajlott alakja, szánalmas maradéka egykor robusztus önmagának. Majd egy évig nyomorgott, mire összegyűjtötték neki a hazaútra valót. Addig egy kétszer két méteres lyukban húzta meg magát. Abból élt, hogy gyermekeknek papírmadarakat hajtogatott vagy virágot faragott.

 

Hazafelé nézte a tengert, ahogy a napfelkelte aranyfátyla ráhullott a végtelen szántású hullámokra. Eszébe jutott, hogy az Isten milyen szép és hatalmas, s őt is végre hazajuttatja.

És a végtelen szántású magyar föld is eszébe jutott, melyet majd ő tanít meg újra teremni. Tíz dollárt szétosztott apró gyermekek közt, mert azt mondták neki, hogy otthon már kommunizmus van, nem számít a pénz, a magafajta szerencsétlent is felemeli az új államhatalom.

Mikor nyugat felől hazafelé tartott, azt gondolta, hogy kerekeken guruló palotában utazik, pedig harmadosztály volt az is, de ő vagonhoz volt szoktatva.

Amikor megérkezett, senki nem fogadta. És senki nem ismerte. Maradék haja szürke kóc lett aszott koponyáján, a szeme beesett, törött orra torzan forrt össze, arca elvesztette mindazt a kellemet, mely egykor becsületességet sugárzott. A régi háza helyén széles kúria állt, s mikor tudakozódott, senki nem akart szóba állni vele.

– Takarodj innen, vén nyomorult! Majd elvisz a rendőr, ha itt mersz koldulni – károgták felé fekete hangok és sötét szívek.

Hosszú csavargás után megállapodott egy téeszben. Itt nehéz volt a munka, gúnyt, megvetést, szitkot kapott, amerikásnak csúfolták. Pár hónapra rá elszegődött a temetkezéshez mindenesnek. Már nem kereste a családját, halottnak tudta őket. Ezért vágyott a halottak közé, mert a halál mintha megfeledkezett volna róla.

Viszont jól bánt azokkal, akiket mosdatni, öltöztetni kellett, s ő csendeskén elbeszélgetett velük. A keze már elügyetlenedett a faragáshoz, ezért a koporsókra – ha kérték – madarat, napot, virágot festett. Más alkalommal egy kisgyermek került a keze közé. Eszébe jutott kétévesen elveszett sajátja. Most erre a sápadt kis testbe rajongta vissza elkorhadt apaságát. És ha ilyent látott, pörölt az Istennel, hogy miként hagyhatja a szépet veszni, a csúfat tovább gyomosodni.

Ötödik évben Pestre költözött, idősek otthonába vitték. Onnan megszökött, miután az egyik ápoló megverte. Napokig bolyongott az utcákon, egy kapualjban húzta meg magát estére. Délelőtt a Duna-partig sétált észrevétlenül. Lopnia kellett, hogy ne kerüljön börtönbe. Koldussá kellett válnia, hogy legyen ruhája.

Aztán az egyik este a hangos városban fegyverek ropogtak. Értetlenül szemlélte, ahogy az orosz tankok, mint valami nagy és szürke rovarok, mindent ellepnek. Amikor lőni kezdték a Kossuth téren a tömeget, hosszan tétovázott. Egyszerre egy haldokló nő zuhant a karja közé. Alig volt benne élet, s nem is tehetett mást, rábízta gyermekét erre az ijesztő, szánalmas vénemberre. Ő pedig még egyszer megbámulta a halált ezen a szikár női arcon, majd a gyermeket magához szorítva, nagy loncsos kabátjába bepólyálva futni kezdett. Az üszkös, leszakadó tetőgerendák egyszer leütötték, a füsttől köhögőrohamot kapott. Meg-megállt, hogy megnézze a gyermeket, mert félt, hogy megfojtja menekülés közben. Félnapnyi bolyongás után ért el arra a címre, melyet a haldokló meghagyott neki. Szép polgári bérlakás volt négy szinttel. Felvitte a gyermeket a másodikra. Becsöngetett. Komoly, zavart tekintetű férfi nyitott ajtót.

