Amikor még nem kívánták a pince hűvösét, a pince előtt álló a terebélyes diófa alá ültek. Ennek a diófának volt egy párja, de kipusztult vagy útban volt, ki tudja már azt. A törzséből készült az asztal lába, egy-egy nagyobb átmérőjű metszetéből készült a lapja és az ülőkék, ahol a sok év fáradságát kipihenték. A savanyú bor az Öreg-hegy jellegzetessége. A kancsó oldala gyöngyözött, a poharak gyorsan ürültek. Mindenkinek kalandos az élete, általában teli van panasszal. A vendég a házassága fonákját mesélte.
– Elrontottam az életemet.
A házigazda hallgatott. Savanyú bora mindenki nyelvét megoldotta és általában mindenki elrontotta az életét. De hadd mondja, meséljen a vendég! Régen látták egymást. Mindenkinek frigid és házsártos, fukar és költekező a felesége – ezt már hallomásból ismerte.
Ő maga sokáig élt agglegénysorban. Az apja későn jött meg a fogságból. Elvette az egyetlen hajadont. Úgyis a szájára vette a falu, hogy pártában maradt. Talán idősebb is lehetett az apjánál. Házasságukat, érzelmi életüket üresnek találta. Így aztán nem vágyott a házasságra, túrta a földet, túrta egy darabig. A szülei nem veszekedtek, élték az életüket egymás mellett, nem sokat törődve a másik életével. Úgy gondolta, ezért kár megnősülni.
Szüleitől megörökölte a földet, nem győzte egyedül, elvett egy dolgos lányt, gyerekük nem volt. Az asszony, ahogy korosodott, egyre házsártosabb lett. Lustának tartotta, hajtotta férjét, hogy még több földet vegyen, pedig ketten megéltek volna. A paraszt ragaszkodik a földhöz és beleivódott a természetébe a szerzés. Nem járt a kocsmába, nem is panaszkodott. Kinevették volna: ki viseli nálatok a kalapot?
Unokatestvére fiatalon halt meg tüdőbajban, így oldalágról rászállt a szőlő, a pince és a présház, és minden megoldódott. Ő a hegyen rendezkedett be, télen sem nagyon ment le a faluba. Szüretre feljött az asszony, a szomszédok is besegítettek, amit illet viszonozni. A szántást-vetést kiadta napszámosnak, kapálni ott volt az asszony. Unatkozott volna – állapította meg rosszmájúan –, meddő, gyereket sem tudott neki szülni.
– Ötven-hatvan év után kezdhetek új életet, lakásom sincs, albérletben tengődöm, pedig ledolgoztam egy életet. Nem ilyen asszonyt érdemeltem, elrontottam az életemet. Ez volt a második hibám – folytatta a vendég.
Nem is nagyon figyelt a vendégére, de most felkapta a fejét.
– És az első? – élénkítette a beszélőt a gazda, ha már ennyire nekikeseredett.
– A lány, akit elvettem nagyon komolynak, pedánsnak látszott. Édesanyjával és testvéreivel élt, ő volt a legidősebb. Valósággal apjuk lehetett volna, annyira terrorizálta a két fiút, ahogy telt-múlt az idő, már fiatalembereket. De azoknak addigra különb társaságuk volt. Levonva a tanulságot, szigorúan fiúkból állt. Zártkörű, mint egy szigorú angol klub.
– Angol klub? Hol, merre csavarogtál életedben?
– Voltam én pénzesebb, de jött az asszony.
– Hogyhogy? Mikor nősültél?
– Fiatalon, de addigra valahogy mégis kijárhattam. Jó foglakozásom, jó pénzem volt, már legénykoromban is.
Ez a „kijárhattam” korábban privilégium volt, de lassan turistaként, majd munkavállalóként is lehetővé tették. Leginkább a kamionsofőrök és a külkereskedők szedték meg magukat.
A házigazda töltött, magának csak keveset a gyomorsava miatt. A vendégnek – bár a szalonna meg a bicska még nem került elő – teletöltötte, hogy lássa, nem sajnálja tőle.
Ahogy így iszogattak, feltűnt a kanyarban egy mezítlábas vándor. Elrongyolódott bakancsa a hátizsákján lógott. Ha még egyáltalán bakancsnak volt nevezhető. Nevetett ugyanis a világra az egyik, a pántja elhagyta a sarkát. Messziről jöhetett, biztosan megszomjazott.
– A hegyeken túl boldog voltam, azóta csak jövök réten, sziklán, görgetegen.
– Igyunk! Egészségére!
A vándor nem kérette magát.
– Leérve a síkvidékre, rám mosolyogtak a napraforgók, bearanyozták a láthatárt. A tanyák egy-egy akác alá kuporodtak. Átvágtam a tanyák közt, toronyiránt. A ritkás erdőkben heverő őzek felpattantak a közeledtemre és elügettek. Pedig vigyáztam arra, hogy száraz ág ne roppanjon a lábam alatt.
