Arcába csap a szél, elzúg előtte egy vöröses, rozsdás kocsikból álló rozoga tehervonat. Nyomja a tüdejét a súlyos levegő, tömör zaj nehezedik a testére. A vonat elmegy, csak néhány apró hangot hagy maga után. Az iskola hangjait, az izzadságszagú matracok zizegését, a gúnyos nevetést, a saját elnehezült légzését, a tanárnő megvető hangját, elkényeztetett hülye picsa, még egy bukfencre sem vagy képes?
A pad élénk kék színű, mint a strandkorlátok a Balatonon vagy mint a könnyek a gyerekrajzokon. Leül rá, mint egy szürke felhő, a nap a sötét ruháira tűz, nyomja a testét a fájdalom. A tömött hátizsák a bal válláról az ölébe csúszik, aztán a térdére, a táska anyaga zizegve ér össze a kopott farmernadrágéval, matracok, nehéz légzés, elkényeztetett hülye picsa. A földet nézi, az árnyékfoltokat, a saját elnyűtt sportcipőjét az árnyékfoltokban. Feltűri a kinyúlt szürke pulóver ujját, és megigazítja kócos hajában a rózsaszín hajgumit. Maga elé néz, az iskolára gondol, mert nem tud másra, az összetartó osztályra, ahonnan kilóg, ahol senki nem védi meg.
Összerezzen, amikor leül mellé valaki, szinte a szívéhez kap, mozdulatlanná dermed a padon. A szeme sarkából végigméri a férfit, szőke haja van, sötétkék inget visel elegáns zakóval. Aktatáska van nála, kezébe vesz egy jegyzetfüzetet, beleír valamit egy aranyszínű tollal. A zsebében rezeg a telefon, füléhez emeli.
– Szia, drágám. Igen, már az állomáson vagyok. Azt hiszem, fél ötre. Hozzak valamit a boltból? Igen, veszek zsepit. Hozzak mást is? Noémi evett rendesen? Értem, szuper! Én is szeretlek téged. Szia.
A lány még mindig nem néz fel, vörös foltok vannak a szeme előtt, a vörös foltokból hosszú vörös csík lesz, a zaj a lány húsába mar, összenyomja a testét, semmi nem marad belőle. Nyílnak az ajtók, a lánynak szinte fáj, hogy a férfi elindul az ellenkező irányba. Mint angolórán a beszédgyakorlatok, ahol senki nem akar a párja lenni. Kifelé bámul az ablakon, ő maga is belemosódik a tájba, a többiek is, a szőke férfi selymes tükröződése is. A tükörképnek gyönyörű szája van, férfias alkata, ha lenne bátorsága, leülne mellé, és beszélgetne vele. Szeretné, ha a férfi rámosolyogna a gyönyörű szájával. Ha kimondaná a nevét, amit senki más nem mond ki.
Elképzeli, hogy ő a drágám, aki otthon Noémit eteti, és aki papírzsepit szeretne a boltból. A naplemente fénye bekúszik a szemközti ablakon, el akarja takarni az arcát, de közben nem szeretné levenni a szemét a férfi tükörképéről, mert soha többé nem fogja újra látni. Pedig már régen elmosódott előtte. A torka száraz, a nyelés fáj, a gombócba bele lehet fulladni, összeroskad a súly alatt.
– Kérsz egy zsepit?
Megérinti a lány vállát. Nem néz rá, nem is mosolyog rá, máshová néz, és másra figyel, de itt van. A zsebkendőnek friss virágillata van, a lány forróságot érez, az ajtók záródnak, az utolsó pillanatban ugrik le a peronra. A könnyeitől nem látja a felhőcsíkokat, a sárguló leveleket, a kidőlt villanyoszlopot a vágányok mellett. El kellett volna köszönnie, de nem tette meg. A férfi hangja van a fülében, mindent betölt benne, a földet nézi, majdnem orra esik, átkozza magát az esetlenségéért.
Az anyja a nappaliban festi a körmét. Reggel rózsaszín volt, most már aranyszínű. A lány köszön neki, a nő felnéz, biccent, játszik a telefonján, amíg megszárad a festék. Az arcán tökéletes smink, a karcsú testén flitteres ruha, mintha nem is otthon lenne, mintha nem csak a telefonját nyomkodná a hét minden napján.
