Azon a se nem hideg, se nem meleg reggelen a Teremtő nem adta meg a lehetőséget Kálmánnak arra, hogy az időjárás és ebből fakadó bajai miatt dohogjon magában. Máskülönben – hóban, fagyban – sajgó térde miatt, rekkenő nyárban a hátát sűrűn benövő szőr között folydogáló izzadságcseppek miatt zsörtölődött. Néha a foga durrant be, de olyankor sem ment fogorvoshoz, mert a végén még kifúrja vagy kihúzza azt a fogat, máskor meg a derekába állt bele a zsibbadás, de úgy, hogy leszaladt rögtön a bokájáig.
De azon a se nem hideg, se nem meleg reggelen Blaskovics jutott eszébe, ki tudja, miért, aki negyven éve a padtársa volt a gimiben és mindig Kálmánról másolta a matekháziját. Azóta sem érti, hogy ha képtelen volt megoldani egy másodfokú egyenletet, hogyan válhatott belőle ügyvéd. De most nem is az ügyvédsége járt a fejében, hanem Blaskovics zongorája. Hogy biztosan most is ott ül mellette és hallgatja, ahogyan a kislánya zongorázik neki. De hiszen reggel hét óra van, ilyenkor senki sem zongorázik… Akkor csak issza a kávéját a fényes zongora mellett, a puccosan berendezett nappaliban. Legalábbis Kálmán így képzelte, mert sem azt a zongorát, sem azt a nappalit nem látta sosem. Csak egyszer, még a gimiben, Blaskovics elmesélte, hogy nekik a nappaliban van egy zongorájuk, és ő szokott játszani a vendégeknek, ha sajtkóstolóra jönnek. Kálmán nem értette, hogyan lehet sajttal várni a vendégeket, ők általában pacallal vagy csülkös bablevessel fogadtak mindenkit – de a zongorát pontosan el tudta képzelni. Hatalmas, csillogó versenyzongorának vélte, faragott kottatartóval, díszes lábakkal, a tetején herendi porcelánba állított pávatollal vagy esetleg gyümölcskosárral.
Ha esik az eső vagy fagy szaggatja a térdét, Kálmánnak eszébe sem jut Blaskovics meg a zongorája. De most semmi sem zavarta, semmije sem fájt, így figyelmét nem egy rozoga ernyő vagy a lába, a dereka, a háta kötötte le. Blaskovics tolakodott be újra és újra gondolataiba. Hogy miért nem segített neki a váláskor, pedig hozzá fordult először… mégis a neje járt jobban… A gyerekek is nála maradtak, meg persze a ház. Pedig azt ő építette; tégláról téglára ismeri, a villanyt is ő kötötte be, a teraszt is ő burkolta. A kocsi ugyan neki, Kálmánnak jutott, de az is hol van már? Kantáros nadrágjába túrt, a mellkasán lévő felső zsebbe, a telefonját kereste, hogy megnézze, hány perc múlva jön a busz. A kikopott modellt a cégtől kapta, nem is tetszett neki, de jó volt ez így, legalább nem kellett költeni az előfizetésre. Különben is, kit hívogasson?
Gondolatait egy elé ívelő labda szakította félbe. A magas iskolakerítés mögül rúgták ki a gyerekek, akik a becsöngetésre várva fociztak. Kálmán nem is látta őket, csak hallotta, hogyan pörölnek egymással, mert nem lesz mivel folytatni a játékot.
Na ide figyeljetek! – gondolta magában Kálmán, és szeme reménységgel telt meg. Hátrébb lépett, komolyan méregette a távolságot a labda és a kőkerítés között, figyelte a szelet, majd teljes erejéből belerúgott a labdába. Egész lendülete, elgyötört tagjainak minden maradék ruganyossága benne volt a mozdulatban, régóta szunnyadó erők teljesedtek ki, melyeket oly sokáig rejtegetett. Nemcsak testének valamennyi porcikája, de lelkének utolsó rezdülése is akarta, hogy ez a rúgás tökéletesre sikerüljön.
A labda komoly ívet írt le, Kálmán elégedett mosollyal figyelte. Izzadó tenyerét kantáros nadrágjának szárába törölte. Szállt, szállt az értelmetlenül színes labda… de az iskola kerítéséről valahogy mégis lepattant. Kajánul gurult vissza Kálmán lábai elé, beleütközött munkásbakancsába és kipattant a főútra.
Kálmán utánalépett, és úgy tett, mint aki nem veszi észre a közelgő kamiont.
(Karantének)
Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat
Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.
