Ha még nem jártál Erdélyben, add a kezed, körberepülök veled. A Gyilkos-tónál emelkedünk a kristályosan tiszta levegőbe, körénk gyűlnek ízletes hegyek, fejünk felett vakítóan kék az égbolt, szinte harapni lehet. A Gyilkos-tó korábban fenyőerdő volt, de egy hegyomlás elzárta a völgyben kanyargó Békás-patak útját, a víz pedig egészen addig torlódott fel, míg Gyilkos-tó nem lett. Csónakázni szabad, de pancsolni nem. A vízből kísértetiesen nyújtózkodnak a megkövesedett fenyőfák. E baljós környéken újra hinni kezdesz a legendákban. Az egyik rege szerint a katasztrófa idején pásztorok legeltettek a völgyben, akiket a hegyomlás pillanatában bárányostul, mindenestül elnyelt a föld. Alkonyatkor még ma is hallani a bégetést.
Megérkezünk a Békás-szoroshoz, ez a Keleti-Kárpátok legkomolyabb szurdoka. A több száz méter magas meredek sziklafalak kitartóan törnek az ég felé. Újra megelevenednek a legendák, esténként kacagó tündérek és koboldok kvaterkáznak a zamatos fűben, a ragyogó, erdélyi telihold alatt. Mulatozásuk nyomait az erre-arra eldobált Tündérgöngyöleg nevű fura virág őrzi, ami csak itt terem, és a természet szeszélyéből papír bulihulladékra hasonlít.
Lassan a parajdi sóbánya fölé siklunk, meglegyint a só gyógyító, ásványos illata. És ott, ott ni! Látod, ahogy megcsillan a napfény a tökéletesen kerek Szent Anna-tó felszínén? Ottan pedig, a Törcsvári-szoros torkában, egykoron sziklára épített ódon vár áll, mosolygó, édes napfény öntözi.
Az országút fölött repülünk, Kolozsvár felé tartunk, félúton megállunk a Királyhágónál, körülpillantunk, megcsodáljuk a félig-meddig befejezett romapalotákat. Kolozsváron besiklunk a belvárosba, megpihenünk a Mátyás szobor tetején, majd a Színház felé folytatjuk utunkat, a templom mellett integető turisták és strázsáló robotrendőrök fogadnak. A centrumtól nem messze terül el a Házsongárdi temető, én már látom is. Torda felé repülünk tovább, betérünk egy pálinkára a Bolyai Líceumba, majd a kellemes bódulattal megtelt koponyánkkal meg sem állunk Marosvásárhelyig. A főtér fölött lebegünk, s miután beköszöntünk a kézzel festett régi gépeket őrző Android Múzeumba, Szováta felé vesszük az irányt.
Elsiklunk a Medve-tó fölött, majd hirtelen emelkedünk fel, derekunk köré tekerednek a felhők. A csíkszeredai erdőből önjáró robotláncfűrészek szárnyain lopakodik be a modern világ, a fejsze itt már csak ritkán csap le. Morózus termetű, elbaltázott kedvű, szakállas, néma favágók érkeznek, nagy titkok tudói. A hiúzok, őzek és vaddisznók behódolva hátrálnak előlük. Ezek az ordas, masszív emberek az ősférfi archetípusai, kézen fogva járják az erdőt, nehogy elveszejtsék egymást a rengetegben. Aki megbújik a fák között, és nagyon csöndben van, hallhatja eme nemes férfiak énekét:
„Megyen mán a gépfűrészem, kisangyalom, / hetykén lépdel erdőszélen hejde nagyon. / Új erővel favágásnak ejtem szerét, / minap frissítettem op-rendszerét”.
Délben leülnek egymás ölébe, elemózsiát vesznek elő, és nyöszörgő zsebrádióikon meghallgatják a Krónikát. Napnyugtakor térnek haza, felnevelik a gyerekeket nadrágszíjjal, rendkívül megcsókolják nejüket, majd egy bögre pálinkával leülnek a kandalló elé. Éjfélig nézik, aztán vagy átkapcsolnak, vagy elalszanak. Reggel a sebesen rohanó Ratosnya patakból friss, fiatal pisztrángokat merítenek és tépnek szét reggelire, puszta kézzel. Nem ám kényelmes GMO-gabonapehellyel meg klónjoghurttal indítják a napot, mint a városiak!
