Sinkovits Péter: Eső

2021. április 23., 04:30
Mara Kinga Villő: Papírbetlehem (olaj, vászon, 60 × 80cm, 2017) – Fotó: Farkas Dávid

Reggel óta vigasztalanul zuhogott. A bemélyedésekben, lapályos részeken összegyülemlő víz felületére az esőcseppek mint hosszúra nyúlt tövisek érkeztek, vagy lendületesen aláereszkedő jégcsapokként, ha pedig a zuhatag rövid időre erejét veszítette, mint kecses női mellbimbók cirógatták a megcsendesült tócsákat. Ilyenkor a szakácsnő korán fejlett lánya lassú léptekkel kisétált az udvar közepére, majd szemét becsukta, s kezét összekulcsolva állt ott mozdulatlanul, hagyta, hogy vékony ruhája teljesen a testére tapadjon. A szolgálófiúk a kastély ablakaiból lesték, szótlanul.

Kéziratait rakosgatva az íróasztala fölé görnyedő szerzetes kedvetlenül mérlegelte a tétel ellentétes állításait, azaz: mi választunk magunknak feladatot, vagy olykor éppen a múltunkkal is tisztában lévő feladat választ bennünket? Ezt próbálta volna kibontani, ha este szól majd a tanítványaihoz és az összesereglő érdeklődőkhöz, ám elakadt rögtön már az emlék fogalmának meghatározásánál. Mert mi is az emlék? És mostanában a reggeli tisztálkodás vagy a délutáni séta alkalmával miért törnek elő benne ellenőrizetlenül távoli emlékképek, általában egészen jelentéktelen eseteket visszapergetve, amelyekről azt gondolta, végleg elvesztek, visszavonhatatlanul eltűntek a feledés mély árkaiban. Évekkel ezelőtt meglátogatta például egy hölgy, már a neve is törlődött, megérkezett tehát, s ahogyan szállt le a hintó ajtajához helyezett lépcsőkön, szoknyáját bal kezével kissé megemelte. Volt ebben a mozdulatban persze némi báj, de korántsem érdemelne említést – és most ez a jelenet napjában mégis többször megjelenik a képzeletében, ha elűzni próbálja, annál inkább. Más ügyekben a memóriája viszont egyenesen akadozik. A minap az őt felkereső grófnőnek egy új kiadványról akart beszámolni, de sem a mű címe, sem a szerző neve nem jutott eszébe. Zavarát képtelen volt leplezni, bár a grófnő oldalra tekintve hagyott számára elegendő időt a szóban forgó könyvet előkotorni a rendezetlenül szétterülő papír-, térkép- és kézirathalmazból. Máskor meg az egyes feltoluló emlékek hitelessége kérdőjeleződött meg, azaz képtelen volt utólag megállapítani, a megidézett esetek valóban megtörténtek-e vele. Éjjel utaztak át egy településen, hosszú útjuk során, ő elaludt, majd félálomban mintha egy kétfelé ágazó utcát látott volna maga előtt, majd egy még nyitva tartó fogadó mellett haladtak el, az ablakon át a lámpások gyér fényében a vendégek arcát is megfigyelhette. Lassítva a kocsis egy arra kószáló férfitől a település neve után érdeklődött, majd a válasz elhangzása után ismét gyorsított ütemre fogta a lovakat. Hónapokkal később útitársai egyhangúlag azt bizonygatták, hogy akkor az útiterv megváltozott, lerövidült, az említett települést elkerülték, ott tehát nem jártak. Másokkal beszélgetve azonban a szerzetes ezt a részletet megtörtént esetként adta elő, kiszínezve; még a fogadóba is betértek, ahol vidáman elfogyasztottak egy gyors vacsorát. És minél többször magyarázta el társaságban ezt az utazást, már maga is kezdte úgy érezni, hogy sorjában minden úgy zajlott le, ahogy a szavai ezt rögzítették. Tehát ez a valóság. Ami pedig amúgy a szabadság egyik válfaja, független a hétköznapok gyarlóságaitól.

Kinézett ő is, figyelte a füstölgőn gomolygó felhőkből lezúduló esődárdákat, aztán tekintete megpihent a lány idomain. Furcsa lány ez az Angelina. Volt, hogy beszélt hozzá, de ő mindig úgy válaszolt, hogy elnézett a férfi mellett. Hasonlóképpen viselkedett a vele egykorú suhancokkal meg a már bajszot növesztő legényekkel szintén. Különféle elméletek gyártódtak Angelina furcsa „félrenézéséről”, de a titkot senkinek sem sikerült megfejtenie, bár fogadásból már különféle trükkökkel is próbálkoztak.

Kérdezés nélkül Angelina soha nem szólt egy szót sem a szerzeteshez, illetve egyszer mégis, amikor elfoglaltsága miatt az anyja küldte, s általa érdeklődött, az úr mit kíván ebédre. Megállt a férfitől kissé távolabb, s úgy adta elő a mondandóját, hogy közben mintha az ablakon át bámulna ki.

Egy kocsikázása alkalmával magával vitte, az anyja kérésére, mert útba ejtették azt a szomszédos faluban élő rokon családot, amely vendégségbe várta néhány napra Angelinát. A lány az egész út során néma maradt. Egy erdei, zegzugos szakaszon a kocsis elbizonytalanodott, s beszólt: – Attól tartok, uram, eltévedtünk! A szerzetes többször járt erre, gyorsan eligazította. Közben a lány váratlanul hirtelen megszólalt mellette: – Tévedjünk el! Szoknyája alatt a combja alig észrevehetően kissé megrándult. De akkor sem nézett a férfira. Viszont megismételte, enyhén zihálva, és még nyomatékosabban: – Tévedjünk el! Gioacchino da Fiore utóbb mintha megbántottsággal párosuló, a szemérmetlenséget alig palástoló csalódottságot látott volna átsuhanni a lány arcán, minthogy a kocsis felvilágosítását így elsiette – de ebben ennyi idő elteltével sem lehetett egészen bizonyos.

