Shrek Tímea: Végrendelet – Midőn Baradlay Kazimír Kázmér lett lészen volna, s nevét csupán i-vel írja

2021. február 18., 06:38
Csillag István illusztrációja Sántha Attila Hogyan menjünk radinába lërhëz? című kötetéhez
A magyar széppróza napja 2021-es gálaműsorának szervezőbizottságától kaptam a felkérést, hogy a már hagyományos, évről évre megrendezett szenior-íróverseny mellett (ahol a szerzők a helyszínen választott témára/címre rögtönöznek novellát mindössze egy óra leforgása alatt – ezeket mi is közzétettük tavaly) az újonnan elinduló junior kategóriát töltsük meg remek írásokkal az Előretolt Helyőrség Íróakadémia pályakezdő hallgatóinak tollából.

Hét kiváló kollégám írta meg a „feladatot” („Jókai-paródia egyperces novellában, legfeljebb 1500 leütésnyi terjedelemben”), és az elkészült szövegek közül a zsűri kiválasztotta és díjazta az első hármat.

Mivel vezetőtanárként meggyőződésem, hogy az összes szöveg igen jól sikerült, mindegyiket közlöm a novellarovatban – hogy azok a bizonyos olvasói szívek, melyek búvópatakszerűen léteznek és bukkannak elő Jókai óta: gyönyörködtessenek

Jó szórakozást kíván: Nagy Koppány Zsolt

 

A tisztaszoba szélében, bal oldalon, vastag dunnák között magasra polcolt fejjel feküdt a haldokló Kázmér, mellette a széken ült áldott jó felesége.

– Semmi gyöngeség, Mari. Az ilyen embernek, mint én, ez a sors jut, de, hogy legalább fiaink életét megkönnyítsük, hallgasd meg utolsó szavaim, s arra kérlek, ne engedd el a füled mellett, mint máskor szoktad.

A nő bólintott.

– Három gyermekkel áldott meg az ég, s hogy ez áldás vagy átok, nem tudom. Legidősebb fiunk, ki ferde hajlamairól híres, ne engedd haza, maradjon csak a falu határában, s tán letesz majd a tehenek között furcsa szokásairól. Richárd fiunk, kinek hiába adtunk előkelő nevet, hagyd a lovak között. Hogy lovas lesz tán belőle, vagy lófasz, idővel elválik az is.

Legkedvesebb fiam, Jenő, kapargassa csak tovább a baromfiudvarban a piszkot, ott majd megtanulja, hogyan kell minden lépcsőfokot megjárni, hiszen a tyúk is elcsúszik rajta.

S magácska, Mari? Fiatal még, s kell a pénz, hiszen három anyámasszony katonáját eltartani nehéz, ön tegyen meg mindent, hogy az ifjak semmiben se szenvedjenek hiányt. Ah, Mari! Ha ön tudná, hogy az én kőszívem mily fájdalmat él át! Nem, ne gyógyszert adjon! Nyúljon mélyen a kabátom zsebébe, s a jóféle pálinkát még utoljára töltse ki nekem. Mari, ígérje meg! Ígérje meg nekem, hogy e titkot megtartja! A körte fenséges nektárját minden évben ugyanúgy fogja elraktározni, mint eddig. Esküdjön, Mari!

A nő bólintott.

És íme, annak elébb lezárt ajkai most nyitva voltak, lecsukott szemei elmeredve a távolba néztek.

– Kázmér, maga holnap már megint nagyon másnapos lesz.