A lány végignéz a tág, magas tereken, szinte beleszédül, a szobájába siet, a szobája legalább kicsi, és valamennyire még otthonos is. Megáll a tükör előtt, hosszan nézi magát, a szeme piros a sírástól, az arca túl kerek, a szeme túl zöld, a bőre túl fehér. Vajon mit írhatott a férfi a füzetébe? Ledobja magáról az átizzadt ruhákat, a víz folyik a bőrére, az arcát a víz alá tartja, a könnyek nyomai összekeverednek a fürdővízzel.
Meztelenül áll a tükör előtt. Mire gondoljon most? Mire merjen várni, miben merjen hinni, miért érzi magát ennyire szörnyen? A szekrénybe nyúl, tele van ruhákkal, ő mégis mindig a legegyszerűbbeket veszi fel, amiben nem veszi észre senki. Van néhány estélyi ruhája, az anyjától kapta ezeket, hogy tanuljon már meg normálisan öltözködni, de soha nem viselte egyiket sem. Felveszi az elsőt, vörös flitterek borítják, a vonatok jutnak róla eszébe, a másodikat kékek, mint a pad vagy a strandkorlátok a Balatonon vagy a könnyek a gyerekrajzokon. Vajon így tetszene neki? Fontos lehetne így, fontosabb, mint akárki? Nem, hiszen egyáltalán nem szép. Soha nem volt az, és soha nem is lesz. A harmadik aranyszínű, mint a toll, amivel a férfi a füzetébe írt a vasútállomáson.
Levesz a polcról egy régi fényképalbumot, nagyon hasonlít az arcuk, a szőke férfié, és azé az emberé, aki apa volt fiatalon. Aztán apa elment egy másik nővel, és soha többé nem látták. Apa nem hagyott maga után semmit, csak homályos nyomokat, a homályos nyomok fájnak, mint a vonat ablaküvegén a férfi légies sziluettje. Jobban fájnak, mintha semmi nem maradt volna utána.
A szőke férfi arcára gondol, nem mosolygott. A saját fejét simogatja, drágám. Összegömbölyödik, egymáshoz szorítja a lábait. Vágyik rá és undorodik tőle, undorodik saját magától, kétségbeesett arccal nézi a plafont, elkényeztetett hülye picsa. Noémi nincs, vagy bárcsak ne lenne, drágám, mondd ki, suttogd a fülembe, csak a saját nehéz légzését hallja. A torka szúr és nem tud megnyugodni. Minden egyszerre forró és hideg, hányingere van, az undor az egyetlen érzése, rázza a hideg. Az egész osztálya undorító, a büdös vasútállomás is undorító, minden undorító, de ő maga a legrosszabb, annak a férfinak családja van. Elkényeztetett hülye picsa.
– Anya, én meg akarok halni.
Áll a nő szobájában, az ágya felett, nem tudja, hogy került oda, a pizsamája izzadságtól nedves, az is undorító. A torka száraz, remeg a teste, remeg a lába, össze akar csuklani alatta.
– Ne mondj nekem ilyet. Tudod, milyen érzés ez egy anyának? Vegyél be altatót.
Átfordul a másik oldalára. A szőke haja szétterül a párnán, a lány sokáig nézi. Hallja az egyenletes légzést, teljesen nyugodtan alszik, nem zavartatja magát a lánya problémáival.
– Nem is szeretsz. Nem is ismersz.
Suttogja a levegőbe, nincs benne harag, csak fájdalom, úgy kell csinálnia, hogy senki se lássa, ne vegyék észre, csak tűnjön el nyomtalanul a saját végtelenül magányos, undorító világából, ahol nem számít senkinek.
Nem tudja, honnan kellene tudnia, hogy ez milyen érzés másnak? A markába szór néhány tablettát, kék színük van, mint a strandkorlátok a Balatonon, vagy mint a könnyek a gyerekrajzokon. Mennyi kell ahhoz, hogy soha többé ne kelljen iskolába mennie? Vagy hogy soha többé ne ébredjen fel? Most először érez dühöt, az altatósdobozt a falhoz vágja, az anyja legalább erre talán felébred. A könnyei apró tócsák a lepedőn.
Talán Krisztiánnak hívják, nem tudja, miért, de a férfi arcáról ez a név jut eszébe. Legalább még egyszer látnia kellene.
