Különös téli reggel volt, talán mindez meg sem történt. A lány ekkor már egy hete nem hagyta el a város szélén kuporgó kicsiny házat, mert káosz lett úrrá a világon. Legalábbis ezt mondták az emberek. Régóta emlegettek sivár, nehéz időket, amikor mindenből kevés jutott, és némán fohászkodtak a kimondhatatlan tájakon lévő szeretteikért. Majd egy nap mindenki, aki képes volt onnan elindulni, végleg hazajött. Akkor kezdtek káoszról beszélni. Most pedig a lányt még a boltba sem küldték el, mint azelőtt, helyette anyja járt el mindenhová, ahová feltétlenül kellett. Miközben a lány otthon mosott, a házban serénykedett, addig édesapja már pirkadat előtt távozott, és megöregedett az este, amire visszaért. A vacsoránál nem lehetett hozzászólni, merev arccal, némán evett, süketen a féltő kérdésekre. Visszatérte után a vasútnál kellett dolgoznia, azonban a családtagok tudták, hogy most egyébbel is foglalkozik. Az asszony nem firtatta, de sejthette, mi történik.
– Perlekednek a férfiak – mondta egyszer lányának. – Ilyenkor apádnak is megvan a saját dolga köztük.
– Miféle dolga?
– Beszélnek egymás közt, tanácskoznak, próbálják kitalálni, mit és hogyan csináljanak.
– Mit kell csinálniuk?
– Hát azt próbálják kitalálni.
Azt akarják, hogy vége legyen már ennek a nagy felfordulásnak, addig meg inkább nem megyünk sehova. Biztonságosabb.
Ezen a fagyos, szokatlan reggelen a lány mégis bement a városba. Előző éjjel fáradt anyja belázasodott, sem a kakasszóra, sem a harangkongásra nem bírta elhagyni az ágyat. Urának viszont mennie kellett. Aznap az asszony forróságban fürödve, homályosan csillogó szemekkel hívta magához aggódó lányát.
– Édes bogaram – suttogta erőtlenül –, írtam egy levelet a nénédéknek. Ott van a kisasztalon, kérlek, vidd el a postára!
– Nincs jól anyuka. Elmenjek a patikába?
– Nem kell nekem patika, csak add fel a levelet!
– Nem kéne itt hagynom.
– Csak menj!
A lány furcsa nyugtalansággal lépett ki a szürke, fagyott utcára. Mintha más lett volna a levegő, mások lettek volna a színek, máshogyan néztek volna le rá a házak, vagy azért tűntek szokatlannak, mert régen járt köztük. Ember is alig lézengett odakint, azok is mind idegennek tűntek, egy ismerősnek sem köszönt az úton. Ahogy haladt egyre beljebb, eddig nem látott, kézzel írt, hevenyészett táblákat pillantott meg, amelyek feliratát képtelen volt elolvasni. A főtéren pedig ismeretlen zászlók lógtak alá súlyosan. A lány lépései egyre bizonytalanabbá váltak, majd a posta épülete előtt hirtelen megtorpant. Egy puskás, szuronyos legény álldogált a bejáratnál, aki biztosan nem volt csendőr. Furcsa színű, idegen formájú zubbonyt és kalapot viselt, amibe még kakastollat se tűzött. Unott ábrázattal nézte a főutcát, mintha máshová kívánkozna, és úgy tűnt, észre sem vette a lányt, aki besurrant mellette a posta ajtaján.
Odabent nem az öreg postamesterrel találkozott, hanem egy köpcös, apró szemű, jámbor képű ember ült a magas pult mögött, aki épp csak felpillantott az érkezőre.
– Jó napot! – köszönt a lány hangosan. – Levelet szeretnék feladni.
A férfi nem szólt semmit, némán ügyködött tovább. A lányon ijedség lett úrrá. Ránézett a kezében szorongatott levélre, majd határozottan pillantott fel ismét az idegenre.
