Paál Zsolt: Születés

Vaskos, izmos szelekkel érkezett meg a tavasz. A tetőgerendák és a falak ropogtak, a tetőkön mintha ősvilági állatok dübörögve futkosnának, úgy öklözte, csapkodta a házakat a meleget vajúdó, viharrá termékenyített március. Méhéből pufók, torz pofájú felhők lucskosodtak a világba. S a madarakból kifújták a kiabálós, fenyegető litániákat, a bimbókat tőrré hegyezték, s a vén, satnya ágakat úgy tördelték, ahogy az idő megrepeszti a bordákat és csontokat. Leszaggatták a villanyvezetékeket és telefonkábeleket, hogy a kicsinyke falu néma és siket legyen, s ez a nyomorékká tett házcsorda összekuporodott az ég véresre korbácsolt hasa alatt.

Két férfi sietős lépésekkel haladt az … utcán. Egy orvos és egy pap volt. Testvérek. Magas, szenvedélytelen arcú férfiak rideg, gyanakvó tekintettel, túlságosan mély vonásokkal. Szülés előtt álló asszonyhoz mentek, s kétségbeesett férjhez. Véletlenül találkoztak össze kétutcányira a háztól. Kevés szóból megértették, ugyanaz a cél, más az út. Nem beszéltek. Amikor elértek az utca sarkához, látták, hogy emberek verődtek össze a bejárat előtt. Dühös, lármás boly, életre, halálra egyaránt kíváncsi penészes emberfajta.

Amikor észrevették őket, ahogy errefelé mondják, elcsendesültek. Nézték, bámulták a két érkezőt, véres tekintetükkel átmotozták ruhájukat, arcukat, vonásaikban ülő kételyüket. Mert ez a nép szeret vallatni, belemászni a másikban, kíváncsisága nem földi. Inkább a föld alól jön, ahogy a halál, onnan magasodik a világra, a szemekbe, ideges gyom, mely az arc földjét falja fel.

És felismerték a papban a papot, az orvosban az orvost. Mert az egyikben alázat feketéllett, a másik képét a halál meszelte össze. Kalapjukat fogták, ruhájukat fázósan húzták össze. Úgy álltak ott, mint valami ősi temetkezési hely totemoszlopai.

Aztán a kisebb csődület szétnyílt, valaki halkan morogta:

– Engedjétek a tiszteletest és a doktort!

Engedték. Néma ünneppel. Errefelé a reményt is ünneplik.

Dohos, áporodott szagú konyha és szoba nyílt ki. Mintha a falak együtt verejtékeztek volna a vajúdóval. Sárra, ingoványra épülő falu, mind inog a kegyelem ürülékében. Ócska lócák, rozsdás lavór, rozsdától reszkető kanna. Vizes fazék motyog a sarokban, a tűzhelyen. A nő sikoltozik, az előtérben a férjet hárman fogják le. Káromkodik, káromkodnak. Amikor észreveszi ezt a kettőt, csak a papot látja.

– Jókor jön! Legalább nem lesz az ördög porontya, ha meghal mindkettő!

Az orvos az asszony fölé hajol.

– Lányom, a gyermeket először meg kell fordítanom. Majd vágni fogok. Nehéz lesz, fájdalmas lesz. Megértett?

A nő félájultában hevesen bólogatni kezdett, karjával megragadta az orvos vállát. Az orvos bólintott, a bábaasszony lefogta a nőt. A férj, aki eddig az ajtó nélküli szobára az előszobából látott be, most megvadult.

– Ha lány, az anyja maradjon meg! – üvöltötte.

Valaki csitította, mire visszakiabált:

– Ne pofázz, már két lányod kint van a temetőben!

Szelíd hang fényesedett elő máshonnan:

– A lány is gyermek, szeretni kell. Az Isten adja.

A férfi felhördült, a vigaszt és békítést most sem tudta elviselni.

– Eresszetek! – üvöltötte, majd asszonya nevét ismételgette.

Bent elkezdődött a végső küzdelem. Jaj, sóhaj, veríték, vér, szitok, kétségbeesés fortyogott ebben a meszelt falú szobában.

– Nem tudok mást tenni! Te kérdezd meg! – mondta a kétségbeesés pillanatnyi dühével az orvos.

– Ilyet nem kérdezhetek.

– Az apa már meghozta a döntést. Te is tudod, én is tudom. Csak hallja meg a nép is.

– Hallotta.

– Az csak ijedt kutya vonyítása volt.

– Van más is.

