Vera kissé előregörnyedt háttal lavírozott a kerekesszékek között az otthon földszinti folyosóján. Mindig jó hangosan előre köszönt, annak, akinek egyetlen lába sem volt, még udvariasabban, és jobban lehorgasztotta a fejét. Anyja gyerekkorában gyakran rászólt, hogy húzza ki magát. De ő nem érezte helyénvalónak. Sőt! Ki nem állhatta a felszegett fejű, peckesen lépkedőket. Tán nem nyomaszt mindannyiunkat szégyenérzet valamiért, amit egykor tettünk vagy éppen nem tettünk meg?
Gyalog ment fel a lépcsőn a második emeletre. A nővér kinyitotta neki, majd bezárta mögötte a demensosztály üvegajtaját. Vera rögtön megpillantotta az anyját, a folyosó ablakánál állva kifelé bámult.
– Szia, anyukám! – mosolygott rá. Igyekezett tisztázni a viszonyokat, hogy ne kelljen azt hallania: ki vagy?
– Hát te honnan tudtad, hogy itt vagyok? – csodálkozott az idős asszony.
– Már fél éve itt vagy.
– Dehogyis! Csak tegnap jöttem.
– Na jó – hagyta rá –, hoztam enni, gyere, üljünk le!
Az asszony mohón nekifogott a borsólevesnek.
– Mi volt a reggeli? – próbált Vera beszélgetni.
– Nem volt.
– Teát vagy kakaót ittál?
– Teát.
– Kekszet kérsz?
Az asszony bólintott, és elkezdte kapirgálni a viaszos vászon abrosz kerek mintáit, próbálta felvenni a karikát. Vera döbbenten nézte. Majd a kör alakú mintára ráhelyezett egy kekszet. Anyja szótlanul elvette.
– Meglátogatott valaki?
– Igen, a nővérem.
– Az nem lehet, ő már meghalt.
– Meghalt? – Kikerekedett a szeme. - Mikor?
– Három éve. – Szomorúan nézték egymást.
– Apád is itt volt.
– De hát ő is… – Elharapta a mondat végét, maga se tudta, hogy miért. – És mit mondott?
– Semmit. A folyosón ment. Biztos nem talált meg.
– Aha, értem… Mit hozzak holnap, mit szeretnél?
Vera hamarosan összepakolt, és elköszönt a másnapi viszontlátásig.
Reggel SMS-t kapott az otthonból, anyját beszállították a kórházba, mert elesett. Azonnal odasietett. A sürgősségi folyosóján várakozott, pont ott, ahol apját utoljára látta öt évvel korábban. Hirtelen melege lett. Elővette a vizespalackját, kortyolt belőle, majd hátradőlt, behunyt szemmel a falnak támasztotta a fejét. Ködös agyában elsuhant egy emlék. „Az első feleségét szeretné látni.” Ezt mondta az orvos akkor, amikor kijött a vizsgálóból? Hallotta-e az első szót, vagy csak képzelte? Apja második felesége rögtön felpattant és beviharzott az orvossal. Vera meg bénultan hagyta, hogy a dolgok folyjanak tovább úgy, mintha ő ott se lenne.
Ekkor kinyílt az ajtó, és egy sztetoszkópos férfi hozzálépett.
– Bemehet az édesanyjához. Hamarosan meglesznek az eredmények, akkor eldöntjük, hogy itt kell-e maradnia a kórházban.
A vizsgálószobában egyedül feküdt az anyja, csak egy nővér pakolászott, aztán kiment. Az asszonyba infúzió volt bekötve, és olyan mélységes szomorúsággal nézett, hogy Vera beleborzongott.
– Hát mit történt veled, anyukám?
– Nem tudom – válaszolta bocsánatkérőn.
– Hoztam finom multivitamint, iszol? – Segített neki feltámaszkodni. – Ízlik?
– Igen. Ceruzaíze van.
– Mi… Micsoda? Nem jó?
– De jó. Finom. – Visszaereszkedett a párnára. – Rég láttalak.
– Tegnap, anyukám.
– Apád is itt van?
Vera meglepődve hallotta saját szájából:
– Igen.
Az öregasszony arca felderült. Vera hirtelen kattogást érzett a bal fülében. Ájulás környékezte. Megszorította anyja apróra fonnyadt kezét.
– Mindjárt visszajövök, jó?
A folyosón lerogyott a padra, ivott a vízből, és végignézett a folyosón várakozó embereken. Ki fel-alá járkált, más a kezeit tördelte, volt, aki megadóan bámult maga elé. Egy kisebb csoportban megpillantott egy férfit, aki ráérősnek tűnt. Vera tenyerébe temette az arcát, homlokán végighúzta párszor az ujjait. Nem szűnt a szívdobogásérzése. Felállt, menetirányba fordította a testét, megvárta, amíg biztosan nem szédül, és elindult a férfi felé. Hosszan beszéltek.
– Anyu – nyitott be újra a vizsgálóba. – Nézd, ki van itt.
– Ki vagy? – Összehúzott szemmel fürkészte a férfit.
– Hát nem ismered meg? Apu… – megbicsaklott a hangja.
– Te vagy az?
– Én vagyok. Tóni, a férjed.
– Férjem?
– Na jó, elváltunk húsz éve. De azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Nagyon megbántam, hogy elhagytalak.
Az asszony erőlködött, hogy megértse, mit mondanak neki. Lassan megenyhültek a vonásai.
– Tóni! – nyújtotta a kezét a férfi felé.
Verának összeszorult a torka, kisietett a teremből. A folyosón néma zokogásban tört ki, patakokban folytak a könnyei. Nem tudta, hány perc telhetett el, mire nyílt az ajtó. Akkor megtörölte az arcát, mosolyogni próbált. A férfi bátorítón nézett rá, fejével az ajtó felé biccentett. Vera kissé előre görnyedt háttal, lehorgasztott fejjel indult a vizsgáló irányába. Nyúlt a kilincs felé, de megállt a keze. Belépés előtt kihúzta magát.
(Karantének)
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.