Kiss Kázmér ott ült a kiadó várótermében, amely jobb híján – és tulajdonképpen hely híján – a folyosóra szorult. Már vagy tíz perce figyelte az előtte elterülő szőnyeget. A durva szövésű anyag, amely jobb napokat látott korában vajszínű alapon barna csigavonal-mintákkal tetszelgett a nyolcvanas éveknek, mára igencsak megkopott. A kiadó alkalmazottai az évek alatt már szinte anyagáig ivódott foltjai eltüntetésére nem pazarolták az egyre dráguló időt. A bejárati ajtó felőli szélét a sár, valamint egyéb időjárásból adódó foltok tarkították. A közepén egy hatalmas kiterjedésű, barnás szennyeződés éktelenkedett. Kázmér úgy képzelte, mintha egy óriás ezt a szőnyeget használta volna szalvétaként egy kiadós, zsíros ebéd után.
A titkárnő csilingelő hangja visszarántotta a valóságba, s kimért léptekkel elindult a kiadó igazgatójának ajtaja felé. Minden porcikáját elárasztotta a hideg, amikor a súlyos alumíniumkilincs megnyikordult a keze alatt.
A kiadó feje, Kondás Árpád épp elmerült az előtte tornyosuló papírkupac tanulmányozásában, csak a szeme sarkából nézett Kázmérra, s apró fejbiccentéssel jelezte, hogy foglaljon helyet.
– Mi járatban, kedves barátom? – próbálta megalapozni a beszélgetés fesztelenségét Kondás úr.
– Tisztelt Kondás úr, tudja, a kézirat ügyében zavarnám. Sajnos az eredeti a költözés során elkallódott, így szeretném az önöknek küldött példányt elkérni, ha lehetséges. – Szünetet tartott, aztán a biztonság kedvéért még hozzátette: – Mélységes tisztelettel.
– Nem tartunk meg kéziratokat – felelte kurta egykedvűséggel az Igazgató.
– Tudom én, persze, hogy tudom – próbálta menteni a menthetőt Kázmér –, csak hát ez egy vészhelyzet, ilyen esetekben eltekinthetnénk a szokásoktól…
– Sajnos én azon a kéziraton már átrágtam magam – merengett a távolba Kondás úr.
– Mármint úgy érti, hogy elolvasta? – tudakolózott Kázmér.
– Nem, nem, elfogyasztottam – nézett Kondás úr Kázmér szemébe.
– Megette? – kérdezte hirtelen Kázmér, de maga is meglepődött, hogy ekkora butaság miként is hagyhatta el a száját.
– Meg – válaszolta Kondás.
Kázmér megdöbbent. A légzése szaporább lett, a lábai elnehezültek, agya folyamatos hibaüzeneteket küldött a teste minden apró pórusába.
– Maga… megette a kéziratom? – motyogta Kázmér.
– Meg – felelte Kondás úr. – Két tojással, reszelt sajttal, finomliszttel, egy pici sóval, articsókaágyon kevés vajjal megpirítva, a végén bőségesen megszórva köménymaggal.
Kázmér éktelen haragra gerjedt, hogy ezt tették élete fő művével. Sőt ez több volt annál, harminchét évnyi frusztráció gyülemlett a torkában, és nem volt hajlandó visszavonulni.
– Hogy képzelte ezt – pattant fel a helyéről –, hogy lehet az én művemmel szemben ezt a szörnyű bűncselekményt elkövetni? Hát milyen ember maga? Most komolyan, az egész íráson végigfutó, leheletfinom allegóriát és nyelvi humort tönkretenni a köménymag mindent elsöprő, tolakodó ízével? Hát ember az ilyen? Gasztrobarbár! Még ha csak az lenne, de irodalmi is.
Kázmér dühödt kirohanása után visszaroskadt a székbe, és némán ültek egy ideig. Kondás úr láthatóan elszégyellte magát.
– Én Shakespeare-t szoktam enni apróra vágott szalonnával – vallotta be feszélyezett békülékenységgel Kázmér.
– Nem mondja – lelkesedett Kondás úr –, én az 1996-os filmadaptáció óta ha meglátom a Rómeó és Júliát, rögtön a popcorn ízét érzem a számban.
Ezen jót mosolyogtak. Aztán újra a csend szőtte tovább önmagát.
– Legalább ízlett? – kérdezte Kázmér éppen csak felemelve tekintetét a kopottas parkettáról.
– Összességében nem volt rossz. Kicsit zsíros volt a bevezetés, valamint a fűszer nem minden esetben harmonizált a cselekmény textúrájával, de ezt a hibát a legtöbb kezdő szaká… akarom mondani szerző gyakran elköveti. A pár falatnyi utolsó fejezetet pedig nagyon elsiette. Bátrabb ízeket vártam.
