A nedvesség, ami a parti homokot átitatja. Az is a folyó? Efféle hiábavalóságokon törte a fejét akkor is, amikor meglátta a hídon a lányt. Messze volt, nem tudhatta, hogy lány, de talán a mozgásából, ahogy átmászott a korláton, mégis rögtön azt mondta magában, hogy jaj, megint egy csalódott nő, akinek éppen akkor és ott kell megpróbálni végeznie magával, ahol ő a szertefutó gondolatait igyekszik összeszedni.
Azért járt le a folyóhoz, mert ha letelepedett a parton a fűbe vagy egy kőre, az olyan volt neki, mintha templomba vagy könyvtárba ment volna. Pontosabban nem olyan volt, mert se templomba, se könyvtárba nem járt, következésképpen nem lehetett olyan, mégis néha ez jutott eszébe, hogy a folyó az ő temploma, ahol még cigarettázni is lehet.
A nő a meder közepe fölött mászott át a korláton, ott, ahol a sodrás a legerősebb, és ahol a pillérek keltette örvények változó, nagy köröket rajzolnak a víz felszínére. Talán nem ugrik, gondolta reménykedve. De azért a cigarettát kirakta a zsebéből és a trikóját is lehúzta. Nyár volt, hőség, rövidnadrág volt rajta és szandál, amit már korábban lerúgott.
A lány nem ugrott. Valójában nem lehetett tudni, hogy lány vagy nő, akár fiú is lehetett, hiszen csak egy apró, sötét alak volt. – Lefelé bámul. A barna vízre mered, de vajon látja is? Mit lát? Mire gondol? Hátha mégsem ugrik. Ha már ennyit kell gondolkodnia rajta, akkor talán nem teszi meg.
Egyszer már kimentett egy embert. Évekkel korábban, majdnem ugyanott. Nála idősebb nő volt. Nem sokkal; néhány évvel. Jó alakú, hosszú szőke hajú. Nem ugrott, hanem begyalogolt a vízbe. Azonnal rájött, hogy mit akar, mert nem vette le a cipőjét, a farmerját, az ingét. Ruhástól gyalogolt be a vízbe, aztán úszni kezdett a folyó közepe felé. Mire utolérte, már elmerült. Reményvesztetten bukott le érte az agyagsárga vízben, de a keze beleakadt a hajába. Amikor felhúzta a felszínre, a nő már alig élt, de azért védekezett, véresre karmolta az arcát. Zihálva terültek el a parti fövenyen, és amikor a nő végre levegőhöz jutott, azt mondta: – Megmentetted az életemet. El kell venned feleségül. – Nem vitatkozott, azt felelte, rendben, elveszlek. Aztán mégsem házasodtak össze, de együtt jártak le a partra, és egyszer a nő megkérdezte tőle, hogy mit szeret a folyón. Elgondolkodott, mondja-e a templomot, aztán úgy döntött, hogy végül is majdnem a felesége, ki értse meg, ha ő sem, így hát azt mondta, olyan neki a folyó, mint egy templom. A nő csöndesen emésztette a választ, aztán megkérdezte, hogy miért. – A csönd miatt? Az időtlenség miatt? A nyugalom miatt? – Nem tudta a választ, sosem gondolkozott el rajta. Egyszerűen elfogadta, hogy a folyó a temploma. Inkább azon törte a fejét olykor, hogy hol kezdődik a folyó. Nem törte nagyon, inkább csak úgy eszébe jutott, hogy ha felvesz a földről egy kavicsot, akkor az a folyó-e. És ha nem, akkor azzá lesz-e, ha bedobja a vízbe. Az is eszébe jutott már, hogy ha beletenyerel a sekély vízbe, akkor valahogy talán érintkezésbe kerül a távoli forrással és a messzi tengerrel. Nem rendítette meg a gondolat, nem rágódott rajta, éppen csak megfordult a fejében, ahogy gyerekkorában is, amikor anyai nagyszüleinél nyaralt falun, és a vasúti töltésen rosszalkodott a többi kölyökkel, néha eljátszott azzal, hogy ha tenyerét a sín fényes, langyos felületére teszi, akkor a vasháló egyik végén Lisszabon, a másik végén Vlagyivosztok van, és ő most valahogy érintkezésbe kerül mind a kettővel. Különben sem érezte mindig ugyanazt. Jó úszó volt, mégis előfordult, hogy félt a víz ellenállhatatlan, sosem gyöngülő sodrától. Olyankor úgy érezte, az az igazi folyó, ott középen, az a hideg és kegyetlen óriáskígyó. Egy borús, esős napon a nő eltűnt. Nem köszönt el, nem vitt magával semmit, egyszerűen elment.
A lány még mindig a korláthoz tapadva állt. Máskor nyüzsögnek a vízen, most meg sehol senki. Egyetlen szkiff húzott sodrással szemben a híd felé, de a háttal ülő evezős nem vehette észre. Na, mi lesz? Ugrasz, nem ugrasz? Kérlek, ne akkor szánd el magad, amikor odaér egy uszály.
Készült rá, mégis meglepődött, amikor a sötét folt elvált a hídtól, és szinte békésen hullott alá. Földhöz csapta a félig szívott cigarettát, rohant, ugrott, arrafelé tempózott, ahová a sodrást számította, és miközben úszott, azt hajtogatta magában, hogy tarts ki, kérlek, tarts ki, ígérem, téged elveszlek, és ott a vízben villant az eszébe, hogy miért szereti a folyót, ami misztikus és fenséges, örökkévaló és megváltoztathatatlan, de nem ez a lényeg, hanem hogy ez a hatalmas víz egyszerre élet és halál.
Megjelent a Magyar Kultúra Duna-számában (2021/1)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.