Behúzom hájas hasam, ahogy a komoly emberek. Barátságos vagyok és fényes, kitettem magamért.
Ébredés után izmos szippantásokkal kitisztítottam eldugult orrjárataimat, langyos vízbe mártott vattás végű pálcával kiforgattam a mélysárga fülviaszt, szanaszét álló forgómat nedves kezemmel tapasztottam a koponyámhoz. A csipát kipöcköltem, régi vart lekapartam, korpát kifésültem, beforgattam, eltakartam. Hüvelykujjam nyálas nyelvemre helyeztem, majd meghúztam vele két szemöldököm, szabályosokkal összefogva a rendhagyót, sehová be nem illőt. Lenőtt pajeszom végét vizes fésűvel arcomra simítottam, körömollóval másfél centit nyestem belőle. Fogat mostam, levágtam kéz- és lábkörmeim, dezodoráltam, majd kitéptem jobb alkarom mély tónusú anyajegyéből a szőrszálat. Felhúztam a mosogatógépre készített hosszú szárú alsót, drapp zoknit, azonos színű nadrágot. Fehér birkózó trikót vettem, a nadrágba tűrtem, barna övet futtattam körbe derekamon. Fehér ingem óvatosan gomboltam össze lüktető nyakamon, párás hátamra tapadt a műszálas anyag. Vállfájáról finoman húztam le a királykék mentét, megérintettem aranyozott gombjait, érdes zsinórjait, és lazán az ingre dobtam.
Tükörbe nézek. Ápolt ember nyitott mentében. Dagadó halántékom ragyog a párával keveredő izzadságtól. Mentém egy gombja félszegen fityeg, vissza kellett volna varrni, most már így marad.
A fürdőszobából a homályos emeleti közlekedőbe lépek, megváltozik a levegő. Meghűlt gyerek szemében reggelre a nyálkás csipa, csemegepultos óriás körme alatt inak, hártyák, meg a zsír, felgyűlik bennem a tetterő. Zoknis lépteim egyre mélyülő tompa hangsort ütnek a falépcsőn, ahogy a földszint felé tartok. Tüdőm feldohog, mélysodrású folyó forrásirányának úszom a pillanatok változó halmazállapotában. Nyilvánvalóan cipőt kellett volna húznom, komolytalan vagyok.
Az étkezőasztal fölé lógó lámpa sötét sárga köröket vet a plafonra. A környék sorházaiban ezt a sárgát állítják szembe a kerületbe érkező őszi reggelekkel. Tespedt, dagadt tagokkal légy vonaglik a reggeli lekvár, méz, és péksütemény maradványai fölött. A konyhából langyos zajok szivárognak, étel készül. Tudom, hogy odabent van, az újba lépek.
Nehéz arcával felém fordul, tenyere a combján, testét piros kötény takarja. Megkörnyékez a frissen mosott lenvászon ismerős szaga, napon barnult lassan fakuló bőré, piruló hagymáé. Behúzom hájas hasam, féltérdre ereszkedem, a konyhakő valószínűtlen mintáit figyelem. Lovaskocsit látok, vak lovak húzzák, inas férfifej a bak fölött, magányos nagybátyámra emlékeztet. Vak lovak dübörögnek a vörös kötény felé, torkomon megfeszül az ingnyak, mentém zsinórjai sárgát kapnak a tarkómat ütő lámpafényben.
Hozzám jössz feleségül, kérdezem, és mentém cérnaszálon függő aranyozott gombja engedvén a földmag mágneses, mákonyos duruzsolásának, éles csengéssel nagybátyám kerámiaképmására hullik. Berágódott meder fölött tágasságot kapó víztömeg, hallgatásom betölti konyhánk légterét. Keze felém nyúlik, piros kötényébe von, teste frissen sült kalács szagát árasztja, röghomok alól felbukó melegvíz, forró mirigyből csatornák alagútjaiba buggyanó tej, elönt a pára, a táplálékszerzés kábító öröme. Ápolt fejem mellkasára billen, emlői befogadnak, pirított kenyér lepergő morzsáját a lábszárcsontvelő.
Ismerős emlők hússzín rezgései, élőlények bennrekedt szaga, múlt idők kocsonyája lepi el bőrömet, rémálomból riadt gyerek lepedőjét az enyhülés, majd növekedni kezd kitöltve konyhát, étkezőt, előszobát, utcára megy, tuját borzol a ház előtt, kerítésre robbanó kutyákat csitít, puha orrukon a rés tágulni, nyáluk csorogni kezd, megsimítja egy vinnyogó fiúcska nyelvét, az abbahagyja a sírást, elballag, széles talpával sarat döngöl. Kisodorja a postás kezéből a levelet, félrecsapja méregzöld sapkáját a felejtésből kirángatván egy osztálykirándulás emlékét, száguldó busz elé lép, az dudálva fékez, egy alvó utas homloka az üveghez koccan, hirtelen egérutat nyer ritmusát vesztett házasságának labirintusában, labilis keverék után nyúl a futtatóban, az állat átinog a pallón, szárított marhahúst kap, szokatlanul dús simogatást, tönkrement gazdája örül. Benéz a plébániára, az atya lila ajkai mosolyra gerjednek, hátközepén felfutnak szülőháza kúszónövényei. Gazos pályán megérinti a bizonytalan középcsatárt, aki átmegy a védelem tengelyén, gólöröm helyett égre néz, fülel. Lakótelepi konyhába tér, lefújja a kifutó tejhabot, nyugdíjazott szolfézstanárnő szoknyája alá kap, bozótosban tanyázó hajléktalan sátrában mozgatja a levegőt, általános iskolánk homlokzatán húzza a kerületi zászlót, míg elenged, és az őszi égbe vágódik, irányt vált, végül kiterül a sörgyár meszes talaján, megcsócsált maradék lepény, felveszi a port.
Édes kicsi fiam, persze hogy hozzád megyek, mondja anyám. Vegyük le gyorsan a nadrágot. Két karjával eltart magától, a földszinti sötét fürdőbe visz. Levesz rólam drapp zoknit, azonos színű nadrágot, hosszú szárú alsót, mindent. Napra viszi.
Birkózó trikóban állok a fürdő fehér csempéin. Megvert buta kutya, miután gazdája ágyába mászott, körberöhögött szerelmes kamasz, üres csöves, kinek lakhatást, munkát ígértek, és régóta áll a kijelölt helyen, megjelölt időben, de nem érkezik már soha senki. Nőket látok a csempesoron, tolakodókat, izgalmasokat, vörös kötényben pördülő anyám, a postásnő biciklin ringó hasát, kerekarcú péket, kovászos uborkás szürke nőt, lányok a parkból, lányok a térről, lányok sajátos életükben, körülményeikben, fölhúzott orr, nyál a bőrön, szoknya, hús, rügyek. Nem ezért jöttem. Örökkön ottfelejtett gyerek, hentesmedencében tobzódó ponty, olajfák göcsörtös törzse, egyedül vagyok.
A szorosan egymáshoz simuló csempéket elválasztja egymástól a fuga.
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.