Azt mondják, régen olyan nagy hegyeink voltak, hogy a tetejükön állva meg lehetett fogni az eget, és elkapni a felhőket, belezárni egy befőttesüvegbe, majd hazavinni és nézegetni; volt egy olyan igazi tengerünk, ami nem a Balaton volt, és régen Magyarország nem úgy nézett ki, mint ott az ebédnél az a szelet rántott hús a tányéromon, hanem nagy volt, és azt is mondják, hogy akkor voltak még más testvéreink is itt az országban, és hogy most is vannak, de már elválaszt minket a térképre festett vonal.
(Trianon 100)
A rég holt nagyapák, apák szomorú története visszhangzott benne most is. Félárvaként nőtt föl, akárcsak apja. A rettenetek idején, mikor a turulmadarakat nem saját szárnyuk, hanem a robbantások repítették az égbe, és menekültek szekereivel zsúfolódtak az utak, az otthon maradottak pedig lányaikat a trágyadombba fúrt rejtekbe bújtatták, beözönlöttek az országba a megszállók.
Talán sosem szerettem igazán Radu Misut, pedig jó ember volt, jobb, mint én, mégis elhagytam. Azt mondtam neki, hogy a hazámért, de ez nem volt igaz.
A titkos helyünkön, a kertünk végében álló nagy diófa alatt találkoztunk azon a fülledt, június végi délutánon is, amikor közöltem vele, hogy a családommal Szamosbecsre költözünk, ami ugyan csak néhány kilométerre fekszik Bagostól, de pár hét óta már egy másik országhoz tartozik.
Derékig érő szőrmekabátot viselt, feje fölött bézs színű esernyőt tartott. Legfeljebb ötvenméternyire haladt előttem. Ösztönösen indultam el feléje, egy idő után azonban már felfogtam, hogy őrültséget teszek, mégsem tudtam parancsolni magamnak, mint egy meghipnotizált, tisztes távolból követtem végig a sétányon, és még egy kissé tovább, egészen az első házakig, amíg csak egy szűk utcába befordulva el nem tűnt a szemem elől.
Mert lány létedre te tartod el az egész családot, ezen töprengsz, míg a nant rágod. Tavaly az öcséd is dolgozott, szépen koldult a jól öltözött fehér meg sárga emberektől, idén viszont már nagy, hatéves, s vele együtt az önérzete is megnőtt. Nem akar koldulni. Anyád meg csak ül egész nap, fáj a lába, mondja. Minden rajtad marad, s ha kiejted ezt a szót, hogy iskola, anyád eszeveszett sipákolásba kezd, hogy milyen önző vagy, és hagynád őket, szegényeket, éhen halni. És még itt van Radzses, a főnök, aki esténként tartja a markát. Jattolni kell neki, mert Radzses véd meg, már ha megvéd…
Az író beszerénykedik:
– Itt az új könyvem!
– Édes fiam, öreg vagyok én már.
– De most is dolgozik.
– Igen, ezer bibliát rendeltek meg énekeskönyvet – válaszolja az öreg nyomdász.
– Bibliát?
– Tudja, író úr, van, aki pornót olvas járvány idején – hallottam ilyet – meg a Dekameront, öregember vagyok, tudom, hogy miért.
Csörsz, az avarok királya akkor lépett a Duna–Tisza közére, amikor már leáldozott régen a hunmagyarok szerencsecsillaga, longobárd lovak lába tapodta a földet, amit Keve visszaszerzett a rómaiaktól, s amelyért Buda és Attila gyilkos testvérharcot vívott: A Világ Rámájának Aranyos Szegletét.
Rád, a longobárdok nagy szakállú uralkodója települt árnyas Buda várába. Ligetek lankái között rejtegette lányát, Délibábot mindenki elől, csak Napkirállyal társalkodhatott.
A fiú egyetemista volt, ősszel vissza kellett ülnie az iskolapadba. A lány dolgozott, egy ételbárban talált munkát. Kialkudta, hogy a bérén felül ő is és a fiú is ott ehessen legalább egyszer naponta. Így ételre sem költöttek sokat, az albérletük egyszerű volt, és valljuk be, kissé igénytelen is, de ők nem nagyon vettek tudomást a környezetükről, csak egymást látták és önmagukat a másik szemében, és ezzel teljesen meg is elégedtek.
– Mit kér? – kérdezte unottan a csapos.
– Adjon valami szomorút – felelte a vendég, miközben a pult előtt ült és a földet bámulta.
– Á, magának valami vidámabb kéne most – mondta a csapos, és megpödörte a bajuszát.
– Szomorú kell, mije van? – nézett fel a vendég.
– Hát, van ez a savanykás ízű, szürke, ettől olyan semmilyennek fogja érezni magát – mutatott egy szürke üvegre a csapos. – Aztán van még ebből a keserűből. – Sárga üveget tett a pultra.
Maga nem tudja, mi az a szociális? Hihi. Hát az, aki a legkésőbb kapja meg a tankönyveket az iskolában. Én is az vagyok. Tavaly csak a második félévben kaptam meg belőlük néhányat. Az első félév most a hatodikban is azzal telik, hogy lázadozom, mert nincsenek tankönyveim. Ezért nincs soha készen a házi feladatom, mondom matekórán, magyarórán, fizikaórán.
Vírus van. Mely tarol, lesöpör és a lélekig behatol. Bezárva együtt, de kicsit mégis magányosan telnek újra a napjaink. Ismerjük már ezt, vigyázni, elkülönülni. Négy éve átéltük már a poklot, amikor a kislányomnál leukémiát diagnosztizáltak. Azt hittem, hogy nem élem túl. Abban biztos voltam, hogy neki túl kell élnie, csak azt nem tudtam, én hogy fogom.