Partmann Tibor: Egy mesebeli karakter megpróbáltatásai

2022. június 19., 09:50
Kopacz Mária: Bevonulás a színpadra, akril – farostlemez, 2010

Zabos volt, mert egy félbehagyott mesében felejtették. Sőt egy elvarratlan fordulat kellős közepén. Ez a kényes, ingatag talapzatú, képzeletből felépített világ egy millimétert sem mozdult. Ehhez hasonló akkor szokott előfordulni, amikor az író identitáskereső harcát vívta egy alkoholos italok felszolgálására szakosodott kereskedelmi egységben akár napokig, vagy csupán egyszerűen lusta volt, esetleg fontos kötelességeinek tett eleget távol az otthonától.

Ilyenkor mintha hibernálták volna a képzelt lények sérülékeny valóságát. Például a szellő megállt a levegőben, és egy helyben remegett fátyolszerűen, mint egy délibáb. Botek (akinek egyébként még az író nem tisztázta soraiban sem eredetét, sem fajtáját, így ő maga is egyszerűen izéként aposztrofálta önmagát) ezt először még érdekesnek találta, hisz ha a szél fodraiba nagy műgonddal beleillesztett egy zászlót, az egy helyben lobogott – valahogy így képzelte el a szabadságot. De a századik alkalommal ez már nem bizonyult annyira viccesnek vagy épp eredetinek.

Unatkozott. Rettentően. A legrosszabb mégis az volt, hogy mivel a történet egy csavar közben szakadt meg (tehát egy félcsavar volt, amely például abban különbözött a toronyugrásban látható félcsavartól, hogy ez utóbbi értékelhető) egy kora délutáni órában, a nap sohasem nyugodott le. Kialvatlanságtól frusztrált lények lézengtek egy életképtelenségig dermedt világban, ahol a nyugtalansággal vegyes várakozás lúdbőrzött egész testükön, és ezt az sem tudta tompítani, hogy a virágok sohasem nyíltak el, minden percben üde illatukat (és persze pollenüket) szórták a levegőbe, nem kellett füvet nyírni (nem mintha bármely mesében a fűnyírás problémakörével kellene szembesülniük a figuráknak), hisz a gyep nem nőtt egy centit sem.

Botek már nem bírta tovább, így egy nap eldöntötte (ami képzavar, hiszen a történet megszakadása óta mindig ugyanaz az egy nap volt), hogy ő bizony megszökik (már ha az izék képesek ilyenre). Az író majd biztos keresni fogja, kihúzgálja elméje összes régóta használaton kívüli – így valószínűleg már nyikorgó – ötletfiókját, talán hiányozni is fognak egymásnak, de jobb lesz így mindenkinek. Az volt a terve, hogy miután kereket old, szépen lassan belemászik valakinek a képzeletébe. Fontos, hogy írással foglalkozó legyen az illető, mert ha az új gazdatest (vagy inkább gazdafantázia) nem veti papírra a gondolatait – bennük Botekkel –, akkor a feledés homályában fog atomokra oszlani lénye, mint számos főhősnek a teste Thanos csettintése után (bár Botek nem ismerte sem Thanost, sem a Bosszúállók történetét, de azért voltak elképzelései). És ilyen kínhalál nem volt túl vonzó a számára, de kockázat nélkül nincs siker (ez utóbbi egy közhely, amelyet Botek gyakran összekevert a közösségi hellyel). Szóval most már csak meg kellett lógnia – de hogyan? És ez a „hogyan” szócska volt a legnehezebb, amelyet valaha a szájára próbált (pedig egyszer még a „megszentségteleníthetetlen” szószörnnyel is sikeresen megküzdött).

