Alig 22 éves koromban Váradra utaztam újságírónak, hogy újságíró lehessek Váradon, ahogy Ady Endre lett újságíró Váradon, 22 évesen. A fiataloknak szóló irodalmi ösztöndíj első részletéből (37 500 forint) éles vászonnadrágot és zakókat vettem, hogy abban üljek a kávéházban, Ady kávéházaiban, és írjam a cikkeket és verseket, mint ő. Odafelé a vonaton Somlyó Zoltánt olvastam, mert Somlyó Zoltán azt írta: „Vonaton ülni… ifjan… gondtalan – / fantáziának szent szenzációja!”, és én ehhez méltón voltam bizakodó. Vártam a jövőt, ami a hatalmas, forró róna végén vár, de szplínes is voltam és magának való, és minél hamarabb vért akartam köhögni a Vér városában, mint minden rendes költő 1901-ben. A bőröm alatt mindenféle olvasmányélmények és költői ideálok pattogtak. Inkább ők kezdtek velem valamit, mint én ővelük. Megszállott voltam, majdnem egy évig éltem ott.
***
Zenész barátommal nemrég Váradon léptünk fel. Vagy tizenöt év után ez volt az első váradi éjszakám. Elsétáltunk a Mülleráj (ma Ady-múzeum) mögött, és a hátsó asztaloknál egy magányos versíróba botlottunk. Utcalámpák fénye alatt, tenyérnyi falevelek árnyékában ült kigombolt, fehér ingben, és másfél-két óra, részegségből kivezető beszélgetés után simán kijelentette: most, hogy Zudor János meghalt, jelen pillanatban ő a legnagyobb élő váradi költő. Tökéletesen működött a szájában ez a mondat, se gőg, se idiotizmus nem volt benne. Nyilvánvalóan megszállott volt. Én ma már meghaladtam az Adynak kimért 41 évet, és ez sok romantikával szemben felvértezett. A felszínen kiröhögtem, belül viszont azt gondoltam, milyen jó is lehet a legnagyobb élő váradi költőnek lenni, és ennek tudatában is lenni. Hogy mennyire értelmezhetetlen is ez a mondat Ady nélkül. Hogy a legnagyobb élő pozsonyi vagy barcsi vagy kecskeméti költő milyen tompán puffan ehhez képest, Ady Endre szelleme viszont egy ilyen suta, nevetséges szituációra is micsoda szakralitást képes húzni.
***
Az jutott még eszembe, hogy amíg magyar kultúra létezik, a legnagyobb élő váradi költő nevét minden váltásnál ki kellene hirdetni a Magyar Közlönyben. Hatalmas, örök presztízzsel járó vándorserleg. Amire születni kell, nem lehet csak úgy odavonatozgatni érte, mint valami hülyegyerek.
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.