Partmann Tibor: A 101. oldal

Most a sakk. Most éppen ez volt Karesz hobbija. Na jó, azért a hobbinál több. Jóval több. Már az összes könyvet kiolvasta a kisvárosi könyvár cseppet sem szándékosan retróhatású polcairól, pontosabban az összes tudományos könyvet. A könnyedebb hangvételű témáktól, a populáris irodalomtól mindig érzékelhető undorral elhúzódott, nemcsak az orrával fintorgott közben, hanem talán még a teste is reszketett egy kicsit. Egy általános iskolástól furcsa volt ez a felsőbbrendűség-érzés, de ő tényleg többre tartotta magát, mint hogy a bulvárra pazarolja azt a bizonyos időt, amely megmagyarázhatatlanul és anyagtalanul ott pereg mindenki feje felett. Az általa kikölcsönzött utolsó könyvek egyike volt, amely a sakk alapjaira tanította olvasóit. Ezen hamar átrágta magát, aztán az újabb és újabb sakktémájú könyveket bújta eltökélt tekintettel. Úgy gondolta, a nyarat erre szánja. Újabban már nem csupán olvasott a játékról, hanem a tettek mezejére, pontosabban a tettek táblájára is rálépett. Sőt partnere is akadt, mégpedig a könyvtár élemedett korú, furcsa tekintetű könyvtárosa személyében, akinek a különösen forró, olvasóriasztó nyár eseménytelenségében bőven akadt ideje a napi agytornára. Karesz először félt Béla bától. Olyan mélyen nézett az emberek szemébe, mintha a szaruhártyájuk mögé látna, vagy olvasna a gondolatokban és kedvére lapozgathatna bennük, vagy ha úgy tartja kedve, kitéphetne néhány oldalt. Karesz ettől félt a legjobban, hogy egyszer „kitépődnek” elméjéből a lapok; elkezd felejteni. Pedig hihetetlen agya volt. Amit egyszer olvasott, arra szinte névelőpontossággal emlékezett. Lexikális volt a tudása, mégis szinte mániákusan rettegett attól, hogy ez a lexikon egyszer elkezd kopni. Szóval ezért tartott eleinte Béla bá tekintetétől. De aztán elkezdtek játszani. Furcsa volt számára, hogy a könyvtáros mindig a fekete bábukkal van, nem tudta eldönteni, hogy csak kedveskedni akar a fiatal játszótársnak, hogy mindig ő kezdhessen, vagy a lelkében kavargó múlttal harmonizálnak a figurák éjsötét tónusai. Ritkán beszélgettek, akkor is csupán egy-egy taktikát vagy lépéskombinációt érintettek, de többnyire csak a légkondicionáló diszkrét zaja próbálta felvenni a játék ritmusát.

De ma nem. Ma Béla bá kifejezetten érdeklődőnek bizonyult. Talán azért, mert a tegnapi nap folyamán Karesz életében először legyőzte őt.

– Mi a célod a sakkal? – kérdezte az öreg, míg Karesz gyalog E4 nyitására, szintén gyaloggal felelt, és a bábut az E5 mezőbe helyezte.

Kareszt nem lepte meg a kérdés, hisz ezen már maga is gondolkodott, amíg az elmúlt hetekben a pepita tábla felett görnyedt órákat.

– Csak érteni szeretnék hozzá – kezdte Karesz. – Tehát nem szándékozom versenyezni, csak megismerni ennek a sportnak a mentális oldalát. Azt a fajta gondolkodásmódot, amellyel egy asztalhoz ülő sakkozó rendelkezik. Az előrelátást, a lehetséges végkimenetelek számba vételét, a logikai tisztánlátást, a nonverbális jelek akaratlagos irányítását, a reagálás képességét egy megfelelő stratégiával. Ezek egyetlen másik sportnak sem ennyire végletesen sajátjai.

Béla bá ajkai mosolyra húzódtak, hisz a „nonverbális jelek akaratlagos irányítását” mondatrész idegenül és tudálékosan hatott egy tizenéves fiú szájából. Közben azért a táblára is figyelt, és látta, ahogy Karesz huszárral az F3 mezőt foglalja el.

– És miért akarsz te ennyi mindent tudni? – érdeklődött a könyvtáros. – A korodbeliek inkább minden érzékszervükkel arra összpontosítanak, hogy a tanulás időigényes és cseppet sem mulatságos folyamatát elodázhassák.

– Számomra a tanulás izgalmas elfoglaltság. És foglalkoztat az a gondolat, hogy ennek az egésznek van egyfajta komplexitása.

– Ezt hogy érted? – érdeklődött összeráncolt szemöldökkel a férfi, míg jobb mutató ujjával megsimította a bajuszát, aztán a huszárt a C6 állásba helyezte.

– Az összes fellelhető földi tudás szükséges ahhoz, hogy egyszer megérthessük az univerzumot. A működését, a célját, a megfoghatatlan lényegét, amelyben valahol ott gyökerezik a mi létünknek is az értelme. Mert mindennek van rendeltetése, minden pontosan meghatározható okokra vezethető vissza, csak a tudásunk nem elegendő még ahhoz, hogy ezeket kellő precizitással definiálni tudjuk. De mi van akkor, ha a sok földi tudás végül egy egységes, logikai deformitásoktól mentes univerzálisabb – ezt szó szerint értem, nem átvitt értelemben – tudássá áll össze? Mi van, ha a nagy Mindenségtől csupán a tanulás folyamata választ el? Én megpróbálom ezt a határvonalat minél vékonyabbra radírozni azzal, hogy minden fellelhető ismeretre szinte rávetem magam. Most ezért tanulok sakkozni, hogy hátha fejleszti azt a rendszerszintű gondolkodást, amely majd hasznomra válhat a célom elérésében.

