Pelyvás Gergő: A Kozmosz Uborkái

2022. május 02., 08:51

Egon egy förtelmes téli péntekkel görnyedt háta mögött, pesszimista stresszgalacsinként lépett be az Interspúr fáziskéséses mozgóajtaján. Szigorúan profitorientált munkahelyén – címeres nebántsvirág lévén – kollégái önkéntes papucsállatkájaként szolgált. A délelőtt, illetve saját húszperces ebédszünetének túlnyomó részében több kávét főzött le, mint amivel az emberi elme udvarias mosolygás mellett poszttraumatikus mentális lenyomatok nélkül képes lenne elszámolni. Amennyiben feledni próbálta volna gyermeki kiszolgáltatottságát, a kakiszín nadrágján éktelenkedő, a békés óceániai szigetvilág valamely üdülőparadicsomának körvonalaira hajazó kávéfolt rendszeresen emlékeztette.

Munkaideje lejártát követően, flekkes pantallóját kardigánja szegélyével takargatva elsompolygott egy első randira. Bár Egon nem tartotta magát annak a bizonyos „művelt fajtának”, Rómeó és Júlia reneszánsz szerelmi tragédiáját még ő is ismerte, és a lelke mélyén könnyfakasztó vígjátéknak könyvelte el a Marikával… nem is… Merkúriával elköltött estebédhez képest. Az egész azzal a fura névvel kezdődött, amit – szégyen, nem szégyen – inkább Cicerót megszégyenítő, diplomatikus körmondatokkal kikerült, minthogy képtelen volt azt megjegyezni. Mindkettőjük padlizsánkrémlevesét langyosan hozták ki, amit a furcsa nevű hölgy – az Úristen teljességgel felejthető, bárgyú, de még csak különösebben nem is csinos, kalácsképű teremtménye! – szóvá is tett, akárha Egontól várna valamiféle megoldást. A férfi illetődötten habozott, aztán magukhoz hívott egy épp arra tébláboló pincért. A szituáció „A vendégnek mindig igaza van!” alapszabály teátrális cáfolatának bizonyult. A levest végül hidegen, néma csöndben fogyasztották. Egon leette búzavirágkék Oxford-ingét, mire randipartnere gunyorosan felröfögött. A férfi ekkor közölte, hogy sürgősen szólítja a természet és megpróbált angolosan, a földszinti toalett ablakán át távozni, ám a fémszálas szúnyogháló útját állta. Végül az ebédlőhelyiségen kellett keresztüllopakodnia, és ahogy elérte a kijárati ajtót, zilált tekintete véletlenül összeakadt a Melióráéval. Innentől már lóhalálában szaladt aszaltmeggyvörös Renault BX-éhez, nagy nehezen beröffentette a motort, és abban a szent minutumban, hogy megpillantotta visszapillantó tükrében a fura nevű hölgyet fújtatva kiesni a vendéglő ajtaján, úgy eltűnt a saját csotrogánya eregette gázok függönyében, mint Petőfi a ködben.

És ha ez a nap nem lett volna elég kínos, ráadásképp Egon még a saját nevét is utálta. Nem is csak utálta, egyenesen szívből gyűlölte, lelke sötétjéből megvetette. Szinte egészen biztos volt benne, hogy az összes szar, ami azon a pénteken és en bloc egész élete során a nyakába szakadt, ennek a vezetékneve után sorokozó négy betűnek volt köszönhető, beleértve saját szerencsétlenségét és alkalmatlanságát is a mindennapok összes létező területén. Már többször is elhatározta, hogy megváltoztatja, de komfortzónája láncos kutyák és farkas szoptatta zsoldosok őrizte határán kivétel nélkül mindig udvariasan visszatessékelték: kinek van erre ideje, pénze, türelme, energiája, de legfőképp – kedve? Úgy lett volna inkább eredendően mondjuk egy Kovács Károly.

