Különös téli reggel volt, talán mindez meg sem történt. A lány ekkor már egy hete nem hagyta el a város szélén kuporgó kicsiny házat, mert káosz lett úrrá a világon. Legalábbis ezt mondták az emberek. Régóta emlegettek sivár, nehéz időket, amikor mindenből kevés jutott, és némán fohászkodtak a kimondhatatlan tájakon lévő szeretteikért. Majd egy nap mindenki, aki képes volt onnan elindulni, végleg hazajött. Akkor kezdtek káoszról beszélni. Most pedig a lányt még a boltba sem küldték el, mint azelőtt, helyette anyja járt el mindenhová, ahová feltétlenül kellett. Miközben a lány otthon mosott, a házban serénykedett, addig édesapja már pirkadat előtt távozott, és megöregedett az este, amire visszaért. A vacsoránál nem lehetett hozzászólni, merev arccal, némán evett, süketen a féltő kérdésekre. Visszatérte után a vasútnál kellett dolgoznia, azonban a családtagok tudták, hogy most egyébbel is foglalkozik. Az asszony nem firtatta, de sejthette, mi történik.
– Perlekednek a férfiak – mondta egyszer lányának. – Ilyenkor apádnak is megvan a saját dolga köztük.
– Miféle dolga?
– Beszélnek egymás közt, tanácskoznak, próbálják kitalálni, mit és hogyan csináljanak.
– Mit kell csinálniuk?
– Hát azt próbálják kitalálni.
Azt akarják, hogy vége legyen már ennek a nagy felfordulásnak, addig meg inkább nem megyünk sehova. Biztonságosabb.
Ezen a fagyos, szokatlan reggelen a lány mégis bement a városba. Előző éjjel fáradt anyja belázasodott, sem a kakasszóra, sem a harangkongásra nem bírta elhagyni az ágyat. Urának viszont mennie kellett. Aznap az asszony forróságban fürödve, homályosan csillogó szemekkel hívta magához aggódó lányát.
– Édes bogaram – suttogta erőtlenül –, írtam egy levelet a nénédéknek. Ott van a kisasztalon, kérlek, vidd el a postára!
– Nincs jól anyuka. Elmenjek a patikába?
– Nem kell nekem patika, csak add fel a levelet!
– Nem kéne itt hagynom.
– Csak menj!
A lány furcsa nyugtalansággal lépett ki a szürke, fagyott utcára. Mintha más lett volna a levegő, mások lettek volna a színek, máshogyan néztek volna le rá a házak, vagy azért tűntek szokatlannak, mert régen járt köztük. Ember is alig lézengett odakint, azok is mind idegennek tűntek, egy ismerősnek sem köszönt az úton. Ahogy haladt egyre beljebb, eddig nem látott, kézzel írt, hevenyészett táblákat pillantott meg, amelyek feliratát képtelen volt elolvasni. A főtéren pedig ismeretlen zászlók lógtak alá súlyosan. A lány lépései egyre bizonytalanabbá váltak, majd a posta épülete előtt hirtelen megtorpant. Egy puskás, szuronyos legény álldogált a bejáratnál, aki biztosan nem volt csendőr. Furcsa színű, idegen formájú zubbonyt és kalapot viselt, amibe még kakastollat se tűzött. Unott ábrázattal nézte a főutcát, mintha máshová kívánkozna, és úgy tűnt, észre sem vette a lányt, aki besurrant mellette a posta ajtaján.
Odabent nem az öreg postamesterrel találkozott, hanem egy köpcös, apró szemű, jámbor képű ember ült a magas pult mögött, aki épp csak felpillantott az érkezőre.
– Jó napot! – köszönt a lány hangosan. – Levelet szeretnék feladni.
A férfi nem szólt semmit, némán ügyködött tovább. A lányon ijedség lett úrrá. Ránézett a kezében szorongatott levélre, majd határozottan pillantott fel ismét az idegenre.
