Amikor még nem kívánták a pince hűvösét, a pince előtt álló a terebélyes diófa alá ültek. Ennek a diófának volt egy párja, de kipusztult vagy útban volt, ki tudja már azt. A törzséből készült az asztal lába, egy-egy nagyobb átmérőjű metszetéből készült a lapja és az ülőkék, ahol a sok év fáradságát kipihenték. A savanyú bor az Öreg-hegy jellegzetessége. A kancsó oldala gyöngyözött, a poharak gyorsan ürültek. Mindenkinek kalandos az élete, általában teli van panasszal. A vendég a házassága fonákját mesélte.
– Elrontottam az életemet.
A házigazda hallgatott. Savanyú bora mindenki nyelvét megoldotta és általában mindenki elrontotta az életét. De hadd mondja, meséljen a vendég! Régen látták egymást. Mindenkinek frigid és házsártos, fukar és költekező a felesége – ezt már hallomásból ismerte.
Ő maga sokáig élt agglegénysorban. Az apja későn jött meg a fogságból. Elvette az egyetlen hajadont. Úgyis a szájára vette a falu, hogy pártában maradt. Talán idősebb is lehetett az apjánál. Házasságukat, érzelmi életüket üresnek találta. Így aztán nem vágyott a házasságra, túrta a földet, túrta egy darabig. A szülei nem veszekedtek, élték az életüket egymás mellett, nem sokat törődve a másik életével. Úgy gondolta, ezért kár megnősülni.
Szüleitől megörökölte a földet, nem győzte egyedül, elvett egy dolgos lányt, gyerekük nem volt. Az asszony, ahogy korosodott, egyre házsártosabb lett. Lustának tartotta, hajtotta férjét, hogy még több földet vegyen, pedig ketten megéltek volna. A paraszt ragaszkodik a földhöz és beleivódott a természetébe a szerzés. Nem járt a kocsmába, nem is panaszkodott. Kinevették volna: ki viseli nálatok a kalapot?
Unokatestvére fiatalon halt meg tüdőbajban, így oldalágról rászállt a szőlő, a pince és a présház, és minden megoldódott. Ő a hegyen rendezkedett be, télen sem nagyon ment le a faluba. Szüretre feljött az asszony, a szomszédok is besegítettek, amit illet viszonozni. A szántást-vetést kiadta napszámosnak, kapálni ott volt az asszony. Unatkozott volna – állapította meg rosszmájúan –, meddő, gyereket sem tudott neki szülni.
– Ötven-hatvan év után kezdhetek új életet, lakásom sincs, albérletben tengődöm, pedig ledolgoztam egy életet. Nem ilyen asszonyt érdemeltem, elrontottam az életemet. Ez volt a második hibám – folytatta a vendég.
Nem is nagyon figyelt a vendégére, de most felkapta a fejét.
– És az első? – élénkítette a beszélőt a gazda, ha már ennyire nekikeseredett.
– A lány, akit elvettem nagyon komolynak, pedánsnak látszott. Édesanyjával és testvéreivel élt, ő volt a legidősebb. Valósággal apjuk lehetett volna, annyira terrorizálta a két fiút, ahogy telt-múlt az idő, már fiatalembereket. De azoknak addigra különb társaságuk volt. Levonva a tanulságot, szigorúan fiúkból állt. Zártkörű, mint egy szigorú angol klub.
– Angol klub? Hol, merre csavarogtál életedben?
– Voltam én pénzesebb, de jött az asszony.
– Hogyhogy? Mikor nősültél?
– Fiatalon, de addigra valahogy mégis kijárhattam. Jó foglakozásom, jó pénzem volt, már legénykoromban is.
Ez a „kijárhattam” korábban privilégium volt, de lassan turistaként, majd munkavállalóként is lehetővé tették. Leginkább a kamionsofőrök és a külkereskedők szedték meg magukat.
A házigazda töltött, magának csak keveset a gyomorsava miatt. A vendégnek – bár a szalonna meg a bicska még nem került elő – teletöltötte, hogy lássa, nem sajnálja tőle.
Ahogy így iszogattak, feltűnt a kanyarban egy mezítlábas vándor. Elrongyolódott bakancsa a hátizsákján lógott. Ha még egyáltalán bakancsnak volt nevezhető. Nevetett ugyanis a világra az egyik, a pántja elhagyta a sarkát. Messziről jöhetett, biztosan megszomjazott.
– A hegyeken túl boldog voltam, azóta csak jövök réten, sziklán, görgetegen.
– Igyunk! Egészségére!
A vándor nem kérette magát.
– Leérve a síkvidékre, rám mosolyogtak a napraforgók, bearanyozták a láthatárt. A tanyák egy-egy akác alá kuporodtak. Átvágtam a tanyák közt, toronyiránt. A ritkás erdőkben heverő őzek felpattantak a közeledtemre és elügettek. Pedig vigyáztam arra, hogy száraz ág ne roppanjon a lábam alatt.