 

– Ahogy elnézem, az úr épp most lelt rá élete uborkájára – szólalt meg elismerően Egon mellett egy árufeltöltő, egy húszas, jól megtermett, pelyhes bajuszú, kese fiatalember méretén aluli piros köténykében.

Miután akciómozikat megszégyenítve távozott tragikomédiába fulladt randevújáról és elpárolgott érhálózatából a tömény adrenalinfröccs, a férfi ráébredt, hogy voltaképp meg sem tudott tisztességesen vacsorázni. A szupermarket pont útba esett hazafelé, így hát betért némi téliszalámiért, csomagolt mozzarelláért, bút mulató olcsó égetett szeszért, miegymásért.

Pár perccel azelőtt, hogy megpecsételte volna saját sorsát még, mit sem sejtve a tejtermékek hadát sorakoztató, hűtött polcalkalmatosságok kolonnádjában bámészkodott. Nemes egyszerűséggel arról vacillált, hogy vajon megér-e 25 forint ffelárat az 1,5 zsírszázalékos tej a 2,8 százalékos helyett. Keresete szűkös volt ugyan, viszontag úgy vélte, egy ilyen katasztrófába torkollott nap után a teste megérdemel egy kis diétás kényeztetést. Leemelte a polcról a hozzá legközelebb eső tejeskartont, amelynek helyéről – mintha mindvégig vállt vállnak vetve egymás támasztották volna! – egy jókora kígyóuborka csusszant elő és szánkózott le egyenesen a mindezeket elsőre felfogni képtelen Egon viseltes mokaszinja elé. Úgy tetszett, hogy miképp az uborka, úgy az árufeltöltő fiú is a semmiből termett ott.

– Parancsol? – kérdezett vissza Egon értetlenül, miután felvette a földről a jövevényzöldséget.

A fiatalember szétnézett, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy mondandóját csak az az egy címzett fogja hallani, akinek üzenetét szánja. Egon követte példáját, és meglepetten konstatálta, hogy a korábban mérsékelten nyüzsgő tejtermékrészleg kongott az ürességtől – voltaképp még csak azt sem, hiszen az egész áruházban síri csend honolt: egyszerre abbamaradt a háttérzene, az emberi izgés-mozgás, a hűtőgépek statikus búgása. Nagyot nyelt és dermedt arcizmokkal az árufeltöltőre szegezte tekintetét. Egon úgy vélte, ezt azért teszi, hogy ha az hirtelen mozdulatot tenne, azon nyomban odébb tudjon ugrani; valójában azonban törékeny virgácsai mélyen gyökeret vertek a nedvesen cuppogó áruházi csempébe és a világért sem mozdultak volna egy tapodtat sem.

– Minden embernek szán a Kozmosz egy uborkát, nem tudta? – kezdett bele végre a srác pár perc feszült csend után olyan arckifejezéssel, mint amivel egyes kiégett felnőttek a rokon pár éves gyerekének mesélnek monoton hivatásuk valamiért mégis mesésnek tetsző rejtelmeiről. – Azt persze teljes bizonyossággal sosem tudni, hogy az illetékes élete melyik pillanatában talál rá, de annyi tudott, hogy senki sem hajthatja örök álomra a fejét, amíg rá nem lel az ő személyes uborkájára.

– De hát ez csak egy uborka… – felelte Egon ámulattól zsibbadt fizimiskával, akárha ő volna a rokon gyereke.

– Nana! – A fiatalember fenyegető hirtelenséggel égnek emelte virsliszerű mutatóujját, mire Egon ijedtében összerezzent és berogyasztott. – Ez nem csak egy közönséges uborka, de még csak nem is az a bizonyos uborka: ez az az uborka, ami az idők kezdete óta magára vár és egy petákot sem kell érte fizetnie.

