Álltunk a téren, mint egy hadsereg, mint a halálra ítéltek hadserege. Előző életeink alapján kiválasztották a legelvetemültebb személyeket, paradicsomszagú lével lefújták őket. Mintha azok örültek is volna, hogy frissítőt kapnak a hamuval takart testükre. Tudták, hogy itt úgysem lehet enni. Az illat valami szépre emlékeztetett mindannyiunkat.
Vigyorogtak, minket néztek, akik nem kaptunk sem vizet, sem frissítőt, itt nem is volt szükségünk rá, de az étel emléke kellemes lett volna. Rájuk gondoltak, valamit kiérdemeltek, lehet, rossz helyen vagyok, futott át az agyamon két perccel azelőtt, hogy minden kiváltságos személy megmerevedett teste dominóként esett össze. A hangyák és a kígyók a semmiből másztak elő, belepték a testeket, csak a szemük látszott ki a feketeségből.
– Mintha süllyednének – jegyezte meg valaki mellettem. Hallottam, ahogy szívja a nyálát. Csak imitálta. Nem lehetett a paradicsomszag miatt. Itt nem lehet, hogy ilyen jól működnek az érzékszervek.
Néhány pillanat múlva valóban eltűntek a testek. A földbe süllyedtek. Csak a szemek maradtak belőlük.
A kurtizán az emelvényre lépett, minden mozdulatnál megsuhant a vakítóan fehér báli ruhája. Arról beszélt, hogy milyen jó ezeknek a testeknek. Eggyé válnak a földdel. Humusz lesz belőlük. Mindenki hidegnek hiszi a földet, de igazából meleg és betakar, kiszívja a negatív energiákat. Aztán kiadta a feladatunkat. Kiosztotta, hogy ki milyen nyelven nevezze meg azt, ami a testekből maradt. A szemekre gondolt. Ott mozgolódtak a kövek között, összecsúsztak, egy kék szem mellett már egy fekete nézett ki a földből.
Németül kellett megneveznem a szemeket. Megörültem, mert az emlékeim pincéjében valami derengett, mintha tanultam vagy tudtam volna németül az életemben, mielőtt a tisztítótűzbe kerültem. Éreztem, hogy a nyelvemen ül a szó. Meg akartam kérdezni, hogy meddig van időnk gondolkodni, és mi lesz, ha nem tudjuk a választ. A kurtizán felnevetett. Hallotta a gondolatomat. Azt mondta, hogy mi nem gondolkodunk. Hogy a következő sötétedésig van időnk.
Éppen akkor kezdett szürkülni. Por lepte be a levegőt. Már le kellett guggolnunk a földre, ha látni akartuk a szemeket. Úgy éreztem, hiányzik a tűz a tisztítótűzből. Igaz, hogy nem fáztam, nem tudtam megállapítani, hogy milyen a hőmérséklet, de a meleg gondolatára ellazultam. És fénye is lenne a tűznek, pedig a szürkeség nem zavart. Jobban belegondolva, nem volt szükségünk fényre. Csak az életben volt olyan nagy becsben tartva a világosság. Csak a gyenge lelkeknek volt szükségük rá, azt mondták, jobb kedvük lesz tőle. Érdekes emlékek voltak ezek. Pillanatról pillanatra feltűnt egy-egy kép, aztán eltűnt, ahogy annak a melegsége is. Emlékszem, mikor először kinyitottam a szememet, az anyám jutott eszembe, mintha láttam volna az arcát is, és késztetést éreztem, hogy megöleljem. Azóta kétszer szürkült, és már nem tudom, mi az, hogy anya. Pedig akkor megérintett.
Rugdosni kezdtem a szemeket. Egyik földcsomótól gurultak a másikig. Szemek, szemek, mondogattam magamban, sehogy sem jutott eszembe németül. Mi történik majd, ha nem tudjuk a választ?
Csattant valami. Az Úr nevetett. A por eltűnt körülötte, tisztán látszott, hogy az ölébe ülteti a kurtizánt és egyenként tépi le róla a ruha rétegeit. Ahogy felszabadult egy testrésze, rácsapott. Az Úr nevetett, leginkább akkor, mikor látta, hogy mindannyian felé fordulunk.
Valaki nekem ütközött. Lehajtott fejét felkapta. Elgurult előttem egy szemgolyó, ő is azokat rugdosta. Testünk egyforma volt. Csupasz, állati hamvakkal lekent, görbe. Csak a szemünk különbözött. Neki kék volt, az enyém nem tudom milyen, de abban biztos voltam, hogy nem kék. Nem olyan, mint az övé.
– Nem tudom a választ, minket is elnyel a föld?
Érzések nélkül beszélt. Mintha felolvasta volna a saját kivégzését.
– Milyen nyelv?
Megvonta a vállát, elfordult, vissza felém, belerúgott egy szemgolyóba, egyre rátaposott. A szem zselészerűen visszapattant. Nem lehetett szétnyomni.
Szerb, mondta. очи. Egyből eszembe jutott, de nem mondtam neki. Csak segítenék. Elvégre, a tisztítótűzben vagyunk. Nem magunktól kellene megtisztulnunk.