Arra már egy korábbi kirándulás alkalmával rájött, hogy ennek a mesének a világa végtelen, vagy pontosabban visszafordul önmagába, így egyszerűen kisétálni belőle a rügyező metaforák erdején keresztül esélytelen. Ezért inkább úgy döntött, kiássa magát. Hozzá is látott, keményen dolgozott, és verejtékes munkájának rothadó gyümölcse az lett, hogy átásta magát egy szörnyekkel és kínokkal teli ébensötét históriába. Az első rémület után gyorsan vissza is mászott, és nemcsak betemette az éjkomor világhoz vezető járatot, de a biztonság kedvéért még le is betonozta. Ezután elgondolkodott, ha lefelé nincs kiút, mi lenne, ha fent próbálkozna? Mielőtt a tettek gyötrelmeinek jármába hajtotta volna kobakját, illetve nyakát, először távcsövet ragadott, és kémlelte a rettentő magasságot. De arra sem volt kiút, hisz fentről is határolta az ő meseföldjét egy történet; a felhőkön túl valami Isteni színjáték zajlott éppen.

Talán a sötétség – gyúlt hirtelen fény Botek elméjében! Esetleg az éj lehet a megoldás. Amikor majd a naplemente karmazsincsizmával ellépdel a horizonton, és maga után húzza fekete palástját, amely a tájat sűrű pernyeként elfedi, talán lesz majd alatta egy lélegzetvételnyi szabad hely, melybe megbújva Botek lopva eloldaloghat. De a mosoly, mely kajánul arcára osont (észrevétlenebbül, mint ahogy Botek meglógni kívánt), egy szempillantás alatt le is gördült róla. Eszébe jutott, hogy a mese jelenlegi, félbeszakadt állapotában soha nem nyugszik le a nap, így az éjszaka esélye erősen a nullához közelít.

Tehetetlenül bámult a távolba, és szinte látta, ahogy a célt elnyeli valami nála hatalmasabb erő; a lehetetlenség köde. Elcsigázott volt (pedig ezeket a nyálkás puhatestűeket egyáltalán nem szerette, még a tányért is eltolta magától, ha a húsleveshez csigatészta volt a mesemenzán). Leroskadt a fűbe, majd leheveredett és hosszan kinyújtotta főhőskarakterének minden alliteráló vézna végtagját. Az elmúlt percek fáradalmai résmentesen zárták le szemeit. A szabadságról, a valóságról álmodott. És láss csodát, átálmodta magát az igazi életbe; szárnyalt ki a meséből, ki egy kapkodva mentett fájlból, át a mappák összevisszaság rendszerén, át egy ütött-kopott számítógépen, túl az íróasztalon, amely már jobb történeteket is látott, de sokkal rosszabbakat is elbírt a hátán, túl az író lakásának szobányi vákuumán, túl a panelfalakon, s egyszer csak ott volt. Ott. A valóságban. Pontosabban egy árnyékos mellékutca hűvös macskakövezetén a kuka mellett; de kell ennél sablonosabb valóság?

Csodálkozása és öröme viszont tiszavirág-életűnek bizonyult. Érezte, hogy ebben a közegben egyre fogy az ereje. Lassan szivárgott ki az élet képzeletből alkotott testéből, s bár mozdulatlan volt, mégis zuhant, csak zuhant valami mágnesként vonzó fény felé.

És itt a történet vége…

Pontosabban itt lett volna, ha arra nem sétálok véletlenül, valami megmagyarázhatatlan szerencse következtében, hisz azt a környéket addig mindig elkerültem. Lehet, engem is az a fényesség húzott magához, amely Boteket. Talán ez egy olyan erő volt, amely csak kettőnkre hatott; a próza gravitációja.

Igen, ott lett volna a történet vége, ha le nem hajolok érte és be nem engedem a képzeletembe, hogy meg tudjon erősödni. Miután összeszedte magát, állandóan a fenti történetet duruzsolta a fülembe, így végül le kellett írnom. Nemcsak azért, hogy végre békén hagyjon, hanem azért is, mert ő egy elveszett mesehős.

Így hát, kedves Író, aki az igazi gazdája vagy ennek a bátor kis teremtmények, ha olvasod e sorokat, itt most átveheted őt – hisz ez nem novella, nem tárca, csupán egy kiskedvenc-megőrző.

Csak előtte udvarolj neki, mert egy picit zabos.

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2022. december 04., 08:13