A pincegazda töltött mindkét vendégének.
– Ott hagytam abba, hogy már legénykoromban jó állásom volt, az eladó lány pedánsnak látszott – folytatta a történetét az első vendég.
Kortyolt egyet, aztán hozzáfűzte:
– Hétköznapi ruházatában nem talált volna senki hibát, de ami alatta volt. Szivaccsal tömte ki a melltartóját, amúgy faros személynek látszott.
– Csakúgy, mint az én feleségem, az én boldogságom, a hegyeken túl, a takaros kisvárosi házban, amit el kellett hagynom. Nem bírtam ott elmaradni.
– Nyelve igen hosszú volt – folytatta a vendég, a régi ismerős –, de bizony lánykorában visszafogta magát.
– Halk szavú volt, inkább énekelt – mesélte volna tovább a vándor. – Azóta járom az utam, réten, sziklán, görgetegen…
– Ronda természete volt, de tűrtem. Gondoltam, majd, ha megöregszik, belefárad – szólt közbe a megkeseredett és csalódott ember, az idősebb vendég
– Azóta járom az utam, mert ő bizony már nem fog megöregedni, itt hagyott – folytatta, ezzel mit sem törődve a vándor.
– Olyan szerencséje volt? Az enyém el nem ment volna, most – öregen – albérletben lakom.
– János, sokat ittál! – szólalt meg a gazda. – Hagyd szóhoz jutni az új vendéget!
– Mert bizony fiatal és szép volt, gyereket ígért nekem.
– Az bizony tényleg boldog élet, igazi boldogság lehetett – fordul a pince gazdája a vándorhoz.
– Most aztán se asszony, se gyerek, nem bírtam ki abban a barátságos házban, pedig az is a szívemhez nőtt. Merre van a buszállomás?
– Nekem minden napomat, estémet tönkretette. Nyugdíjas koromban is hajtott volna dolgozni – kotyogott közbe a pityókos vendég.
Unos-untalan hallani ilyen panaszkodó, pipogya férjeket. A másik két ember nem is figyelt rá, az egyik azért, mert a felesége a faluban lakott, ő meg a hegyen, így ritkán csörrent a tányér. A hegyen meg éppenhogy a pohárral koccintott legfeljebb, azt is leginkább önmagával.
A vándor meg elvolt a szomorúságával, amit soha, sehol, senki meg nem hallgatott. Aztán illedelmesen elköszönt.
A busz már bent állt, többen már fel is szálltak.
– Átokfalvára? – kérdezte valaki.
– Szálljon fel nyugodtan – válaszolta a sofőr.
– Máriára mennék, a feleségem szülőfalujába.
– Ez a busz a múltba indul. Általában öregemberek, ritkán vénasszonyok szállnak fel rá. Az asszonyok csak a templomig váltanak jegyet.
Elkeseredett a vándor, szerette volna látni az asszony szülőházát, a rózsabokrokat, amelyeket gyakran emlegetett. A szőlőlugast, amely édes szőlőt terem.
– Oda bizony gyalog kell mennie, mert ez a busz a múltba indul – válaszolta a buszvezető.
– És fiatalodni lehet-e? A múltban fiatalok voltunk, boldogan éltünk.
– Sajnos nem. Mi, kérem, többnyire csak öregeket szállítunk – válaszolta a sofőr, a hangjából kiérzett a türelmetlenség. Nem szerette, ha faggatják.
Már éppen nekiindult volna toronyiránt, de a busz még mindig ott várakozott. Felszállt a többiekkel, mai élete elhátrált, pedig a busz talán meg sem mozdult.
*
Amikor a fiatal diófához ért, két siheder kortyolta a gazda borát, a kapát, kaszát a másik diófa törzséhez támasztották. Az bizony öregecske volt.
– Már megint itt van? – szólította meg az egyik, aki szemlátomást a pince gazdája.
A vándor letette az egyre nehezebb hátizsákot, bütykös lába egyre jobban sajgott a hiábavaló vándorlástól.
– Már megint? – kérdezett vissza a vándor. – Hogy értik, hogy már megint?
– Úgy, hogy maga most is poharazgatni fog velünk.
A vándor megenyhült.
– Elértem a buszt. A sofőr elmondta, hogy hová indul. Gondoltam, nekem is megfelel.
– Mehetnék mégis önökkel? Hátha találkozom a feleségemmel, és az elmúlt boldogságomat is megtalálom – kérleltem.
Fel is kapaszkodtam, de hiába.
– Magának csak egy rövid szakaszra szól a jegye – szólt rám a mogorva ellenőr, aki a gépkocsivezető mögött ült.
Felháborodtam, de nem volt apelláta.
– Nagyon hosszú az út a múltba, magának még nem volt annyi éve, hogy azokkal kifizesse a viteldíjat.
– És ezzel leszállított. Mehetek gyalog! – fejezte be a történetét a vándor. Fiatal arca elkomorult. Felvette a múltban megtalált új bakancsát és folytatta az útját.