Megtetszett a foglalkozása. Belenyugodtam, hogy nem fog eszembe jutni a szó, ezért mellé szegődtem és megpróbáltam összetaposni a szemgolyókat. Egyiket sem sikerült, de azért szótlanul folytattuk. Először csak a kékeket, aztán a zöldeket, és így tovább. Muszáj volt elütnünk az időt.
– Hányat számoltál?
– Háromszáznegyvenhatot.
Szótlanul taposgattunk tovább, míg az Úr kertjéhez nem értünk. Oda nem gurultak be a szemek, ott minden virágzott, énekeltek a madarak és ugráltak a majmok. Az Úr a magnóliafán ült, ölében a kurtizán fel-alá ugrált. Kacagtak, a fejük felett a papagájok röpködtek.
Körbejártunk a kerítés mentén. A sarkokban egy-egy fügefa állt, érett gyümölcsök villogtak, mintha nap sütötte volna őket, pedig csak a porfelhő éltethette a gyümölcsöket. Nem tudtam akkor már megmondani, hogy mit csinálnak a gyümölcsökkel, mire használják őket az életben, lehet, azokat is rúgják, vagy ölnek velük, de mindegyre megcsillant a lila héj, pedig nem is volt napfény. A mellettem álló is a gyümölcsöt nézte, sokáig csak bámultuk, és nem vettük észre, hogy pókok másznak lábszárunkon. A sötétedésben a gyümölcsök fonnyadni kezdtek, szél rázta meg a kert fáit. Visszavonultunk a térre.
– Tetszett az előző műsor?
A kurtizán ismét az emelvényen állt, fehér ruhájában, hullámzó testének hajlataiból pillangók repültek ki. Egyikünk sem moccant.
– Egyre jobb lesz! Kiváltságos hely ez. A nem idevalók hamar lekopnak. Tisztítótűznek hívják, de valójában ez a hely a pokol. Innen csak egy úton menekülhettek, ha megjavulni próbáltok.
Nem gondolkoztunk a beszédén. Néztük a világító ruháját, ahogy kikerüli őt a por, ahogy mindenkinél egy fejjel magasabb, és látja az egész, süllyedő teret. A fügefa képe nem hagyott nyugodni. Vissza akartam menni, de aztán eszembe jutott, hogy szürkületig fonnyadt marad.
A kurtizán hisztérikus nevetésbe kezdett, tapsolt és forgott maga körül, mire megnyílt a föld és sokan a repedésekbe zuhantak. Eltűntek a kövek a földről, eltűnt a sár, csak egy nagy üveglap maradt a helyén. A lábunk alatt láttunk az összes elsüllyedt testet, a szem nélkülieket és az akkori áldozatokat, mindannyian gyökerekbe kapaszkodtak. Nem hallottuk kiáltásukat, csak a szájuk mozgott és testük rángatózott. Alattuk, a mélyben, zöld tűz ropogott. Akaratlanul is ujjongani kezdett a megmaradt tömeg. Néhányan feljajdultak, hogy ők is akarnak mulatni, mire alattuk is megnyílt a föld. Ők egyenesen a zöld lángokba zuhantak. Égett hússzag terjengett. Mire szürkülni kezdett, egy test sem kapaszkodott többé a gyökerekbe.
– Milyen jó nekik.
A tömegben valaki irigykedett. A lángok elaludtak, és egy pillanatra láttuk a csontig égett testeket, majd az üveg visszaváltozott egyszerű földdé.
– Ők segítettek egymásnak megtalálni az idegen szót.
Csak ennyit mondott a kurtizán, és lelépett az emelvényről. Nem osztott ki feladatot, nem köszönt el, azt sem mondta, hogy következő sötétedéskor találkozunk, ezt mindenki tudta már.
A fügefákhoz siettem. Úgy terveztem, hogy mindegyiknél eltöltök majd kis időt, aztán kiválasztom a legszebbet, de az első után nem tudtam felállni a törökülésből. Bámultam a fát, szememet majd kikapartam a káprázattól. Megőrjített. De akárhányszor határoztam el, hogy egy gyümölcs után nyúlok, szedek egyet, egyetlen egy is elég, és magammal viszem, hogy mindig csodálhassam, testem elgyengült és elálmosodtam.
– Szebb, mint amire emlékeztem.
Egy test ült le mellém, hangja selymes volt. Szemei helyén kövek ültek. Észrevette, hogy a köveket nézem.
– Nem a múltkor estek ki, ne aggódj. A csapatomét csak kikaparták, még régen. És engem csak azért nem égettek el, mert segítettem kikaparni egy másikét.
Beszélt, mesélt, hogy ő mióta van már itt, hogy az Úron kívül ő itt a legrégebbi lakó, ha lehet annak nevezni, és hogy őt is meg akarta tenni az Úr kurtizánnak, de ő nem akart. Ekkor vettem észre, hogy neki más a teste, az egyetlen test, amely egy kicsit más, mintha vékonyabb réteg hamu lenne rajta és kidudorodna a csípője és mellkasa. Észrevette, hogy tekintetem végigfut a testén.