– Nagy szavak ezek egy gyermektől – törte meg a fiú monológja utáni pár másodperces csendet a könyvtáros –, és veszélyesek is. Tudod mit? Elmesélek neked egy történetet. Volt egyszer egy fiú. Hasonlóan nagy tudásszomjú, mint te. Minden tudományos könyvet elolvasott, amit csak otthon talált. Szerette volna érteni az univerzum rendszerének halandók által fel nem fogható egészét. Mindent megtett volna érte. Aztán egyszer elsétált a város egy olyan negyedébe, amelyet még a várostérképek sem jelöltek. Besétált egy könyvtárba, amelyet nem látogatott soha senki, és amelynek falai a legbiztosabb anyagból épültek a világon; képzetekből. Itt találkozott Zeusszal. Naponta megvívták a jó és a rossz soha véget nem érő harcát egy kis táblára sűrítve. Ez kívülről jelentéktelennek tűnhetett. Aztán egy nap a fiú tanúbizonyságot tett arról, hogy felkészült a Mindenség megismerésére. Zeusz elé tett egy könyvet.  A címe csak annyi volt: A válasz. Író nem volt feltüntetve. Zeusz elmondta a fiúnak, hogy bárhol felütheti a könyvet, de csak egyszer. Ahol kinyílik a könyv, ott egy fejezetet talál az univerzum nagy kérdéseiről és az azokra adott válaszokról. Ezt elolvashatja, közelebb kerülhet a végső egészhez, de nincs lehetőség, hogy újabb fejezeteket keressen. Be kell érnie azzal az egy válasszal, amely már így is egy csillagrendszer leélt életének bölcsességével több, mint amit bárki más remélhet. De volt egy olyan oldal, a 101., amely ennél is többet nyújtott. Ennél az oldalnál egyszer átérezhetővé válik a Mindenség. Ha a fiú ezen az oldalon nyitja ki a könyvet, az elméjén átszalad az egész univerzum, de ennek ára van. Ezt a rettentő súlyt senki sem képes elviselni, az elme széthasad az információk kínzóan terebélyesedő terhe alatt. A fiú ennek ellenére a 101. oldalnál nyitotta ki a könyvet. Először csak betűket látott, aztán a betűk kavarogni kezdtek, bolygókká, csillagrendszerekké álltak össze, érthetetlen képletek cikáztak a terem atmoszférájában, villámok csapkodtak, az asztalok, a székek, a polcok, de még a könyvek is anyagtalanul vibráltak valami égen túli kék fényben, amely a lapon keresztül elárasztotta a könyvtár minden négyzetmilliméterét, majd hirtelen ezt az egészet beszippantotta a fiú elméje. Olyan volt, mintha egy tűhegynyi helyre koncentrálódna egy atombomba robbanásának minden ereje. A fiú a másodperc töredéke alatt egy évszázadot öregedett. Haja hófehérré vált, bőre pergamen-szerűen töredezett, mint az ősi tekercsek, fogai ínyig koptak, végtagjai véznák voltak és erőtlenek, tekintete pedig opálosan üveges. Mielőtt az élet végleg magára hagyta volna ezt a létezésre már teljesen alkalmatlan vázat, a következőt ismételte alig hallható, rekedtes nyöszörgéssel: „A megérinthető, szerves anyaggá koncentrálódott örökkévalóság van azon az oldalon.” Látod, a tudásszomj milyen veszélyekkel kísérti meg a gyarló elmét? Szép dolog a széles körű tájékozottság, mégis a világmindenség legfontosabb tanítása az, hogy bizonyos területeken felismerjük a tudatlanság hasznát.

– Még jó, hogy ez csak egy mese – mosolygott Karesz.

– Azt hittem, hogy érted – ráncolta össze újra a homlokát Béla bá, már ha így hívták valójában.

Maga elé vette divatjamúlt aktatáskáját, amelyen nagy foltok hirdették az idő könyörtelen múlását. Kivett belőle egy könyvet. Határozott mozdulattal tolta félre a sakktáblát. Néhány bábú feldőlt, például a fehér király is nagyot koppant az igényesen megmunkált falapon, a fekete király viszont imbolygó tánc után végül talpon maradt. Ezt Karesz még megfigyelte, de mire bármilyen következtetést levonhatott volna belőle, a könyvtáros elé tette a könyvet. Karesz ereiben megfagyott a vér: A válasz.

– Tudod, mit kell tenned. Tiéd a választás! – mondta az öreg egy eddig Karesz számára ismeretlen, mélyebb hangszínnel.

Karesz pislogni is elfelejtett. Szinte érezte, ahogy Béla bá vadul lapoz az elméjében.

Remegő kézzel megérintette a borítót. Megmagyarázhatatlan bizsergés kúszott fel az ujjain keresztül, és lassan birtokba vette az egész testét. A könyv jobb alsó sarkánál pörgetni kezdte a lapokat úgy, hogy csak az oldalszámokat láthassa. A 101. oldalnál megállt. Minden porcikájában megállíthatatlanul győzedelmeskedett a reszketés. Egy nagy sóhajtás szakadt fel tüdejéből, amelyben benne volt eddigi 13 évének minden lélegzetvétele. Aztán kinyitotta a könyvet…