– Értem – értékelte egykedvűen a hallottakat Kázmér. – És a tápcsatorna kezdő és végpontja közt hol helyezkedik el?
– Mindenképpen túl a nyelőcsövön – konstatálta Kondás úr, hogy értik egymást –, talán a gyomor egy nyugodtabb csücskében.
Mind a ketten úgy érezték, hogy jóllaktak. Nem volt értelme tovább sütögetni a saját pecsenyéjüket, ez a közös étkezés eltelítette őket. A hallgatás már kínos volt. Tisztán hallották a légkondicionáló monoton búgását, Kázmér nem tudta eldönteni, hogy az elmúlt percek, vagy a hátának csapódó hideg fuvallattól borzong egész testében.
Indulnia kellett. Illett volna valami okosat mondania még, valami frappánssal lezárni ezt a beszélgetést. A végső mondat szinte akaratlanul esett ki a száján.
– További jó étvágyat, Kondás úr.
Kondás Árpád lassan felemelkedett, és egy főszakács méltóságával kezet nyújtott Kázmérnak. A kiadó igazgatója is kereste gondolataiban a megfelelő lezárást, végül a kézszorításba a következő kérdést ágyazta:
– Nem érdekli a gasztrorovat?
Aki a nagypapa hagyatékát hozta ide, vagy a lomtalanításkor megmentett kacatokat próbálta eladni, nyilván nem hozott annyi bevételt, mint egy milliós forgalmat bonyolító áruház. Pedig a bolhapiac igazi látványosságnak számított, turisták is gyakran megfordultak itt, a világ összes nyelvén beszéltek, kamerájuk ott lógott a nyakukban.
Apropó, szerelem. Dolgom volt egyszer egy lengyel lánnyal Szombathelyen. (Dolgom volt? Úgy értem, táncoltunk. Ő igazából egy vidám némettel szeretett volna, de csak én jöttem össze. Úgy hívták, Slawomira. Van a lengyeleknek ez az áthúzott ell betűjük.) Ebből is mi igaz? Tényleg táncoltam (még a múlt században) egy Slawomira (áthúzott ell) nevű lengyel lánnyal Szombathelyen.
Hunya tisztelendő jól ismerte az ernyicseieket. Egyes pletykák szerint mind a négyezer lakost név szerint. – Ha arra kérik őt, még ábécérendben is felsorol mindenkit – mondta Kapory Oszkár a hivatali asztala mögött. – Ha egyszer elfelejteném valamelyik nevem, csakis nála kérdeznék utána!
A szűz hóra egy vércsepp hullt. A vörös folt lassanként terjedt szét a fehér kristálytakarón. A vércsepp és a várpalota bejárata között friss lábnyomok követték egymást. Apró, piros topánkák süppedtek a kitaposott cipőlenyomatokba, és a lány így jutott el a bejáratig anélkül, hogy átnedvesedett volna a lába.
Bíró János lógó orral baktatott befelé a dombtetőről, az erdő alól. Telefonálni ment ki, lejjebb, a házuknál nem volt rendes térerő, ha fel akarta hívni a testvéreit, csak így tudott érvényesülni. Régebb leveleztek, de annak egy hét is kellett, amíg megérkezett, aztán ahogy a mobil terjedni kezdett, átálltak erre. Igaz, a szolgáltatók nem kényeztették el az ilyen eldugott, dombvidéki tanyasiakat: egyesek jelerősítőt szereltek fel a háztetőre, Bíró János megelégedett azzal, hogy kisétált a gerincre.
Ő mindig valami nagyon fontosat tud mondani. Egy lépéssel vagy tán kettővel is a többiek előtt jár. Sokszor beszél olyasmiről, amit csak a felnőttek tudnak. Például hogy a majorban kölcsönt lehet kérni házépítésre, vagy hogy nemsokára háború lesz. Ez utóbbiért a tanító néni megszidta, mert nem szabad rémhíreket terjeszteni. De hát ez nem rémhír, dédapám mondta, védekezett Kati.
Harmadnap a sikeres és elégedett író délben tért magához. Hasogatott a feje, hányinger kerülgette. Az ágyban fekve fogott hozzá az íráshoz, a fején vizes borogatással. Újra leírta a címet („A csend”), mivel előző nap elmulasztotta a dokumentum mentését. Ekkor elkezdődött a padláson a futkározás. Töprengett, hogy macska, nyest vagy menyét lehet-e.
Angyalnak születtem, és koraszülöttként jöttem a világra. A földi anyám szerint kész csoda, hogy életben maradtam, amikor ezt mondta, én mindig mosolyogtam, mert tudtam, hogy valódi csoda történt akkor. Az orvosok tehetetlenül álltak fölöttem, és azt mondták az anyámnak, hogy készüljön fel a legrosszabbra, mert szerintük a halál a legrosszabb. Semmit nem tudnak.