A búcsúzó természet lassan visszahúzódott avarral párnázott odújába, hogy tavasszal megújult erővel törjön majd a büszke orosz égbolt felé. Rekkenő hideg állt az amúgy is szikár orosz anyaföldbe. A fák lelombozva nyújtogatták csontváz ágaikat az acélszürke felhők felé, mintha a rendkívül gyúlékony fapraclijaikkal meg akarnák kapirgálni a mennyei tapétát, ellenőrizvén, hogy az Úr vajon jól odaragasztotta-e.
Ebben a makacs hidegben az orosz férfiak erősebbek, szilajabbak, szívük keményebben ver, az asszonyok pedig markosabbak, szívósabbak, és többek, mint eleddig. Illetve aladdig. Gyermekeik hógolyót gyúrnak a tanyaudvaron, hó-Lenint építenek, és orrvérzésig birkóznak félmeztelenül a hóban, ahogy azt az egészséges, orosz, félmeztelen ifjú gyermekek teszik, akikből egy napon büszke félmeztelen férfiak sarjadnak, hogy majd rettenetesen megvédjék Orosz Anyácskát.
Szása nagyon orosz volt. Szása most mélán lesi, ahogy a vörös kezű, mosószappanszagú cselédlány bánatosan zúdítja a hóra a gőzölgő mosóvizet, majd a vodkásüvegért nyúl, és olyan keményen húzza meg, ahogy csak egy orosz nő tudja. Nagy kortyokban nyeli a perzselő italt, melyhez vöröshagymát harap a szájában sorakozó fogakkal… Szása nagyot sóhajt, majd elindul birkózni, erősen és félmeztelenül, másokkal.
…történetünk innen kanyarodik valahogy a Szibérián keresztül zakatoló gőzös egyik vagonjába. A puritán püspöklila selyemfüggönyök keretezte párás ablakon túl a kietlen orosz sztyeppe szaladt: kegyetlen őszinteséggel, méz, kecs és cukor nélkül, ahogy az orosz sztyeppék szoktak. A kinti embertelen rideget csak a halkan duruzsoló kályha páratlan melege egyensúlyozta. Kihajolni szabad, csak alagút ne jöjjön…
Idebent meleg volt, mégis hideg…
A vagonban kizárólag nők, férfiak, gyerekek és állatok zsúfolódtak össze. Mindannyian ruhát viseltek. A közelben borissza katonák verték a blattot, miközben egymással kártyáztak. Néha harsányan gajdoltak, bagót rágtak és fogpiszkálót ettek, amit langyos gázolajjal öblítettek le.
A sarló és kalapács alakú hold szótlanul festette ezüstre a robogó szerelvényt.
Jelena Andrejevna vastag pufajkában, fején stólával, belépett a vagonba, karján egy alvó csöppséggel.
Jelena kinézett az ablakon, az odakünn elsuhanó tájra, egyenest.
– Szentpétervár! – kiáltotta hirtelen a ványadt arcú főkalauz – Szent Péter vár!
Az asszony leült egy alacsony lócára, a gyermek pedig azonnal szopni kezdett. Anyja nem tagadta el tőle a csecset, tövig nyomta a kisded arcába, aki hálásan cuppogott hozzá.
Jobb idebent, mint odakint!
A vonat ritmikus zakatolása lassan álomba ringatta az asszonyt. Már éppen lecsukódott volna az egyik szeme, amikor történt valami.
– Szent Elmó Tüze! – hallotta a háta mögül Jelena.
Csaffadt tekintettel fordult meg, és azonnal megpillantotta a Karamazov testvéreket.
A két vidám pajtás, kezükben vodkával, pajkosan vetették magukat Jelena karjaiba, majd örömükben hármat-hármat bukfenceztek a padlón, külön-külön.
– Igen, már télidő van – vágott bele Karamazov I. – Oroszországban már nem zöldell az erdő, nem csattog a fülemüle, délen már nem virágzik az akác meg az orgona, de itt, a Tyumenyből Novoszibirkszbe futó sín mentén is szürkésbarna a föld, csupasz az erdő, a tavakat tompa fényű jég fedi, a szurdokokban hó hever…!
– Világéletemben sem láttam még ily tömérdek vadmadarat – vette át a szót Karamazov II. – Már csak magamban látom, ahogy a vadrucák totyognak a mezőn, úszkálnak a tócsákon meg az útszéli árkokban, vagy fel-felröppennek, és lomhán a nyíresbe szállnak. Hirtelen ismerős, dallamos hang töri meg a csendet, az ember felnéz, alacsonyan repülő darupárt lát a feje fölött, és elszomorodik, maga se tudja, miért. Majd pedig vadlibák suhannak tova, és gyönyörű, hófehér hattyúk sora úszik el a levegőben… Mindenütt sárszalonkák korrogása, sirályok csipogása, rigók csaholása hallik…
– A kurszki telepesek! Dolgoznivalóval dicsérd a munkanapot! – így Karamazov I.
