Radnai István: Különjárat

2021. november 13., 13:01
Bicsi Gyula festménye, részlet a Taverna sorozatból

Amikor még nem kívánták a pince hűvösét, a pince előtt álló a terebélyes diófa alá ültek. Ennek a diófának volt egy párja, de kipusztult vagy útban volt, ki tudja már azt. A törzséből készült az asztal lába, egy-egy nagyobb átmérőjű metszetéből készült a lapja és az ülőkék, ahol a sok év fáradságát kipihenték. A savanyú bor az Öreg-hegy jellegzetessége. A kancsó oldala gyöngyözött, a poharak gyorsan ürültek. Mindenkinek kalandos az élete, általában teli van panasszal. A vendég a házassága fonákját mesélte.

– Elrontottam az életemet.

A házigazda hallgatott. Savanyú bora mindenki nyelvét megoldotta és általában mindenki elrontotta az életét. De hadd mondja, meséljen a vendég! Régen látták egymást. Mindenkinek frigid és házsártos, fukar és költekező a felesége – ezt már hallomásból ismerte.

Ő maga sokáig élt agglegénysorban. Az apja későn jött meg a fogságból. Elvette az egyetlen hajadont. Úgyis a szájára vette a falu, hogy pártában maradt. Talán idősebb is lehetett az apjánál. Házasságukat, érzelmi életüket üresnek találta. Így aztán nem vágyott a házasságra, túrta a földet, túrta egy darabig. A szülei nem veszekedtek, élték az életüket egymás mellett, nem sokat törődve a másik életével. Úgy gondolta, ezért kár megnősülni.

 

Szüleitől megörökölte a földet, nem győzte egyedül, elvett egy dolgos lányt, gyerekük nem volt. Az asszony, ahogy korosodott, egyre házsártosabb lett. Lustának tartotta, hajtotta férjét, hogy még több földet vegyen, pedig ketten megéltek volna. A paraszt ragaszkodik a földhöz és beleivódott a természetébe a szerzés. Nem járt a kocsmába, nem is panaszkodott. Kinevették volna: ki viseli nálatok a kalapot?

Unokatestvére fiatalon halt meg tüdőbajban, így oldalágról rászállt a szőlő, a pince és a présház, és minden megoldódott. Ő a hegyen rendezkedett be, télen sem nagyon ment le a faluba. Szüretre feljött az asszony, a szomszédok is besegítettek, amit illet viszonozni. A szántást-vetést kiadta napszámosnak, kapálni ott volt az asszony. Unatkozott volna – állapította meg rosszmájúan –, meddő, gyereket sem tudott neki szülni.

 

– Ötven-hatvan év után kezdhetek új életet, lakásom sincs, albérletben tengődöm, pedig ledolgoztam egy életet. Nem ilyen asszonyt érdemeltem, elrontottam az életemet. Ez volt a második hibám – folytatta a vendég.

Nem is nagyon figyelt a vendégére, de most felkapta a fejét.

– És az első? – élénkítette a beszélőt a gazda, ha már ennyire nekikeseredett.

– A lány, akit elvettem nagyon komolynak, pedánsnak látszott. Édesanyjával és testvéreivel élt, ő volt a legidősebb. Valósággal apjuk lehetett volna, annyira terrorizálta a két fiút, ahogy telt-múlt az idő, már fiatalembereket. De azoknak addigra különb társaságuk volt. Levonva a tanulságot, szigorúan fiúkból állt. Zártkörű, mint egy szigorú angol klub.

– Angol klub? Hol, merre csavarogtál életedben?

– Voltam én pénzesebb, de jött az asszony.

– Hogyhogy? Mikor nősültél?

– Fiatalon, de addigra valahogy mégis kijárhattam. Jó foglakozásom, jó pénzem volt, már legénykoromban is.

Ez a „kijárhattam” korábban privilégium volt, de lassan turistaként, majd munkavállalóként is lehetővé tették. Leginkább a kamionsofőrök és a külkereskedők szedték meg magukat.

A házigazda töltött, magának csak keveset a gyomorsava miatt. A vendégnek – bár a szalonna meg a bicska még nem került elő – teletöltötte, hogy lássa, nem sajnálja tőle.

 

Ahogy így iszogattak, feltűnt a kanyarban egy mezítlábas vándor. Elrongyolódott bakancsa a hátizsákján lógott. Ha még egyáltalán bakancsnak volt nevezhető. Nevetett ugyanis a világra az egyik, a pántja elhagyta a sarkát. Messziről jöhetett, biztosan megszomjazott.

– A hegyeken túl boldog voltam, azóta csak jövök réten, sziklán, görgetegen.

– Igyunk! Egészségére!

A vándor nem kérette magát.

– Leérve a síkvidékre, rám mosolyogtak a napraforgók, bearanyozták a láthatárt. A tanyák egy-egy akác alá kuporodtak. Átvágtam a tanyák közt, toronyiránt. A ritkás erdőkben heverő őzek felpattantak a közeledtemre és elügettek. Pedig vigyáztam arra, hogy száraz ág ne roppanjon a lábam alatt.

