Paál Zsolt: Ami az ég alatt van

Esős őszi nap volt. Monsieur Girard a hajnali órákban egy kis kocsival járta a kerületet, így válogatta át a környék összes szemetét. Arcát fehér szakálla és piszkos, szürke haja keretezte, melyet elgyötört vézna test cipelt részvéttelen életén keresztül. Keze elhasznált, ruhája elviselt volt.

Ahogy nyikorgós kocsiját maga után rángatta, hétéves forma gyermeket látott kuporogni az egyik üzlet bezárt kapuja előtt. Sokszor látott ilyet: az ijedt szempár és a csupasz lábfejek apró rándulásait. Az öregember hagyta a gyermeket, hiszen mit is kezdhetett volna vele, mikor maga is hol egy kapualjban, hol pedig a legvégső utcák egyik romos, elhagyatott házában húzta meg magát.

Egykedvűen rótta a piszkos, állati ürüléktől mocskos utcákat. Mikor megállt, gyakorta érezte úgy, hogy nincs tovább, a halál ráült a mellkasára. Évek óta ezt érezte, de a halál mintha megveregette volna ráncos, megfeketedett arcát, s csak ennyit mondott: „ne siess öreg, még van dolgod a világban”.

Ezen a délutánon vette észre, hogy egy gyermek óvatosan követi, ügyetlenül és meg-megtorpanva, sötéten lobogó tekintettel. Az elkövetkezendő napokban mindig máshol tűnt fel, hol az egyik sarokból előbújva állt koszos kis arcával, máskor a Szent Péter-templom vén falai tövében ült összekuporodva.

A napokban valaki agyonkopott, ócska lábbeliket dobált bele egy henger alakú, horpadt szemetesbe. Monsieur Girard kis kocsijára hajította a cipőket, mert arra gondolt, hogy bármennyire elhasználtak, neki jók lesznek. Ha pedig mégsem, egyórányi meleget adnak szeles-hűvös tanyáján, amikor tűzbe dobálja mindennapi ócskaságait.

Nemrég egy vén kályhát cipelt oda, a romos házfalat pedig rongyokkal és szurokkal tömte ki. Készült a télre, hiszen ilyenkor egyre gyakrabban köhögés és szédülés kísértette meg. Háttal ült az ócska kályhának, és élvezte, ahogy a forróság kaparász a hátán, a tüdejében, összemarkolja benső szerveit.

Amint meglátta a gyermeket, aki izzó tekintettel bámult rá, meggyorsította a lépteit. Közben arra gondolt, mit akarhat tőle ez a kölyök. Látott már sokat errefelé, de azok nem törődtek vele. Ha csapatokban voltak, még egyszer-egyszer meg is dobálták.

De ez más volt. Csak bámult az ijedt, szurokszerű tekintetével. Ügyetlenül táncikált, már-már nevetésre ingerlő módon himbálózott a teste. Nem könyörgött, csak nézett, mintha azt kérdezte volna, hogy „Mit csinálsz, vénember, miért ilyen hiábavalók a napjaid?”. A gyermek mezítláb volt a koldusság örök stigmájával. Monsieur Girard leengedte a kétkarú kocsiját, előtúrta belőle a cipőket.

– Nesze! – dobott a gyermek felé egyet, a legcsinosabbat, majd megragadta a szekér két karját, hogy a kocsit tovább rángassa a következő utca felé.

Nem nézett hátra, nem gondolt arra, hogy ez valami jó cselekedet lett volna. Dúdolni kezdett egy régi sanzont az elhagyott szeretőkről és a tengerről. Este begyújtott a kis romos házban, s a lángok is fázósan merengtek fel az éjszakába, mely benézett a lyukas háztetőn.

Másnap sűrű köd vastagodott a házak közé. És a gyermek most is hűséges kutya módjára követte. Megnyugodott, mikor látta az ócska cipőket a vékonyka lábakon. De a kisfiú továbbra is reszketve állt ott. „Ej, mi dolgom a fázásával, hisz én is fázom”, gondolta a vénember. Aztán ment a dolgára, hogy keressen is valamit. És hogy egyék. Mert ahhoz dolgoznia kellett a Rue de Lyonon, hogy kapjon néhány falatot. Hetente kétszer zsákot hordott, szemetet égetett. Hazafelé menet látta a kölyköt sápadtan és megkékült ajakkal. Szikrázó és tiszta novemberi nap volt. „Hiába akarod elkunyerálni az ételt, nem kapod meg, bármennyire is fájdalmas képpel nézel rám”, gondolta a vénember. És tovább zörgött végig a kocsijával a Rue de Lyonon. Aztán valami hasogató fájdalmat kezdett érezni egész testében. Megtorpant, majd megállt. A házak forogni kezdtek a feje körül, mint valami zabolázatlan körhinta. A veríték ráfagyott a homlokára, a szeme beledagadt a szemgödrébe, az ajka kérgesre száradt, a nyelve fadarabként hintázott a szájában. Hirtelen azt gondolta, hogy itt a vég, hiszen ez az ostoba szív, ez a fáradékony húsdarab végül feladja. De a fáradt húsdarab még élni akart, verdesni és lüktetni, a vért belökdösni a koponyába, a tüdő ernyedt zsákjaiba. Aztán feltápászkodott, majd visszafordult. A kisfiú éppen elindult az ellenkező irányba.