– Mi az, hogy nem kell érte fizetnem? Elég, ha csak óvatlanul elindulok vele az ingem alatt a kijárat felé. A maga biztonsági őr kollégái egyből észreveszik és jól meghurcolnak érte. Így is sok volt nekem ez a mai…

– Fölösleges ecsetelnie a napját, nagyon is jól tudok minden pancser megmozdulásáról, maga málészájú palimadár!

– Na de… És honnan tud a…

– Mellesleg nekem itt nincsenek kollégáim, nem itt dolgozom, még csak nem is vagyok idevalósi.

– De hát akkor…

– Ejnye, ne beszéljen már annyit. Inkább mondom rögvest, mi a stájsz, én sem érek rá egész nap. Amúgy is péntek van. Fogja az uborkát és távozzon, de nehogy fizetni merjen érte, világos? Ha ezt megtette, folytassa nyomorúságos kis életét a régi kerékvágásban. Arra viszont készüljön fel, hogy mostantól minden más lesz. Eddig tudott követni?

– Igen, de… szóval, hogy mi lesz most más?

– Túl sokat kérdez. Minden más lesz, de hogy pontosan micsoda, azt senki sem láthatja előre. Lenne még valami: úgy vigyázzon arra az uborkára, mintha a tulajdon hímtagja volna! Nem lesz nehéz elképzelni, ugye? Na látja, ennyi az egész. Azt hiszem, nagy vonalakban a teljes felhasználási útmutatót ismertettem, szóval ha most lenne szíves aláírni az átvételi nyilatkozatot…

Ahogy az a rajzfilmekben módi, az árufeltöltő srác a keményített bőrlapra erősített dokumentumot a háta mögül húzta elő, noha táskának nyoma sem volt sehol. Egyenesen Egon orra alá nyomta, miközben másik kezében tintától csöpögős töltőtollat nyújtott felé. A férfi próbálta elolvasni a papírra írtakat, de akárhogy igyekezett, minden alkalommal, amikor egy sor végére ért, a szeme önkéntelenül is visszaugrott annak elejére, így képtelen volt értelmezni a szöveget. Végül felemelte szemöldökét, vállat vont és engedelmesen aláírását adta, elhessegetve magától az aggodalmat, miszerint lehet, épp most tulajdonította át valamely létfontosságú szervét egy balkáni maffiózónak.

– Tyű, ember, ez ám a jellegtelen szignó! – kuncogta az árufeltöltő, miközben ugyanazon mód, ahogy elővette, el is tüntette háta mögött a nyilatkozatot az írószerszámmal együtt. – Készen is volnánk, szóval rám itt már nincs szükség. – Állítását unott ásítással nyomatékosította.

– Várjon csak! Mondja, én most… álmodom?

– Hehe, mindegyik ugyanezt kérdezi. Most mégis hogyan válaszoljak, hogy maga is megértse? Mondjuk úgy, hogy a mi kis beszélgetésünk valóságos volt, de sosem történt meg. Így már tiszta? Gondoltam. Ágyő!

Azzal az árufeltöltő srác háttal belehuppant egy rozoga bevásárlókocsiba, amely hajszálpontosan ugyanazon pillanatban öltött alakot mellette, hogy megérintette annak peremét. A szállítóalkalmatosság rácsai megfeszültek, vékonyka lábai enyhén behajlottak a hájas testtömeg alatt. A fiatalember kényelembe helyezte magát, majd felköhintett és megveregette a kocsi oldalát, amitől az szép lassan, síró kerekekkel, magától megindult a polcsor mentén, akárha valaki nagy erővel tolta volna.

Fáradtan szuszogó utasa könnyedén kinyújtotta kezét és lazán maga mellett tartva hagyta, hogy a menetsebesség lesodortassa vele a polcokon nyugvó termékeket: joghurtokat, tejfölöket, szívbarát margarinokat, túrós csokoládékat. Végezetül, mielőtt végleg eltűnt volna a polcsor utáni kanyarban, megragadott egy banános krémtúrót és azon nyomban majszolni kezdte, kanalat formázva a tejdesszert ezüstpapír csomagolásából.

