Lélegzik a táj. Lassan kihuny a zsarátnok. Elszaladt a harangszóval a szél. Magára maradt. Az idegen szó a sötétlő lombok alól hol gyengébben, hol hangosabban közelítette meg, aztán végleg elhalt. Valamit értett volna belőle, ha közelebb jöttek volna, de ezt egy porcikája sem kívánta.
Maradjanak csak maguknak, mert ha erre kergeti őket az ördög, inkább visznek, mint hoznak. Inkább hallgatta volna a patak csobogását. Vagy apja történeteit. Azt, amelyben épen maradtak a negyvennyolcas honvédek a sóbánya tavában. Lám kibírtak ötven évet, kergette őket a német, a muszka. Majd csak túléli azt a fránya impériumváltást. Ha másképp nem, sóban pácolódva.
Kisember ő ahhoz, hogy vele foglalkozzanak. Amit elvihettek, elvitték. A hazát is, amely beláthatatlan távolba került.
Majdnem olyan távolra, mint az asszony, aki nem közeledik, nem távolodik többé. Nem engedi a hant.
Magára maradt. Minek menne már az esztenára, le sem tudna jönni a lábán. Akár az arkangyal, az égi seregek vezére lehet a segítségére, a Szent Mihály lova.
Olyan ő már, mint mohos zsindely a tetőn. Melyikük roskad le előbb, ő vagy a háza?
Alkonyi órán csak ült a lócán, hátát nekivetve a falnak. A hegyekről a völgy mélyébe ereszkedett a hűvösség. Az öreg test megérzi. Bement a kancsóért. A forráskúthoz ballagott és megmerítette, de csak félig. Erőtlennek érezte magát. Egy pohár hideg vízre vágyott. Feltekintett az égre. Már beköszöntöttek a csillagok. Vajon magyar csillagok-e? A csenderesben megszólalt az éjjeli madár. Magyarul szólt, mint régen.
Mielőtt meggyújtaná a lámpát, elgondolta, minek az, amikor a belsejében csak pislákol a lélek kanócán a maradék láng.
Aztán mégis jobb észre tért, és elhalasztotta aznapi halálát. Nem egykönnyen rúgta le a csizmát, mert csizmához szokott a lába. Valamiért nem harisnyához.
Pedig oly régen volt katona, hogy be sem vették ebbe a háborúba. Még nem is sokat látott belőle, csak érezte, hogy minden megváltozott. Annak ellenére, hogy erre a félreeső helyre katona sem vágyott. Valahol messze, mintha az ég zengett volna, meg-megdördült. A keskeny völgy két fala közt sokszoros visszhangot vetett.
Fia, ha volna is, akkor se jöhetne, elvittek mindenkit a frontra. Ki tudja, milyen egyenruhát szabnának rá ilyen időkben. Asszonylánya hozott egy kis sajtot. A kenyér egy hetet kibír, azt majd legközelebb. Fogai valaha erősek voltak. Nemcsak a porcot, de még a gyenge csontot is elropogtatta. Most csak nyammog. A friss sajt jólesik.
A lánya mintha megkukult volna, éppen hogy köszöntötte, valamit tett-vett, aztán a falu felé vette az útját. Mit is mondhatna. Katonák még járkáltak a faluban, nem is tudta, melyik katona, melyik a rendőr. Ha intéznivalója lenne, aligha ment volna valamire. Az új hatalom a Regátból lett vezényelve. Nemigen hallott magyar szót. De ha értené is és tudna válaszolni, nem áll arra a szája.
A lánya a faluban lakott, mégsem tudott meg tőle semmi újságot. De minek is mondaná. Az öregnek öröme nem telne belőle.
Első a jószág. Az állatok nem tudnak várni. És a föld sem. A padlás, a kamra soha nem volt ilyen szegényes, mint a háborús időkben. Nagy lett a felfordulás. Nem elég, hogy elvesztettük a háborút, még a szülőföldet is elvennék.
De élni kell, gazdálkodni kell. A lánya új házhoz költözött, a férje családjához. Így kívánja a rend. A szokás. És azt is, hogy az öreg a maga ura legyen, amíg csak él.
Sokan kimentek, elmenekültek a változások elől. De neki ez a haza, Erdélyország, ahová született. A rög, amit műveltek, a nyáj, amit terelgettek. Itt nyugszanak a szülei. Itt gürcöltek, hogy felneveljék a hat gyereket, akik megmaradtak. Akit nem vitt el a torokgyík.
Mára mind elmentek. A komák és a barátok is. Dolgos emberek. Ő meg már majdnem tehetetlen.
A vacsoraidő régen elmúlt, de nem volt éhes.
Valahogy az esti imádság is rövidre sikeredett, pedig nem zavarta senki. Ránézett a feleségére. Milyen szép és fiatal az esküvői képen.
A búcsúban ismerte meg, pedig gyereklányokra addig rá se nézett. Ennek még a szeme is másképp állt. Úgy tudott mosolyogni, hogy még a fogai is megvillantak. Komoly lánynak mutatkozott, amikor beszédbe elegyedtek.
Hamarosan megtartották a kézfogót, mielőtt egy gazdagabb legény szemet vetne a lányra. Nem volt munkaképes férfi a családjában. Az apatárs igencsak göthös volt, ezért az apja biztatta, hogy besegítene a nászasszonyának. Meg is örökölték utánuk a vagyont. Ki tudták házasítani mindhárom lányukat. Kettő a városban él. Nem olyan idők járják, hogy utazgatni lehetne. A hatalom hamar visszafordítja a csámborgókat.
Szép idők voltak, sóhajtott az öreg, miközben a szobában terjeszkedett a homály. Az esküvői kép körvonalai csak sejlettek. Szép idők voltak, ismételgette, a negyven év minden gondjával, bajával együtt is szép életük volt. A magam ura voltam, nem a kórságot szolgáltam.
Amióta a legkisebb lánya is férjhez ment, elfogyott az égig érő stafírung. A tisztaszobában aludt, a széles ágyban, összetöpörödve.
Előző éjjel vihar támadt, üvöltött, mintha ezer farkas állta volna körül a házat. Aztán lenyugodott az idő. Mit kapott volna fel, ha tovább tart? Talán az öregek lelkét.
Hány vihart megélt fönn a hegyen. Az esztenák épphogy hallóföldre vannak egymástól. De soha nem félt, arra nem ért rá.
Mit törődik a viharral? Elvonult. Most néma csend van. Csak a szú perceg valahol.
Ahogy ingben leült az ágy szélére, aznapra ledöntötte az álom. Ideje sem volt a lámpát lecsavarni. Elöntötte a béke, aznap már nem álmodott. Hajnalban se.
Amikor délben ránézett a lánya, nem a szoba szokásos félhomálya fogadta. A ház valahogy mintha mindig háttal lenne a napnak, a kis ablakok pilláját alig nyitotta. Mintha lusta lett volna. Csak a gazda legyen dolgos. De az rég volt. Mások letették a ruhájukat, ahol a kénes büdösbarlang a világra szájadzott. Minek van láb alatt a tehetetlen öreg. Így volt ez megírva a régi időkben.
A lánya le akarta csavarni a kanócot, minek égjen nappal. De az ágyra nézett és közelebb vitte a fényt.
Nem is lepődött meg azon, hogy az apja már rég a széles magyar mennyország lakója. Olyan csöndben pihent, hogy bizony addig fel nem ébred, amíg maga az angyal nem ébreszti az utolsó napon, trombitaszóval.