– Bocsánat, kérem! – szinte kiabálta. – Levelet szeretnék feladni!
Még mindig nem érkezett válasz.
– Elnézést!
A férfi gombszemeiben enyhe bosszankodással emelte fel a tekintetét. Kilesett oldalt a bejárat felé, majd előrehajolva fojtott hangon magyarázni kezdett.
– Kérem, ezt így nem lehet – mondta.
– Tessék?
– Így nem segíthetek kegyecskédnek, rosszul beszél.
– Én?... hogy beszélek?
– Magyarul nem veheti igénybe a postát.
– Akkor hogyan? – ráncolta homlokát a lány.
– Hát csehül...csehszlovákul – javította ki magát sietve az új postás.
– De miért?
– Mert Csehszlovákiában vagyunk.
– Hol?
– Csehszlovákiában, ahogyan mindig is.
– Mindig?
– Persze, úgy pár napja és mindig.
– Mi történt pár napja?
– A város nagy lelkesedéssel kijelentette, hogy mindig is Csehszlovákia voltunk, meg persze mi csehszlovákok vagyunk, csak eddig nem tudtuk. Illetve akkor katonák is érkeztek.
– De most mindig, vagy pár napja?
– Ha most mindig, mivel most van, akkor mindig. Mit számít, hogy mióta mindig?
– Én… én ezt nem értem.
– Mindegy is – legyintett a férfi –, nem kell azt neked.
– És a bácsi tud olyan… csehszlovákul?
– Kérem, ez annyira nem lényeges.
– Miért?
– Mert itt senki sem tud.
– Jó, de… és a levelem? El kéne jutnia Szegedre.
– Az sajnos nem fog menni. Az Magyarország, ugye, azt hiszem… Azok most vesztesek, és amilyen szeszélyesek a határok, ez most lehetetlen.
– De ott lakik a nénikém.
– Hát nagyon sajnálom őt, de nem lehet mindenki szerencsés.
– Anyukám beteg, ő küldött ide.
– Igazán sajnálom, az előírás az előírás. Már eleve nem tehetek semmit, mert hát csehszlovák postában csak csehszlovákul, ahogyan illik. Most pedig menj!
Szegény lány tehetetlenségében lassú mozdulatokkal visszaindult. Nem köszönt el, csak elmerengve baktatott, maga mögött hagyva az idegen postát, az ismeretlen embereket, ezt az új várost.
Újabb hét telt el az otthon börtönében, a lány édesanyja hol jobban lett, hol ismét rátört a láz. Néha a levelet is emlegette, a választ várta. Közben a családfő egyre inkább elmélyült gondolataiban, egyre nőtt benne a feszültség.
Az egyik nap történt valami. Férfiak rohantak el a ház előtt, oda és vissza, kifelé és befelé a városba. Napközben a folyó felől ropogó zajok visszhangoztak, és éjjel apa nem ért haza.
Amikor másnap megérkezett, szorosan magához szorította feleségét és lányát, eltűnt belőle a szorongató aggodalom. Az asszony azonban nem gyógyult könnyen.
Pár nappal később a lánynak el kellett mennie a patikába és a boltba. Félve indult el, azonban az utcákban nem voltak idegen táblák, sem zászlók, nem álldogáltak kint szuronyos legények, a bolt és a patika ott volt a helyén. A régi, öreg postamester köszöntötte, aki bár szabadkozva, hogy lehet, nem egyszerűen, nem hamar, de eljuttatja a levelet a címzettnek. A lány hazafelé arra a különös reggelre gondolt, és arra, hogy ilyesmi nem is történhet.
Egy új tábla mégis volt a főtéren, de nem a legutóbbiak közül való. Ez kőből készült, rajta szabályos betűk szépen vésve. Ki is tudta betűzni, de ekkor még nem értette: CIVITAS FORTISSIMA.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. májusi számában)