– Hé, te! Várj! – kiáltott utána, s arra gondolt, ha itt megdöglik, az ételt, melyet összekoldult, a kutyák eszik meg. Akkor legyen inkább ezé a kölyöké…

A kisfiú megfordult a hangjára. Monsieur Girard hevesen integetett a puha kenyérrel a kezében.

– Nos, hékás, legalább te egyél, mert engem már estére esznek – mondta az öreg, majd lerogyott a kocsi mellé.

Néhányan elmentek mellettük, de nem törődtek velük. Sok részeg koldus volt a Monmartre-on, miért éppen velük törődnének.

Mikor magához tért, a kisfiú ott ült mellette a kövön, fejét az ő vállára hajtva.

– Csakugyan megesz itt a fene! – morogta maga elé.

Aztán a kisfiúra nézett.

– Te meg itt elaludtál a vén bolond mellett. És még meg sem etted mindet. Pedig belém már kár lenne.

Vagy egy órácskát ücsörögtek a rozzant kocsi mellett, majd elindultak a hideg, romos tanyája felé. Az öreg nem kérdezte a gyereket, s a gyermeknek sem volt szava az öreghez.

Estére megérkeztek a városszéli tanyához. Kidőlt falú, megroggyant viskó bámult rájuk vaksi, kiütött ablakokkal. Az odvas, szuvas gerendák közé már havat prüszkölt a közelgő tél.

– Eridj, hozz gallyat, papírt! Van itt az udvar végiben – mordulta a vénember mintegy magának, de a kis társa felpattant, és elszaladt az udvar végébe.

Így élt heteken át a kisfiú és az öregember. Nappal koldultak és szemétben turkáltak, estére megették azt, amitől az állatot is óvták.

Az év utolsó hetében az egész napos hóesés szikrázó sövénye körbenőtte a házat. Az utcák és a házak hozzáfagytak az éghez, az esték feketére ravatalozták a tájat, a külvárosi nyomort.

A két embert összecsomózta a mardosó hideg és az éhség. Az öreg néha-néha elment köddé suhogó járásával, de alig hozott valamit sok órával később. A gyermek pedig kibámult az égre, kereste azt a régi fényt, a szegények csillagát, melyről oly sokat hallott. Az éhség beköltözött apró gyomrába, s a fázás beleforrt minden ízébe. Így várt, amíg várhatott. A teste már nem kívánta az életet, nem ábrándozhatott már jövőről, szeretetről, az életről. Harangszóra érkezett meg a vénember, s az ócska vackán rátalált ájult kis barátjára. Kitakarózva, megadva magát feküdt fennakadt szemhéjakkal.

Az öreg tüzet vetett eléje, hogy az ernyedt tagok felmelegedjenek. Tüskés könnyeivel összeszurkálta a kis arcot, s homlokára fújta azt a kevés meleget, amely még megmaradt benne. De a lángok kéretni kezdték magukat, soványan ugráltak előttük, s az öreg levetette elébb a sapkáját, majd az agyonfoltozott kabátját. A lángok ettől meghíztak, körbeszaladták a két elernyedt testet. Az öreg először megrémült, csapkodni kezdett, mintha el akarná hessegetni a tüzet. De a tűz fölhorkant, s a lángok eszeveszettül csapkodni kezdtek. Az öreg tehetetlenül nézte a megizmosodott lángcsóvákat, s valamit morgott Istenről, életről, az élet értelmetlenségéről. Aztán rántott egyet a vállán. Magához ölelte a kisfiút, s arra gondolt, hogy felesleges kimondania azt, hogy így jobb lesz mindkettőjüknek.

A két egymáshoz égett holttestet a tűzoltók rakták be a széles, kíméletlen pléhládába. Az újságok csak egy héttel később emlékeztek meg arról, ami történt. Mélységesen elítélték a koldusságot és az el nem bontott, romos házakat, melyekben a kerület felelőtlensége folytán még mindig százak bujkálnak.

Arról nem esett szó, hogy akik meghaltak, a nincstelenség szent gazdagságával szerették egymást.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)