A pincegazda töltött mindkét vendégének.
– Ott hagytam abba, hogy már legénykoromban jó állásom volt, az eladó lány pedánsnak látszott – folytatta a történetét az első vendég.
Kortyolt egyet, aztán hozzáfűzte:
– Hétköznapi ruházatában nem talált volna senki hibát, de ami alatta volt. Szivaccsal tömte ki a melltartóját, amúgy faros személynek látszott.
– Csakúgy, mint az én feleségem, az én boldogságom, a hegyeken túl, a takaros kisvárosi házban, amit el kellett hagynom. Nem bírtam ott elmaradni.
– Nyelve igen hosszú volt – folytatta a vendég, a régi ismerős –, de bizony lánykorában visszafogta magát.
– Halk szavú volt, inkább énekelt – mesélte volna tovább a vándor. – Azóta járom az utam, réten, sziklán, görgetegen…
– Ronda természete volt, de tűrtem. Gondoltam, majd, ha megöregszik, belefárad – szólt közbe a megkeseredett és csalódott ember, az idősebb vendég
– Azóta járom az utam, mert ő bizony már nem fog megöregedni, itt hagyott – folytatta, ezzel mit sem törődve a vándor.
– Olyan szerencséje volt? Az enyém el nem ment volna, most – öregen – albérletben lakom.
– János, sokat ittál! – szólalt meg a gazda. – Hagyd szóhoz jutni az új vendéget!
– Mert bizony fiatal és szép volt, gyereket ígért nekem.
– Az bizony tényleg boldog élet, igazi boldogság lehetett – fordul a pince gazdája a vándorhoz.
– Most aztán se asszony, se gyerek, nem bírtam ki abban a barátságos házban, pedig az is a szívemhez nőtt. Merre van a buszállomás?
– Nekem minden napomat, estémet tönkretette. Nyugdíjas koromban is hajtott volna dolgozni – kotyogott közbe a pityókos vendég.
Unos-untalan hallani ilyen panaszkodó, pipogya férjeket. A másik két ember nem is figyelt rá, az egyik azért, mert a felesége a faluban lakott, ő meg a hegyen, így ritkán csörrent a tányér. A hegyen meg éppenhogy a pohárral koccintott legfeljebb, azt is leginkább önmagával.
A vándor meg elvolt a szomorúságával, amit soha, sehol, senki meg nem hallgatott. Aztán illedelmesen elköszönt.
A busz már bent állt, többen már fel is szálltak.
– Átokfalvára? – kérdezte valaki.
– Szálljon fel nyugodtan – válaszolta a sofőr.
– Máriára mennék, a feleségem szülőfalujába.
– Ez a busz a múltba indul. Általában öregemberek, ritkán vénasszonyok szállnak fel rá. Az asszonyok csak a templomig váltanak jegyet.
Elkeseredett a vándor, szerette volna látni az asszony szülőházát, a rózsabokrokat, amelyeket gyakran emlegetett. A szőlőlugast, amely édes szőlőt terem.
– Oda bizony gyalog kell mennie, mert ez a busz a múltba indul – válaszolta a buszvezető.
– És fiatalodni lehet-e? A múltban fiatalok voltunk, boldogan éltünk.
– Sajnos nem. Mi, kérem, többnyire csak öregeket szállítunk – válaszolta a sofőr, a hangjából kiérzett a türelmetlenség. Nem szerette, ha faggatják.
Már éppen nekiindult volna toronyiránt, de a busz még mindig ott várakozott. Felszállt a többiekkel, mai élete elhátrált, pedig a busz talán meg sem mozdult.
*
Amikor a fiatal diófához ért, két siheder kortyolta a gazda borát, a kapát, kaszát a másik diófa törzséhez támasztották. Az bizony öregecske volt.
– Már megint itt van? – szólította meg az egyik, aki szemlátomást a pince gazdája.
A vándor letette az egyre nehezebb hátizsákot, bütykös lába egyre jobban sajgott a hiábavaló vándorlástól.
– Már megint? – kérdezett vissza a vándor. – Hogy értik, hogy már megint?
– Úgy, hogy maga most is poharazgatni fog velünk.
A vándor megenyhült.
– Elértem a buszt. A sofőr elmondta, hogy hová indul. Gondoltam, nekem is megfelel.
– Mehetnék mégis önökkel? Hátha találkozom a feleségemmel, és az elmúlt boldogságomat is megtalálom – kérleltem.
Fel is kapaszkodtam, de hiába.
– Magának csak egy rövid szakaszra szól a jegye – szólt rám a mogorva ellenőr, aki a gépkocsivezető mögött ült.
Felháborodtam, de nem volt apelláta.
