Somogyi Tibor: Élet a dobozban

A fény felhúzta a kis bőrredőnyt a szememen. Hétfő reggel van. Még jó, hogy munkanélkülin vagyok, nem kell korán kelnem. Fekhetünk még tovább az ágyban a szerelmemmel. Talán még vissza is alszom.

Nincs jobb érzés, mint összebújva aludni azzal, akit szeretünk. Akkor is, ha ez a valaki nem mi vagyunk.

Érezni ahogy a másik teste a testünkhöz ér és fokozatosan egybemosódik a te és az én. Bea, az előző barátnőm – jó régen már – utálta, amikor összeizzadtunk egy meleg nyári éjszakán. Ezt is utálta, mint sok minden mást, amit én szerettem. Szerintem az is meghitt dolog, ha verejtékcseppjeink elkeverednek egymással és bőrünk összetapad, de nem tudtam meggyőzni. Egyébként is túl tapadósnak tartott. Nem szerette a takarót sem, talán ezért nem húztuk magunkra kapcsolatunk takaróját, a házasságot sem. Így azt nem kellett lerúgnia. A mostani párom, Anna, szerencsére a legtöbb dologban egyetért velem, és még nem derült ki, mi az, amiben nem. Igaz, ő nem izzadós típus. Őt az sem zavarja, hogy olyan a lakásom, mint egy doboz. Kicsi és megtelik életem emlékeivel. Én szeretem a dobozt. Praktikus és megvéd a külvilágtól. Lehet, van bennem valami a macskákból, ezekből a titokzatos és öntörvényű lényekből, ők is mindenféle dobozba belebújnak, mert ott biztonságban érzik magukat. Így csökkentik a stressz-szintjüket. Mi is így vagyunk ezzel. Anna meg én. A világ csodálatos hely, csak az a baj vele, hogy tele van emberrel, és mint tudjuk, ember embernek farkasa, sőt rosszabb. Ember embernek embere.

Szerencsére egy kartondoboz is otthonná válhat, ha jól érezzük benne magunkat.

Volt esélyem, hogy ne ennyire kicsi dobozban lakjak. Hogy az otthonom ne a kukoricapehely doboza legyen, hanem mondjuk egy mosógépé. Csak hittem másoknak. Nem akartam embereken taposni, hát félreálltam, feladtam. Munkanélküliség, betegség, szakítás. Csőstül jött a gond. A sok barát persze, eltűnt. Társult viszont egy másik vigasztaló barát, Etanol úr. Sok formában ismert, de engem általában a Borsodi – kommersz körte arcában vigasztalt. De nyolc hónapja nem állok szóba vele. Egy kortyot sem ittam belőle. És ez nagy szó. Van a hűtőben egy nagy üveg házi pálinka. Nagyon markáns, karmolós. Több mint 51 fokos, körte. Néha előveszem, nézem és ránevetek. „ Látod, legyőztelek!” És visszateszem a bontatlan üveget.

Ő is benne van a dobozban. Az idillünkben ő a fekete piszokfolt, de minek tagadnám le? Egykor fontos volt nekem, és megesett, hogy segített.

Amikor Annával megismerkedtem egy mámoros éjjelen, akkor is vele voltam. Egy legénybúcsús társasággal volt, szegénykém, ki tudja, mit élhetett át a sok részeg, kiéhezett férfival. Aztán a részeg csapat tovább indult, ő pedig ott maradt a kocsmában. Szegényről teljesen megfeledkeztek, de én ott voltam, megvigasztaltam, pártfogásomba vettem. Akkor még nem így nézett ki, őszintén szólva akkor még sokkal közönségesebb volt a külseje, de ezt sose mondanám meg neki, meg azóta kikupálódott rendesen. Anna absztinens, de nem ő tiltotta meg, hogy igyak. Egyszerűen abbahagytam.