A pincegazda töltött mindkét vendégének.

– Ott hagytam abba, hogy már legénykoromban jó állásom volt, az eladó lány pedánsnak látszott – folytatta a történetét az első vendég.

Kortyolt egyet, aztán hozzáfűzte:

– Hétköznapi ruházatában nem talált volna senki hibát, de ami alatta volt. Szivaccsal tömte ki a melltartóját, amúgy faros személynek látszott.

– Csakúgy, mint az én feleségem, az én boldogságom, a hegyeken túl, a takaros kisvárosi házban, amit el kellett hagynom. Nem bírtam ott elmaradni.

– Nyelve igen hosszú volt – folytatta a vendég, a régi ismerős –, de bizony lánykorában visszafogta magát.

– Halk szavú volt, inkább énekelt – mesélte volna tovább a vándor. – Azóta járom az utam, réten, sziklán, görgetegen…

– Ronda természete volt, de tűrtem. Gondoltam, majd, ha megöregszik, belefárad – szólt közbe a megkeseredett és csalódott ember, az idősebb vendég

– Azóta járom az utam, mert ő bizony már nem fog megöregedni, itt hagyott – folytatta, ezzel mit sem törődve a vándor.

– Olyan szerencséje volt? Az enyém el nem ment volna, most – öregen – albérletben lakom.

– János, sokat ittál! – szólalt meg a gazda. – Hagyd szóhoz jutni az új vendéget!

– Mert bizony fiatal és szép volt, gyereket ígért nekem.

– Az bizony tényleg boldog élet, igazi boldogság lehetett – fordul a pince gazdája a vándorhoz.

– Most aztán se asszony, se gyerek, nem bírtam ki abban a barátságos házban, pedig az is a szívemhez nőtt. Merre van a buszállomás?

– Nekem minden napomat, estémet tönkretette. Nyugdíjas koromban is hajtott volna dolgozni – kotyogott közbe a pityókos vendég.

 

Unos-untalan hallani ilyen panaszkodó, pipogya férjeket. A másik két ember nem is figyelt rá, az egyik azért, mert a felesége  a faluban lakott, ő meg a hegyen, így ritkán csörrent a tányér. A hegyen meg éppenhogy a pohárral koccintott legfeljebb, azt is leginkább önmagával.

A vándor meg elvolt a szomorúságával, amit soha, sehol, senki meg nem hallgatott. Aztán illedelmesen elköszönt.

 

A busz már bent állt, többen már fel is szálltak.

– Átokfalvára? – kérdezte valaki.

– Szálljon fel nyugodtan – válaszolta a sofőr.

– Máriára mennék, a feleségem szülőfalujába.

– Ez a busz a múltba indul. Általában öregemberek, ritkán vénasszonyok szállnak fel rá. Az asszonyok csak a templomig váltanak jegyet.

 

Elkeseredett a vándor, szerette volna látni az asszony szülőházát, a rózsabokrokat, amelyeket gyakran emlegetett. A szőlőlugast, amely édes szőlőt terem.

–  Oda bizony gyalog kell mennie, mert ez a busz a múltba indul – válaszolta a buszvezető.

– És fiatalodni lehet-e? A múltban fiatalok voltunk, boldogan éltünk.

– Sajnos nem. Mi, kérem, többnyire csak öregeket szállítunk – válaszolta a sofőr, a hangjából kiérzett a türelmetlenség. Nem szerette, ha faggatják.

Már éppen nekiindult volna toronyiránt, de a busz még mindig ott várakozott. Felszállt a többiekkel, mai élete elhátrált, pedig a busz talán meg sem mozdult.

 

                                                          *

 

Amikor a fiatal diófához ért, két siheder kortyolta a gazda borát, a kapát, kaszát a másik diófa törzséhez támasztották. Az bizony öregecske volt.

– Már megint itt van? – szólította meg az egyik, aki szemlátomást a pince gazdája.

A vándor letette az egyre nehezebb hátizsákot, bütykös lába egyre jobban sajgott a hiábavaló vándorlástól.

– Már megint? – kérdezett vissza a vándor. – Hogy értik, hogy már megint?

– Úgy, hogy maga most is poharazgatni fog velünk.

A vándor megenyhült.

– Elértem a buszt. A sofőr elmondta, hogy hová indul. Gondoltam, nekem is megfelel.

– Mehetnék mégis önökkel? Hátha találkozom a feleségemmel, és az elmúlt boldogságomat is megtalálom – kérleltem.

Fel is kapaszkodtam, de hiába.

– Magának csak egy rövid szakaszra szól a jegye – szólt rám a mogorva ellenőr, aki a gépkocsivezető mögött ült.

Felháborodtam, de nem volt apelláta.

– Nagyon hosszú az út a múltba, magának még nem volt annyi éve, hogy azokkal kifizesse a viteldíjat.

– És ezzel leszállított. Mehetek gyalog! – fejezte be a történetét a vándor. Fiatal arca elkomorult. Felvette a múltban megtalált új bakancsát és folytatta az útját.