– Idővel rólad is lekopik majd a hamu.
A következő sötétedésig együtt néztük a fügéket. Nem szóltunk egymáshoz. Ott, a kert tövében fújt a szél és felmásztak testünkre a hangyák. Egy pók a tenyeremben ült meg, aztán egész testemre pókhálót szőtt. Magamon éreztem a kőszemű test tekintetét. Rajta nem másztak bogarak.
Abban a pillanatban állt fel, amikor sötétedni kezdett. Mintha az ő mozgására kezdett volna fonnyadni a fügefa. A szemem sarkából figyeltem a testet. Lassan mozgott, mint egy oroszlán, amely vadászni készül. Kezét a háta mögött tartotta.
– Ha nem teszem meg, én is elégek. Muszáj megtennem.
Előrántott valamit a háta mögül, de én már fel voltam rá készülve. Eldőltem előle, megfogtam a lábát és a földre rántottam. Az üvegdarab kiesett a kezéből. Felszisszent, a fegyvere után nyúlt, de addigra már a kezemben volt az üveg.
– Tudod, ki vagyok?
Hirtelen mozdulattal végighúztam a nyakán. Csak három szót tudott kinyögni, mintha számított volna rá, hogy én ölöm meg őt. Az oldalára dőlt, a kövek kiestek a szemgödrökből. Még ennyit tudott kiejteni, aztán belepték testét a kígyók, és eltűnt a földben.
A térre vonultam. Többen gyűltek össze, mint a múlt sötétedéskor. A kurtizán a megszokott helyén táncolt távoli nyögések zenéjére.
Ahogy megszólalt a kurtizán, mintha többet értettem volna szavaiból. Mintha hallani kezdtem volna a testekben folydogáló vért, távoli sikolyokat, szagokat és mások emlékeit. Annyi mindennel telt meg a fejem, hogy nem tudtam eldönteni, mi az én érzésem, és mi másoké. Fájni kezdett a bokám, a por csípte a szememet.
– Most is sokan jók voltatok.
A kurtizán a beszédébe kezdett, és ekkor megértettem mindent. Hogy addig maradok a tisztítótűzben, amíg kegyetlen vagyok, és hogy a javulni akarók elégnek, eltűnnek, lelkük már elveszett, de testük is odalesz sötétedéskor. Hogy innen csak egy út vezet ki, a teljes pusztulás útja. Ezért kapunk néha feladatot, hogy vesszünk oda és néhányan maradjunk, mert ha nem, nincs kivel szórakozzon a kurtizán. És csak a legkegyetlenebbeken tud nevetni.
Vártam, hogy a kurtizán meghallja a gondolatomat, de folytatta a ködös beszédet. Lábam elgyengült. Rájöttem, hogy kinek a testét öltem meg. Az egyetlen testet, amelynek még volt lelke, az egyik első testet a történelemben. És ezzel visszanyertem a saját lelkemet.
Testek emelkedtek a magasba. Kapálóztak, de nem kiáltott egyik sem. Már nem éreztek semmit, elfelejtették életüket. Hollók gyűltek a lebegő testek köré, majd a kurtizán csettintésére belefúrták csőrüket a testekbe. Nem sikítottak a testek, csak a lelkek jajgattak, hallottam őket a fejemben. Nők és férfiak, sírtak és kiáltoztak. Egyetlen gyerekhang sem ütötte meg a fülemet. Szürkületkor lezuhant a testük. A tömeg körbevette ezeket, én is lehajoltam, hogy ne tűnjek ki. Tépni kezdték a szétroncsolt testeket, kaparni a hamut a bőrről, letéptek néhány fület és rágni kezdték. Ahogy a kurtizán elhagyta az emelvényt, én is felemelkedtem. A fügefához siettem. Még mindig megbabonázott a gyümölcse, de már nem zsibbadt testem. Egy egyszerű karnyújtással letéptem a legközelebbi gyümölcsöt. Beleharaptam. Leve a szám szélén folyt ki. Mert a gyümölcs arra lett teremtve, hogy táplálékként szolgáljon az embernek.
A kertben felhangzott az Úr nevetése. Majd, mintha a fülembe suttogott volna.
– Újrakezdheted.
A hang után fordítottam a fejem, de senki nem állt a közelemben.
– Ádám, megszületett.
A nő Ádám karjába kapaszkodott, arca piros volt, és izzadságcseppek gördültek rajta. Haja tincsekben hullott arcába, vizes volt és izzadságszag áradt belőle. Csupasz mellén egy piros lény feküdt. A nő mellét szopta, bőrét kaparta.
Ádám felült. Még sötét volt, csak a csillagok világították meg a nőt meg a gyereket. A gyerekre egy fügefalevelet terített, hogy ne fázzon. Mezítelenek voltak, testük csupasz ragyogását csak akkor takarták el, ha fáztak.
– Ő lesz Káin – mondta a nő, és megcsókolta az újszülött zsírral borított fejét.
– És ő lesz az egyetlen gyerek.
Ádám nem várta meg a nő reakcióját. Felkelt és elindult a sötét erdő felé, hogy táplálékot keressen Évának.
