Szerettem őket látni.
Noha egykorúak voltunk, nem tartoztam közéjük. Vasárnaponként ugyanazon parkba jártunk, s néha, fel-feltekintve olvasmányaimból megbámultam őket.
Kamaszok voltak, abból is a legszebbek. A lány csupa aranyos szőkeség, a fiatalság könnyű ígéretével. A fiú is olyan volt, akit a magamfajta fájdalmasan irigyel, hiszen benne látja nemének minden erényét. Egyedül a természetre haragudtam, mely engem meghagyott csúf ifjúságomban. Mégis megtaláltam a vigaszomat a könyvekben. Nem az irodalom ezerszer újra felhasznált csillogásában. Inkább az emberi test érdekelt, hogy miért és minek születünk, mi éltet és mi az élet. Így lettem orvos.
Még gimnáziumba jártunk, ők voltak a legnépszerűbbek. Mindenféle különösebb tehetség nélkül végezték a tanulmányaikat. Mégis a sok tudósjelölt, későbbi bölcsész, jogász, mérnök szívesen cserélt volna bármelyikükkel.
Míg az orvosi karon komoly sikereket arattam medikusként, azalatt őket felszippantotta a gyár, a munkásszálló, majd a peremvidék lakótelepe. Így csak hóvégi vasárnapokon láthattam őket, ahogy szelíden andalogtak az árnyas ösvényeken abban a belvárosi parkban, ahova miattuk jártam. Csendesen megbújtam, hogy ne vegyenek észre. Más nőkkel flörtöltem, hogy ne legyek feltűnő. Mögéjük bújtam és beléjük, de szeretni egyiket sem tudtam.
Első gyermekük halva született. A folyosón cigarettáztam, amikor egyik kollégám, egykori osztálytársam mesélte:
– Hiszen te ismered őket. Az a szép asszonyka.
– Talán. Az emlékezet kihagy.
– Ne bolondozz, hiszen mondtad, tetszik neked. És láttam, hogy utáltad a férjét. Persze, akkor még nem volt a férje…
És elnevette magát, majd magamra hagyott.
A temetésre elmentem. Mindketten sápadtan, reszketeg lábbal álltak, mint akiktől most venné vissza az élet mindazt, melyet oly könnyelműen adott. Az egész temetésen őket bámultam, ahogy egymásba kapaszkodnak. Mikor részvétet nyilvánítottam, erőtlen volt az érintésük, s a lány sírva borult a vállamra.
– Olyan jó, hogy eljöttél…
Néhány évvel később újra láttam őket. Az élet nyarában voltunk. Babakocsit tolva sétáltak boldogan és üdén. Még mindig szépek voltak, de véznábbak, s a mosolyuk tétován bujkált az arcukban. Megismertük egymást, a lány messziről felém intett.
Egy este tétova, de mégis erélyes kopogtatásra ébredtem. A fiú állt ott olcsó kabátjában fázósan és köhécselve.
– Te orvos vagy, kérlek, segíts! – mondta, s én segítettem.
Az irgalom szállt rám, ahogy hosszan megbámultam ezt a gyereknyi apát a borzalmas gondjaival. Segítettem, még törvényt is szegtem. Nem furdalt lelkiismeret, egyszerre szerettem és szeretni akartam.
Aztán meghívtak a fiuk hetedik születésnapjára.
– Kár, hogy nem te vagy a keresztapja – mondta a lány, ahogy félrevont.
– Néha a barátság többet ér – válaszoltam.
Tízéves volt a gyermekük, mikor játszótársaival kimentek a homokbányához. Iskola után a régi laktanyaépületek közé jártak a szegény kölykök háborút és halált játszani. Őt elnyelte az egyik homokdomb, így halt meg.
Mint vezető orvos, én felügyeltem a boncolást. El kellett érnem, hogy tettlegesség legyen a halál oka, s a tettes ismeretlen maradjon. Különben elítélték volna őket gondatlanságért. Bűnhődésüket naponta láttam. És megkönnyeztem.
A lány keresett meg.
– Kérlek, nem kerülhet a férjem börtönbe! Te ismered. Tudom, hogy segítesz.
– Senki nem fog börtönbe kerülni – válaszoltam, és tettem, amit tennem kellett.
Egy este belebámultam a tükörbe. És láttam, hogy az a másik hosszan és értetlenkedve fürkészi az arcomat.
Késő nyár volt, mikor újra láttam őket a parkban. Két fázós veréb a fülledt délutánban. Néztem apró alakjukat, s olyan rideg volt e nyárvégi csend, mintha a fák tíz évet öregedtek volna, az ember pedig százat.
Nem ismertek meg, egymásba karolva haladtak el mellettem.
Este tíz is elmúlt már, éjszakás voltam, mikor jelezték, valaki keres.
– Elhagytam a férjem. Máshoz nem fordulhattam. Csak hozzád – mondta a lány reszketve, az őszi esőtől átázva.
Otthon helyett csak szállást adtam neki. Túlórákat vállaltam, hogy minél kevesebbet legyek a házamban. Mikor hazaértem, leültem a szemközti oldal egyik padjára. Hosszan meglestem az ablakon keresztül a törékeny női alakot, ahogy hajlong az asztal előtt. Ilyenkor azt éreztem, hogy nincs jogom bemenni.
Így váltam én is otthontalanná.
A férje egy ideig naponta kereste. Egyszer-egyszer az ajtón is dörömbölt. Éjszaka órákig nem aludtam a lány sírásától. Rájöttem, egy gyermektelen anya véglegesen magára marad.
Pár nap múlva közölte, hogy visszatér a férjéhez. Néhány hónappal később eladtam a házam. Nélküle már nem volt az sem az enyém.
Tizennégy év telt el, mikor újra láttam a parkban. Késő ősz volt. Megismert, tétován ült le mellém. Mintha szégyenkezne. Csak ennyit mondott:
– Nem bírom már…
Elmesélte, hogy a férje egyre többet ivott, majd börtönbe került. A szabadulása után még kétszer.
Hosszan beszélt az elhibázott életükről. Aztán hallgattunk. Hallgattuk, ahogy az esőcseppek hangos dördüléssel hullanak a fákról a vastag avarra.
Váratlanul megjelent a férje. Először szavakkal támadt nekünk. Csendre intettem, próbáltam mindkettejüket megnyugtatni. De a férfi megütött. Fenyegetőzött, kiabált. Később könyörgött. Aztán kést vett elő, s az ereit a szemünk előtt vágta föl. Futni kezdett, mi ketten utána. Amikor összeesett, már alig élt. Nem tudtam megmenteni. Hagytam, hogy a nő ráborulva sirassa.
A temetés után hetekre eltűnt. Én pedig elfogadtam egy külföldi munkát.
Két év múlva tértem vissza. Amikor megérkeztem a pályaudvarra, azt reméltem, hogy vár. Hosszú levélben megírtam neki, hogy segíthetek az újrakezdésben, már anyagilag is megtehetem.
Régi lakásukon kerestem őt.
– Menjen ki a temetőbe! – mondta az egyik szomszéd.
A fejfa alig volt olvasható, de tudtam, négyük neve van ráírva. Mikor kisétáltam a parkba, hosszan bámultam az elaggott fákat, melyek egykor látták őket. Szürke téli délután volt a korán jövő est ígéretével. Már nem adott vigaszt, hogy szeretem.
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.