– Bocsánat, kérem! – szinte kiabálta. – Levelet szeretnék feladni!
Még mindig nem érkezett válasz.
– Elnézést!
A férfi gombszemeiben enyhe bosszankodással emelte fel a tekintetét. Kilesett oldalt a bejárat felé, majd előrehajolva fojtott hangon magyarázni kezdett.
– Kérem, ezt így nem lehet – mondta.
– Tessék?
– Így nem segíthetek kegyecskédnek, rosszul beszél.
– Én?... hogy beszélek?
– Magyarul nem veheti igénybe a postát.
– Akkor hogyan? – ráncolta homlokát a lány.
– Hát csehül...csehszlovákul – javította ki magát sietve az új postás.
– De miért?
– Mert Csehszlovákiában vagyunk.
– Hol?
– Csehszlovákiában, ahogyan mindig is.
– Mindig?
– Persze, úgy pár napja és mindig.
– Mi történt pár napja?
– A város nagy lelkesedéssel kijelentette, hogy mindig is Csehszlovákia voltunk, meg persze mi csehszlovákok vagyunk, csak eddig nem tudtuk. Illetve akkor katonák is érkeztek.
– De most mindig, vagy pár napja?
– Ha most mindig, mivel most van, akkor mindig. Mit számít, hogy mióta mindig?
– Én… én ezt nem értem.
– Mindegy is – legyintett a férfi –, nem kell azt neked.
– És a bácsi tud olyan… csehszlovákul?
– Kérem, ez annyira nem lényeges.
– Miért?
– Mert itt senki sem tud.
– Jó, de… és a levelem? El kéne jutnia Szegedre.
– Az sajnos nem fog menni. Az Magyarország, ugye, azt hiszem… Azok most vesztesek, és amilyen szeszélyesek a határok, ez most lehetetlen.
– De ott lakik a nénikém.
– Hát nagyon sajnálom őt, de nem lehet mindenki szerencsés.
– Anyukám beteg, ő küldött ide.
– Igazán sajnálom, az előírás az előírás. Már eleve nem tehetek semmit, mert hát csehszlovák postában csak csehszlovákul, ahogyan illik. Most pedig menj!
Szegény lány tehetetlenségében lassú mozdulatokkal visszaindult. Nem köszönt el, csak elmerengve baktatott, maga mögött hagyva az idegen postát, az ismeretlen embereket, ezt az új várost.
Újabb hét telt el az otthon börtönében, a lány édesanyja hol jobban lett, hol ismét rátört a láz. Néha a levelet is emlegette, a választ várta. Közben a családfő egyre inkább elmélyült gondolataiban, egyre nőtt benne a feszültség.
Az egyik nap történt valami. Férfiak rohantak el a ház előtt, oda és vissza, kifelé és befelé a városba. Napközben a folyó felől ropogó zajok visszhangoztak, és éjjel apa nem ért haza.
Amikor másnap megérkezett, szorosan magához szorította feleségét és lányát, eltűnt belőle a szorongató aggodalom. Az asszony azonban nem gyógyult könnyen.
Pár nappal később a lánynak el kellett mennie a patikába és a boltba. Félve indult el, azonban az utcákban nem voltak idegen táblák, sem zászlók, nem álldogáltak kint szuronyos legények, a bolt és a patika ott volt a helyén. A régi, öreg postamester köszöntötte, aki bár szabadkozva, hogy lehet, nem egyszerűen, nem hamar, de eljuttatja a levelet a címzettnek. A lány hazafelé arra a különös reggelre gondolt, és arra, hogy ilyesmi nem is történhet.
Egy új tábla mégis volt a főtéren, de nem a legutóbbiak közül való. Ez kőből készült, rajta szabályos betűk szépen vésve. Ki is tudta betűzni, de ekkor még nem értette: CIVITAS FORTISSIMA.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. májusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.