Egon megrökönyödve követte végig az árufeltöltő srác drámai távozását. Mintha a fiatalember a köztük gyarapodó távolság növekedtével – Egon szeme káprázatára – először egy meztelen disznó, majd egy túlhizlalt mangalica alakját öltötte volna magára. Miután az letért jobbra a polcsor után, a valóság szövetétől cseppet sem elválasztható lidércnyomáson átesett férfi pislogott egy kiadósat, és a következő, amit látott és hallott, az a feltámadt szupermarket volt.

Hitetlenkedve megrázta fejét, és először csak tátott szájjal bámult, majd el is indult abba az irányba, ahol a mangalica-árufeltöltőt látta eltűnni. Egy pillanatra összerezzent, mert megijedt, hogy összetapossa a polcokról leömlött árut, de borzalommal vegyes megkönnyebbülésére a padló makulátlanul bámult vissza rá; az egyetlen, ami megmaradt a látomásából, a kezében nyugvó uborka volt. És csakugyan: a tejtermékrészleget elhagyva nyoma sem volt semmiféle élelmiszerbolt-rongáló sertésnek.

– Elnézést, maga is látta ezt a…? Bocsánat, nem látott errefelé egy…? Ebbe az irány gurult egy malac egy bevásárlókocsiban, van rá esély, hogy maga is…? – habogta Egon kába tekintettel a többi vásárlónak, de mivel őrültnek vélték, figyelmen kívül hagyták, a szemébe sem néztek. Abban reménykedtek, hogy a biztonságiak kihajítják, mielőtt komolyabb bajt okozhatna.

Végül elhatározta magát és gyanakvó tekintettel fürkészve a polcsorokat, különös figyelmet szentelve a készételek és húsáruk szekciójának, eloldalgott a pénztárig. Csak ekkor jutott eszébe a jövevényuborka. Lyukas markából csak úgy potyogtak az élelmiszerek, miközben igyekezett őket felpakolni a mozgó szalagra, s ha nincs egy ötéves forma kisgyermek, hogy elkapja, 0,7 liter Napóleon konyak folyt volna szét a padlón idegtépő üvegcsörömpölést hallatva. Egon a végletekig belemerült az árupakolás logisztikai mélységeibe, ezért csak akkor kapott észbe, amikor már ő következett soron. Az uborkát – alkaromnyi, megkövülve szunnyadó kígyóisten! – jobb rejtekhely híján ingakabátja mély, belső zsebébe rejtette. Zaklatott állapotban, remegő kézzel, egyre izzadva fizetett. A visszajáró aprót nem kísérelte meg belehullajtani tárcája gombos kis erszényébe, csak zsebre vágta, majd megilletődötten biccentett a pénztároshölgynek és továbbállt.

 Most jutott csak eszébe, persze már későn: lyukas a belső zseb! A szent uborka – ugyanazzal a kecsességgel, amellyel korábban Egon lába elé siklott – az ósdi ruhadarab szakadásán keresztül a földre ereszkedett – és még csak véletlenül sem pottyant! A férfiban megállt az ütő, de csak azért, hogy pillanatokon belül életveszélyes szintekre emelkedjen a pulzusa. Az az érzése támadt, hogy a világon minden tekintet – beleértve teszem azt az összes jamaicai fagylaltárusét, navahó hagyományőrzőét vagy laoszi telefonközpontosét – egyenesen rá szegeződik. Végső kétségbeesésében már nem gondolkozott, s az idők kezdete óta számára elkészített jövevényveteményt a padlón hagyva próbált tovaaraszolni, mintha mi sem történt volna, talán ezzel hívva fel magára a legtöbb figyelmet.

– Uram! Várjon, álljon meg! – harsant háta mögött egy fűrészes férfihang, egy biztonsági őré. – Vigyázzon, elhagyta az uborkáját.