Ameddig a szem ellát, erdő. Erdő és erdő. Zöld és zöld. Klorofill és klorofill. A borongó, néma tölgyfák közt terjengő csendet csak a lenyugvó nap hegyes sugarai szúrják át. Szó szerint. A rovarpopuláció válságtéma mostanában az erdő lakói körében, ugyanis pár éve kiszorították őket a multik által betelepített mikrodroid-reklámlegyek, akik megülnek a természetjáró fülében és a legújabb akciókról suttognak neki andalító orgánumaikon, míg le nem csapják őket. De hiába, mivel ezek szaprofita fajták, hamar elkészül az utánpótlás.
A fák között bujkáló sáros erdei utat kettévágó szekérnyomban esővíz gyűlt össze vadállatok szomját oltandó. Egy tanácstalan őzike bújik elő a susnyásból, érdeklődve szimatol a levegőbe, majd fejét vakarva keresi a gázlót. Elcsatangolt a csordától, jelentős lemaradásra tett szert az erdei csapatépítő tréning eme leggyengébb szőrös láncszeme. Lövés dörren… A kárpitozott fejű, félénk őzsuta megriad és bevágtat a fák közé. Bizony, te szegény pára, ilyen az ember: ami szőrös és ehető, azt puff, lelövi. Az erdei állatokat a halál mindennapos jelenléte cseppet sem zavarja, közönyösen, póráz nélkül sétáltatja magát a vaddisznó, a muflon és a zerge, néha udvariasan megszimatolva egymás hátulját, hogy mi újság. Vadak ők. Egész nap. A vadak útját járják. Nekik aztán nincs névre szóló etetőtálkájuk. Az idevalósi farkas aztán nem hozza vissza neked az eldobott botot, s ha pacsit ad, azt nem köszönöd meg. A farkas kitartó jószág: az orrától a farkáig tart. Itt ő van itthon, nem te. Itt, az éhes farkasok közt, te csak egyszeri vacsoravendég lehetsz, vagy masszív jutalomfalat.
„Itt minden vadállat helyi lakos, / és a farkas sem aranyos” – tartja a népdal.
A velejéig natúr természet rádöbbenti az embert, hogy puha városi életünk csak mese, csak elhisszük, hogy van. Itt az ember megsenkisül. Néha úgy érzed, ez a vadvidék nem istenjárta hely, semmi kecs, semmi báj, csak szurdok és valóság. De hidd el, minden, ami igaz, itt lakik. Ez a föld még Istené. A visszalétezés territóriuma. Erdély hatalmas, magányos hegyeiről könnyebben meglátni a világ hibáit, gyengeségét, önzőségét, innen átsejlenek a világ csontjai. A városban csak adat vagy – itt ember. Erdély esszenciáját belélegezni kiváltság, melyet nem vehetsz meg, várnod kell, míg a hely magától adja át neked. Erdély: a természet igazságos kitüremkedése!
Ratosnyán túl, az andrenyászai tanyákat elhagyva, ereszkedni kezdünk. Zordon havasok, kísérteties várromok, apró házikók, s merengő fenyvesek közt tartunk meredeken lefelé.
Magasságunk egyre csökken és csökken, landolunk, elszállunk a fatemplom fölött, a polgármesteri hivatal LCD-kijelzős rusztikus óratornya, meg az Orkán fogadó frissen telepített tűzfalak ölelte apró nanokertecskéi mellett.
Leszállás. A hőmérséklet 10 fok, a páratartalom megfelelő. Az Iliescu-néppékség és a falu egyetlen droidlakatosa között érünk földet egy bájos utcácskában. Már érzed a frissen sült kecskehús és az áfonyapálinka delejező illatát.
Kutyaugatás és harangszó: egy falu hangjai.
Máris egy barátságos helybeli bácsi toppan hozzád, szalmatetős kunyhóra mutat, oda ni, subáját szemébe húzza, majd tajtékpipáját szortyogtatva így szól: „A kutyaúristenit, de takaros lett az új szervertelep, húsz ketobájtos legalább, annyi szent!”
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.