– Mi más? – emelte fel az orvos az izzadt homlokát, rémült tekintetét.

– Aki több mint orvos…

A doktor erélytelenül hajolt vissza az asszonyhoz, akit a halálfélelem a markába vett és szorongatni kezdett, hogy összetörje a gerincét, hogy elmorzsolja a lelkét.

A pap kisuhant a szobából, az emberek hosszan megbámulták érett, friss arcát, vastag tekintetét.

– Az asszonyt! Csak az asszonyt! Más nem kell! Őrá szükségem van! – kiáltotta a férfi, ahogy meglátta a magas, fekete embert, annak elsápadó arcát.

– Jöjjön! Beszédem van magával! – intett a pap.

– Én innen egy tapodtat sem mozdulok! – morogta a férfi.

– Jöjjön! Csak néhány szóra! Úgysem tud segíteni. Az orvos tudja a dolgát. Ha így üvöltözik meg alkudozik, maga öli meg az asszonyát.

A vihar enyhülni látszott. A felhők leszakadtak az égről. áttetsző fényekkel zuhogott az ablakra a vihar utáni Isten békéje.

– Mit tenne azért, hogy megmaradjon mindkét szerette?

– Csak az egyik az. Tíz éve az – dünnyögte a férfi.

– A másik is az. Mindkettőt a kegyelem adományozta – válaszolt a pap hideg, szomorú szavakkal.

– Hogy beszélhet kegyelemről? Milyen kegyelem rugdossa a temetőbe a gyermekeket?

– Azt az ember műveli. Hallgasson rám! Imádkozzék! Imádkozzék velem!

– Miért? Mondja, miért? Segített már valaha valakin? Mi szükség van erre?

– Hogy szeressen.

– Szeretek.

– Az nem szeretet, hogy lelkeket csereberél.

– A doktor azt mondta…

– A doktor így végzi a munkáját. Hagyja, hogy Isten is végezze a magáét.

Elborzasztó sikoltás szakította ketté a két ember beszédjét.

– Hallom, ahogy végzi… – horkant fel a férfi, s egyszerre összerándultak az izmai.

És loholásba kezdett, egészen vissza a házig. A pap sietős léptekkel indult utána. Az ember fennakadt a többi pókhálószerű szövedékén. Ott megragadta a férfi vállát. Csendes dulakodással ölelte, s maga felé fordította:

– Nem válaszolt! Mit tenne? Nem az egyikért… Mindkettőért!

A férfi felemelte huzatos fejét, borzalmas szemgolyók forogtak tébolyultan az arcában. Az ajka közt megfagytak a szavak. Fújtatott, mint a felajzott bika. Eres, mocskos marka ökölbe fordult, hogy utána száraz ujjait az ég felé emelje, mint egy a vasvillát.

– Bármit! Mindent! Megölném magamat. Ezzel a két kezemmel…

A pap megragadta a férfit.

– Még mindig nem érti… Szeressen. Szeresse magát is. Szeresse hármukat!

És ez az ember keserves zokogásba tört ki. Hirtelen lejátszódott előtte az életének egymondatos leltára. Küzdött, a földből kiszántotta a gazt, a halál az asszonyának méhéből a termést. Érezte az élet nagy igazságát: Teremteni és temetni. Betömni a föld árnyas réseit emberhússal, gyermekkel, asszonnyal, az egész életével. Zokogott egészen az őrjöngésig. És érezte, hogy kimossa a bensőjét a remény, melyet azért kapott most, ebben a pillanatban, mert elismerte bűneit.

Egyszerre gyermeksírástól édesült meg a levegő. Riadtan nézett körül, mint a hirtelen felébredt állat. A csődület most szétnyílt előtte. Néhány lépést tett előre. Majd visszafordult.

– Gyűjjék maga is, atyám! Szükség van ott magára is – mondta a friss apa, az új apa, az örök apa büszkeségével.

Bent a szobában már végzett a bábaasszony. A gyermeket bepólyálták, a véres rongyokat összeszedték. A küzdelem fojtogató párái kiszálltak az ablakon, a kéményen. A nő ott feküdt az ágyon az élet örvendező pirosságával. Nézte a férjét és megbocsátott neki.

– Kereszteld meg. Ha mégsem maradna meg – súgta az orvos a pap fülébe.

– Megmarad. Nem kell félned. Majd eljön a keresztelő ideje. Az más ünnep lesz.

Kiléptek az estbe, melyben az első csillagokat már beleszögelték az égbe.