– Ahogy mondod! Hónom alatt egy hegedű – dicsekedett Karamazov II. – Nem is kell kérdezni, honnan vettem ezt a hangszert. Kallódó, teddide-teddoda ember vagyok, göthös, fázós, nem vetem meg a papramorgót. Egész életemben ötödik kerék voltam, előbb az apámnál, aztán a bátyámnál. Nem kaptam jussot, meg se házasítottak… Mihaszna fráter vagyok! Sajnos engem mindenki nem szeret. Mert nyúlszívű szélhámos is vagyok!
– Most már mennünk kell, jót beszélgettünk – emelkedett fel mindkettő, kirakva a pontot a pompás társalgás végére, azzal vidáman elügettek.
Jelena úgy maradt.
– Az ablakon kihajolni veszélyes – sóhajtotta, csak úgy maga elé a szaracén kalauz.
Egy fess író lépett a vagonba, elegáns szabású orosz öltönyben, szatén mókuskalapban, és első pillantásával meglelte a sarokban gubbasztó Jelenát. Odalépett hozzá.
– Bocsásson meg, tiszteletre méltó hölgy, de maga olyan puha, akár a babapopsi! Ne vegyen tolakodásnak! Éppen írok valamit. Egy nagy művet a büszke orosz anyaföldről, munkáról és büszkeségről. Ködről és esőről. Dráma lesz. Képzelje, milyen különös hóbort is az élet! Épp a minszki átszállóállomáson botlottam bele egy pont ilyenbe, mint maga. Ugyanilyen szakadt volt, és szintén egy fonnyadt kisdedet szorított túláradó melléhez. Micsoda véletlen! Megkérdeztem, hova megy, mire azt felelte, hogy gyermekével menekül A.-ból B.-be, egy jobb jövő reményében. Hát’ nem író tollára kívánkozik az ilyesmi? Szeretem a szavakat. De csak a Becsületes szavakat, és nagy szívességgel használom is őket, napi háromszor, ilyen például az alliterál, brakkvíz, preklúzió, oligarchia, coitus, konszolidált, lábtyű, pollúció, zsellér, nett, garzonlakás, amorf, renitens, empirikus, affinitás, obszerváció, neomicin, torrent, doktrína, plurikauzális, diffundál, ándung, agaragar, pikírt, spatula, indifferens, akcidencia, kolumbárium, miazma. Magának mi a kedvenc szava? Várjon egy pillanatot, engedje, hogy kitaláljam ügyesen: ekvipázs! Eltaláltam? Ugye! De milyen érdekes az arca! Nem mondta még magának senki, hogy igazán beszédes a feje, szemet gyönyörködtetően középszerű az ábrázata? Tudja, félállásban antialteregó-kutató vagyok. Olyan embereket kutatok, akik a legkevésbé sem hasonlítanak senkire, vagy feltűnően nem emlékeztetnek egyetlen hírességre, színészre, politikusra, egyáltalán senkire! De mostan engedje meg, hogy tüstént bemutatkozzam: Szerebjakov Alexandr Vlagyimirovics vagyok, boldog íróköltő, Murmankszból! Moszkvába utazom, hogy… tossza meg a rigamadár, rossz vonatra szálltam!
A fess író egy pillanat alatt kámforrá vált. Épp jókor, mert elkezdték felszolgálni az ebédet a másodosztály utasainak.
Alig telt el egy kis idő, mikor Jelena felriadt szendergéséből. A vonat ritmikus zakatolása könnyű álomba ringatta, még a vacsora előtt. Az ablakon túli táj változatlanul vidám kopársága csak tovább fokozódott, eltekintve attól, hogy megjelent néhány legelésző keselyű, és pár büszke hiéna is elrepült az ablak előtt, éjszakai rágcsálók után ácsingózva. Olyan tájkép volt ez, amin ha az ember hosszasan elmélázik, hirtelen arra gondol, de jó lenne másfelé nézni.
Jelena mellén a kis Petya tovább cuppogott, megállás nélkül, vészesen kerekedett, dagadozott, mint valami gömböc.
Állomás közeledett, de valójában a vonat közeledett az állomáshoz.
Az ormótlan szerelvény csuhogva zabolázta lépteit. Csikorogva fékezett. Végül már csak lassan döcögött, vánszorgott, mintha a múló pillanat konok délibábként cakkozta volna kockára az idő filmjét. Mielőtt elérte volna a peront, a tréfás masiniszta nulláról gyorsult százra, s hirtelen állt meg. A kocsik egymásba torlódtak, a poggyászok pedig versenyt repültek az utasokkal. A kalauz sopánkodva hevert az arcán, és ha nem lett volna tele a szája egy kalapdobozzal, szívesen elrikkantotta volna magát, hogy „Leszállás!”
De nem tehette.
Mert az orosz sztyeppe hidegül kegyetlen, s jajszótól halk…
(Karantének)
Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat
Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.