Azzal a pocakos, XL-s, ha nem XXL-s ingben feszítő, hájból és izomból tapasztott kolosszus felvette a földről a zöldséget és a szégyenkező, lesütött szemű Egonnak nyújtotta.

– Kö… köszö… köszönöm! – bökte ki Egon nagy nehezen, mintha ez a köszönetnyilvánítás lenne egyben a lelkét nyomasztó vallomás is.

– Kérem! – morogta a biztonsági, majd visszatért posztjára a 6-os kasszához, ahol egy idős nénike épp egy robusztus mosószeresflakont próbált belegyömöszölni egy nejlontáskába, ám a fizika szilárd testekre vonatkozó törvényei csak azért sem engedtek.

 

Egon levegőért kapkodva hagyta el az Interspúr régóta felújításra váró épületét. Odakinn már fenn volt mindkét hold a csillagos égboltozaton, s ráadásképp még havazott is. Ahogy a kezében hordozott táska és a varázslatos uborka engedte, közel seggre ülve leszaladt a lépcsőn a parkolóba és rossz szokásának orvul hátat fordítva – tán csak nem a kozmikus zöldség műve? – egyből megtalálta autóját.

Beletörődött sóhajjal konstatálta, hogy a tüneményes kis Renault-t tetőtől kerékig nagy pelyhekben hullott hó födi, alatta pedig alattomos jégréteg borítja. Végül egy nagy reccsenés kíséretében kinyitotta az ajtót és minden további nélkül behuppant a fagyos gépkocsiba. Gyújtást adott és bekapcsolta a rádiót, amelyből valamiféle elcsépelt, 6/8-os, észak-amerikai rockballada szólt. Egon az árut belökte hátra, az uborkát pedig az anyósülésre „ültette”. Ő maga a kormánykeréknek dőlt, és az ablakokat fedő hóburkon át beszűrődő közvilágítás gyér fényében, fejét jobb vállának támasztva szemügyre vette a veteményt, annak közel szabályos ívét és bizarr rücskeit.

– Mégis mi vagy te és mit akarsz tőlem? Mi a célod pont velem?

Nagyot sóhajtott, s közben felegyenesedett a kormánykerék előtt. Pár perc feszült analízis után úgy döntött, hétfőn felmond munkahelyén, azon a léleksüllyesztő lepratelepen. Ezzel egyöntetűleg közli az összes kollégájával, hogy egy rohadt, mocskos, szemét állat – mindegyik, nincs kivétel! Igen, ez egy kiváló terv, még akár be is válhat. Úgy ítélte, hogy minden viszontagságot, ami ezek után fog következni, nagyvonalúan az uborkájára bíz. Elvégre immár minden más, nem igaz? Igen, minden más, és még megannyi lehetőséget tartogathat számára a jövő: új frizurát, szebben csengő keresztnevet, snájdig lábbelit, deltás alkatot, egy munkahelyet, ahol talán még meg is becsülik, családot és…

– És talán a hétvégén felhívom Mirandát is… vagy hogy is hívják – állapította meg arcán halvány mosolykezdeménnyel.

A parkoló mintegy üresen állt, így nemigen lehetett senki sem szemtanúja Egon különös párzási táncának, amit aszaltmeggy-vörös csotrogánya letakarítása közben lejtett. Beröffentette járgányát, és mintha csak az uborka gátlástalan szuggesztiója volna, Egon elméjében felsejlettek a sertéssé vált árufeltöltő srác szavai: „…mintha a tulajdon hímtagja volna!” A férfi eme éteri érzületre észbe kapott és bekötötte az uborka biztonsági övét.

Csak ezután mert nekivágni keréktárcsáin nyári gumival a szállingózó hótól fátyolos város sikamlós útjainak és esti csúcsforgalmának.

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2022. május 15., 10:00
2022. május 16., 08:47