Nagyon boldog az életünk. Szeretjük az egyszerű örömöket. Remek dolog nézni egy jó filmet vagy sorozatot, miközben pizzázunk. Jó társasozni akkor is, ha legtöbbször én nyerek. Gyakran hallgatunk zenét is, a ritmusosabbakra táncolni is szoktunk. Mindig én vezetek. Ő nem szokott olvasni, de azt szereti, ha felolvasok neki. Mindig tágra nyílt szemmel figyel és sose szól bele. Főleg Thomas Hardy- és Agatha Christie-regényeket felváltva. Nekem ők a kedvenceim.  A kedvéért néha egy kis P. G. Wodehouse meg Lázár Ervin. Szereti a vicces, kedves dolgokat. Olyankor igazi csillag a szeme. Csillag, melynek fénye az én homályba borult ketyegőmet világítja. Most még elegek vagyunk egymásnak, de tudom, nemsokára eljön az idő, hogy család legyünk. Igaz, szokott nálunk lógni egy általunk Lukácsnak nevezett pók a sarokban, de ő túl független, túl magának való. Ha egy gyerekkel még nem is, de egy cicával vagy kiskutyával teljes lesz a kép a mi kis dobozunkban. Anna még nem tudja. Meglepetés lesz.

Felkönyökölve nézem Anna bájos arcát. Fehér a bőre és szőkésbarna a haja. Kékeszöld a szeme, telt piros a szája, az állán pici gödröcske. Nagyon okos is. Gyógyszervegyész a diplomája. Két éve végzett. Megpuszilom az arcát, de nem válaszol. Elsimítom rajta a gyűrődéseket. Nagyon mélyen és sokáig tud aludni, igyekszem úgy felkelni mindig, hogy ne zavarjam meg az álmát.

Óvatosan kikászálódok az ágyból. Reggeli tennivalók, fogmosás, zuhany, vécé. Főzök kávét. Akkor már rendszerint ébren van, tudom. Majdnem minden reggel ugyanaz.

– Pihengetsz még? – kérdem, de nem várok választ. – Én már megittam a második kávémat, úgyhogy pörgök… Kár, hogy te nem szereted. Nem tudom, te mit terveztél mára, de szerintem ma tovább dolgozom majd a verseimen. Aztán rendelhetnénk pizzát, nekem szalámist, neked hawaiit, a kedvencedet, aztán összebújnánk és néznénk megint valami jó kis sorozatot. Jó? Ma ugye a virágmintás, kék ruhád veszed fel? Azt úgy szeretem, mégis olyan rég volt rajtad. Leszaladok a boltba. Jó lesz rajtam most ez a kockás ing? Tudom, a kézelője feslik, de csak a kisboltba megyek. Mit hozzak? Hozok neked csokit! Na gyere, hadd adjak egy csókot! Sietek!

Talán nagy a lendület, rossz a mozdulat, de ahogy lehajolok az ágyhoz, hogy megcsókoljam, megcsúszom és ráesek felsőtestemmel az arcára. A hallott hangtól megfagy ereimben a vér. Egyensúlyomat visszanyerve rosszat sejtve nézek szerelmemre.

– Kicsim – lehelem rémülten. Szétszakadt az arca. Szétszakadt az arca! Összegyűrődött és szétszakadt. A ragasztás is engedett. Már ki se tudom nyomtatni Anna profilképét a Facebookról, mert már egy ideje nemcsak letörölt, hanem láthatatlanná tette számomra az oldalát. Mindezt azért, mert megmondtam, hogy szeretem. Elmentve sincs, mert újratelepítettem a gépet. Kisimítom Anna gyűrött, szakadt arcát, de tudom, itt már nincs segítség. Az alatta levő ordenáré guminőarc mintha gúnyosan mosolyogna rajtam, tátott szája, hangtalanul nevet.

Leülök a földre és sírok. A szívemben töksötét van. Nem dobozban vagyok. Koporsóban.

Kinyitom a hűtőt. Kiveszem a pálinkásüveget, lecsavarom a kupakját és lassan inni kezdek.

(Karantének)

Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat

Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.