– A feleségét már nem tudtam megmenteni – mondta, s az apjához engedte a gyermeket.

Könnyek közt hívták be, de nem engedelmeskedett. Nem érzett ezekkel sem közösséget, hiszen nem voltak könnyei. Rég nem kereste a halált, de a halál már acsarkodó tekintettel figyelte őt a romos pesti utcákon.

November elején azokat is lefogták, akik a halottakat temették. Így esett fogságba az öreg, deres hajú Csóka Sándor is. Majdnem egy hétig rostokolt egy két méterszer két méternyi bűzös cellában. Aztán átvitték egy másik épületbe. Közben jajszót, ordítást és könyörgést hallott. Hirtelen félni kezdett. Talán ő is így fog ordítani, hiszen vén volt és gyenge. De egy elfüggönyözött, álmos irodába vitték. A kihallgatótiszt először Szabónak hívta, de aztán kimondta rég nem hallott nevét: Csóka Sándor. Az öreg zavartan, majd megtörten hajtotta le a fejét. Hát ezt is tudják, gondolta magában. De csak ez a kihallgatótiszt tudta, ifjabb Csóka Sándor őrnagy. Ő volt az egyetlen, aki felismerte atyját abból a korabeli újságból, mely a világ elé tárta az amerikai demokrácia igazságosságát.

Mikor idősebb Csóka Sándor ráeszmélt, hogy a gyermeke a sírból visszatántorgott ebbe a kihallgatószobába, olyan keservesen sírt, ahogy soha. De a fiú nem engedte magához az apját. Azzal vádolta, hogy magukra hagyta őket. Az anyja meghalt a nyomorban, a húga tüdőbajban, a másik pedig elkallódott.

– Maga nem az apám, csak egy ócska briganti! – kiabálta. – Lógni fog az összes bűnéért – vicsorogta az ablak felé fordulva.

És Csóka Sándort másodjára is kötél általi halálra ítélték.

Hat év múlva szabadult. A vénsége mentette meg. Rogyadozó lépésekkel tántorgott végig az utcán. Arra gondolt, hogy amit kétszer elmulasztottak, ő maga teszi meg. Keres egy nyugodalmas helyet, ahol végezhet magával. Egy boltból kötelet akart csenni magának, de onnan is elkergették. Egy középkorú apáca meglátta az utcán.

– Tessék velem jönni! – mondta, és belé karolt. Szikár kis templomba kísérték, ott valamivel jobb ruhát, ételt és szállást kapott. Egy fiatal pap vendége volt. De ő úgy érezte, hogy itt is az élet huzatos börtönébe zárták. Egy nap meggyónt, ezzel fizetett a kegyelemért.

Kiült a szűk papház kertjébe, s nézte, ahogy az ősz nagy sárga kezével megsimogatja a halott föld fagyos homlokát. Ő pedig reszketeg tudatával megbékült mindennel. Egy vasárnapon, mikor a harang zengve-kongva misére hívta az embereket, kitámolygott az utcára, és elindult. Megszabadult a bűneitől, a nyolc évtized lerongyolódott a testéről, de a lelkét már nem kapta vissza.

Nem messze, úgy félórányira a papháztól, összeesett az utcán. Először részegnek hitték, magára hagyták csendes agóniájában. Aztán valami jótét lélek mentőért kiáltott.

Mire a kórházba került, megnémult. Fennakadt tekintettel, szótlanul tátogott a világra. Úgy érezte, mintha valaki a fülébe suttogott volna. Az anyjából, kétéves kisfiából és egy régi oltárkép szelíd Krisztusából kikevert arc bámult rá és beszélt hozzá halkan és homályosan. Halódó tudata még egyszer visszaámult gyermekkorára:

– Immár véget értek a szenvedéseid. Végül nem tagadtál meg, ezért még ma éjjel velem leszel a paradicsomban.

Mikor meghalt, nem ismerte senki. Közkegyelemből temették el, neve helyett csak egy számot véstek egy sovány deszkára, melyet a feje fölé kalapáltak a földbe.

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2021. július 31., 07:00
2021. augusztus 03., 08:33