– Nagyon hosszú az út a múltba, magának még nem volt annyi éve, hogy azokkal kifizesse a viteldíjat.
– És ezzel leszállított. Mehetek gyalog! – fejezte be a történetét a vándor. Fiatal arca elkomorult. Felvette a múltban megtalált új bakancsát és folytatta az útját.
Anyuka fekete főkötőben ül a sötétben, lágyan ringatózik a karosszékben. Biztosan alszik. Vágó István éppen abban a pillanatban győzi meg a versenyzőt, hogy felezzenek, amikor a palóc szőtteshez érek. A távirányítóért nyúlok, de ahogy elérem, anyuka keze görcsösen szorongatja azt. Anyuka szeme nyitva, értelem nélkül figyel maga elé. Szája körül fehér fátyol fut végig, mint füstölt húsra lerakódott sóréteg.
Persze hogy mire gondol a nő, azt ritkán lehet sejteni pontosan. Mert a nő gondolhat bármire. Arab teára az északi sarkon. Sámson sírjára a kánai menyegzőn. Párizsi hajnalra egy firenzei éjszakán. Mert olyan a nőben a gondolat, mint a dzsesszben a szaxofon, nyugtalanító. A nő tehát felébredt. A nő. Hívhatnánk Jolánnak, Amálnak vagy Matildnak, de valahogy egyik név sem passzol a pizsamájához.
Amikor a szilva lehull, akkorra jól meg van érve, jó lesz a cefrébe, de amelyik penészes, azt ott kell hagyni. Egy műanyaghordóban bedögleszti a gyümölcsöt. Többféle szilvát tesz bele, hidegben tartja, míg összegyűjtögeti, s csak akkor teszi ki a napra, amikor megtelt a hordó, hogy ezután induljon be az erjedése.
Apám arca imbolyog a gyertyalángban, hol elfolyik, hol megnyúlik, vörös pillanatokká erősödik, aztán fehér fénnyé szelídül. A padlót bámulom, csizmám orrával egy aprócska fekete foltot maszatolok. Két ujjam közt forgatok egy pirulát, nem tudom eldönteni, lenyeljem vagy visszategyem a táskámba vészhelyzetre, ahogy az orvos javasolta. A csendből néma kérdések törnek elő.
Ezek azt sem veszik majd észre, ha egyszer elköltözöm – volt az első gondolata, amikor az íróasztalán lévő konzolos lámpafejet már a huszadik ragasztás után sem sikerült kellőképpen rögzítenie. Részint a „műanyagra műanyag” ragasztás lehetetlensége, részint a celluxnak a feltalálását követő időszakban tapasztalható drasztikus minőségi romlása miatt.
Ködös, kék színű hajnal ülte meg a hegyi főutat. Magas fenyők kísérték mindkét oldalán Linát, ahogy kék melegítőben futott. A nyári reggel ellenére halvány párafelhőt lihegett, mely elolvadt a nyirkos erdő levegőjében. Hűvös volt az idő, még a nap sem kelt fel, azonban a fiatal nő már három kilométert is maga mögött hagyott. Felkötött barna haja vadul csapkodta a vállait, ahogy küzdött a távolsággal.
A század vége felé normalizálódik a helyzet, az emberiség kicsit magára eszmél. A katasztrófák után meglepően hamar helyreáll a rend, de az addigi atavisztikus életritmus teljesen megváltozik, a lokális atomrobbanások genetikai hatásai révén a túlzottan üzleti irányba fordult világszemlélet 180 fokos fordulatot vesz. A gazdasági profithajszolás emléke is eltűnik, a Föld lakói hirtelen rájönnek, hogy a természet magától is terem, és mindenkit eltart, a mohóság, valamint az addigi hivatalok, meg az egymást ellenőrző és csesztető polgári foglalkozások teljesen fölöslegessé válnak.
Három napja távozott a nagyi, azóta várom, hogy hazaérjen. A fotel üres, nem szól a tévé, a falak kíváncsi fülükkel hallgatják, mikor veri ismét a radiátort. A horgolt terítőn – ami valójában egy bazári portéka – fekszik egy félig üres pohár, a műfogsora már nincs benne. Belelapozok a receptes könyvbe. Hullámos lapjai ropognak a kezem alatt, mint az a kétszersült, amit utoljára őröltek a fogai.
Elhanyagolt gyümölcsöst örököltem atyai nagybátyámtól; barátom tanácsára határoztam el, hogy valamikor a közeljövőben felkeresem a dombhajlatra kapaszkodó telket. Néhány hét múlva, lassan kúszó árnyak szemlélése közben döntöttem el, hogy másnap utazom. Kakasszóra ébredtem, bőségesen reggeliztem, vidám szavakkal búcsúztam a szomszédos ház előtt kapálgató öregasszonytól; emlékek között kutatva indultam.