A szerzetes egy régi kéziratát húzta elő, amelyben értekezni próbált a mulandóság elpusztíthatatlanságáról, pontosabban az emlékek hatalmáról. Erről kívánt ma este előadást tartani, a közeli erdő egy nehezen megközelíthető tisztásán, amely ha nem is számított tökéletes titkos helynek, mégis alkalmasnak bizonyult az illetéktelen személyek kiszűrésére. A csoport bennfentesei ismerték azt a félreeső ösvényt, amelyen gyorsan és karcolások nélkül lehetett átjutni erre a magányos és biztonságos, dombhát ölében megpihenő pázsitos részre, ahol kidőlt farönkök szolgáltak ülőalkalmatosságként, s az erdőszélről szinte nem is látszott, ha tüzet raktak. Mindenféle szóbeszéd járta persze ezekről a találkozókról, ott állítólag szertartásos áldozatot is bemutatnak, csúf vénasszonyok szerint idecipelt és leitatott parasztlányok lejtenek fátyolban parázna táncot, feltüzelve az elméleti előadásoktól és vitáktól már-már elfáradó férfiakat, a kocsma mélyén sunyin meghúzódó férfiak pedig állatkísérletekről, véres boncolásokról suttogtak. A falusiak mindinkább félni kezdtek ezektől a rejtélyesnek minősülő összejövetelektől, mi több, a hosszan tartó szárazságot is immár az ott elhangzó misztikus fohászok és a dobszóval kísért furcsa rigmusok meg a csukott szemmel mormolt varázsigék számlájára írták. Egy véletlenül arra tébláboló madarász megesküdött, hogy egy vastag fatörzs mögött rövid ideig észrevétlenül meghúzódva ezt a szöveget hallotta folyamatosan ismétlődni: „Assesouo, homályosítsd el minden férfi és asszony látását, amikor odamegyek, míg el nem végzek mindent, amit akarok!” Pusmogtak a szerzetesről is, őt tartották a titkos társaság szellemi vezérének, ugyanakkor tisztában voltak azzal is, hogy panaszaikkal hiába fordulnának felsőbb instanciákhoz.

Az emlékek uralmának témáját egy élénk tekintetű, minden új információt gyorsan magába szívó, túlzott buzgósága miatt kissé kiközösített kollégiumi diák vetette fel, aki egyetlen összejövetelről sem hiányzott. A szerzetes kedvelte, külön is foglalkozott vele, kíváncsian várta tehát, hogy fiatal barátja milyen elméletet dolgozott ki – a meghonosodott szokásrend szerint ugyanis a kérdéstevő köteles bevezetőt készíteni, s abban megindokolni a felvetett téma időszerűségét.

Maga Gioacchino da Fiore úgy vélte, az számít szerencsés alkatnak, aki folyamatosan mentesül a régi emlékeitől, helyet adva ezzel az új történéseknek és ismereteknek. Ezek az örök diákok nem küszködnek a múlt béklyóival, sem annak tényével, hogy megbántottak személyeket, az egészen közelállók közül is néhányat. Mások viszont ezzel ellenkezőleg pontosan emlékeztek életük minden apró részletére, könnyedén idéztek fel régi beszélgetéseket, sértődéseket kiváltó szavakat, mondatrészeket, s gond nélkül sorolták fel az egykori lakomákon jóízűen elfogyasztott ételek tálalási sorrendjét. Ez utóbbiak társaságában a szerzetes előbbutóbb idegesen fészkelődni kezdett, majd valamilyen rögtönzött ürügyre hivatkozva idő előtt elköszönt. Belátta viszont, hogy az emlékek időnként bárkit a hatalmukba keríthetnek, azokat sem kímélve, akik ellenkezni próbálnak: ők sötétítik el a szobákat, küldik el az érkező látogatókat, majd egyre elhatalmasodó önváddal korbácsolják önmagukat, megnyugtató magyarázat hiányában, mit, hol és hogyan rontottak el. Tudták, a bársonyos elszigeteltséget feladni, a védettségből kilépni nem egyszerű feladat, a szerzetes ezt a maga bőrén is megtapasztalta. Ennél talán csak az elmúlás elkerülhetetlen tényével való konok és kilátástalan küzdelem tűnt még veszélyesebbnek. Már éppen összehajtotta volna a kézirathalmazt, a szeme előtt ekkor élesedett ki egy lapszélre lejegyzett mondat: „Az ész nem arra való, hogy mindig jól járjunk, hanem, hogy könnyítsünk a mulandóság terhén.”

Megnyugodott. Kintről a világosodó fények, az eső elállt, kellemes edénycsörömpölés jelezte: lassan ebédhez terítenek. Sétált még egy keveset a hatalmas könyvtárszobában, s ettől felfrissülve maga is elcsodálkozott, miért növekszik benne visszavonhatatlanul valami furcsa, cinkos vidámság.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. április 17-i számában)

Legfrissebb hírek
2021. május 08., 09:19
2021. május 08., 09:08
2021. május 08., 08:35
2021. május 08., 08:30