Anyuka szerint kicsi vagyok. De ne törődjek vele, ő sem magas, épphogy eléri a százötven centit. Anyuka azt mondja, az alacsony emberek olcsóbb ruhákat kapnak a gyerekrészlegen. Én hiszek neki, Anyuka okos, és mindig csinál nekem tejbegrízt. Esténként, mikor elalváshoz készülünk, Anyuka mesél nekem azokról az időkről, mikor a Papa még élt, és bár tudom, hogy hiányzik neki, mindig mosolyogva mesél róla.
Anyuka ilyenkor mindig felköti hosszú göndör haját, amit a Papától örökölt. Azt is mondja, hogy a rövid haj nem lányoknak való, és ha szeretnénk tetszeni a fiúknak, nem vágatjuk le. De nem tudja, hogy én mennyire vágyom a rövid hajra. A hosszú csiklandoz, idegesít, és belelóg a húslevesbe. A copf után pedig fáj a fejem. A hosszú haj nem jó, de Anyuka szerint ha valaki szép akar lenni, annak ára van. Én szép akarok lenni, de nem tudom hogyan kell, és ha így tud fájni, nem is kérek belőle.
Amikor Apu még velünk élt, mindig mondta, hogy gyönyörű vagyok. Anyuka is mondja. Csak más hangsúllyal és legtöbbször akkor, ha valami rosszat csinálok. Mosolygok rajta, mert szerintem kedves, hogy ilyet mond, de utána még mérgesebb lesz. Ki érti a felnőtteket?
Amikor leülök rajzolni, Anyuka mindig mondja, hogy rajzoljak magunknak egy jó apukát. De én nem ismerek más apukákat, így mindig az enyémet rajzolom. A mosogató alatti fedeles doboz tele van az én rajzaimmal, és amikor már nem fér oda, akkor Anyuka kiviszi a kertben lévő hatalmas fedeles dobozba. Jólesik, hogy gyűjti őket. Bár legtöbbször sötét színű ceruzával rajzolok, szerintem így is ügyes vagyok. Nem szeretem a világos színeket. Akkor tudnak csak szépek lenni, ha nem vagyok szomorú. De sokszor vagyok szomorú. A szivárványban is azért vannak világos színek, mert olyan kevésszer lehet látni. Én is kevésszer vagyok boldog.
Hiányzik Apu, de Anyukának nem mondom, mert mérges lesz rám, és este nem aludhatok a rájával, amit még Aputól kaptam. Ez az egy plüss maradt meg tőle itthon, a többit beletette abba a ládába, ahová a rajzaimat is. Egyszer biztos visszakapom. A Mamánál még van egy állatom, amit Aputól kaptam, de arról Anyuka nem tud. A Mama azt mondta, lányos titok. Szeretek a Mamánál lenni. Sokat is vagyok ott, mikor Anyuka munkába megy. Amióta Apu elment, Anyuka sok helyen dolgozott, már nem is tudom pontosan, mikor kell mennem a Mamához. Megyek, amikor azt mondja.
A Mamánál mindig nagyon finom sztrapacska van. Papának a kedvence volt, és bár a Papa már elment, a Mama mégis minden pénteken azt főz. Szerencse, hogy én is szeretem, különben dobhatná ki az egészet, mert ő maga viszont meg nem enné. A Mama azt mondja, hogy szerinte a sztrapacska illata néha visszacsábítja a Papát hozzá; életében is nagyevő volt, holtában ez biztos nem változott. Őt ez megnyugtatja, én meg még nem unom. Igaz, az én étvágyam akkora, mint a magasságom, de legalább fogy belőle, a maradéknak pedig örül a szomszéd kutyája, akit nagyon szeretek, és egy kicsit úgy érzem, az enyém is. Nekem nem lehet kutyám, mert ami volt, azt Apu elvitte tőlem, és Anyuka mindig azt mondja, elég egy éhes szájat etetnie. De nem bánom, szeretem Diót, aki azért kapta a nevét, mert első alkalommal rögtön a frissen ültetett diófára pisilt. A gazdája egyszer átjött Anyukához, és mesélt neki egy néniről, aki nagyon kedves volt vele, amikor a férje félrelépett. Még mindig nem értem, hogy miért haragudott rá annyira, hogy elköltöztette. Ráadásul fájós lábbal.
Miatta kezdtem én is járni ahhoz a nénihez. Anyukáék valami fura néven emlegették, amit én ki sem tudok mondani, így csak Sziszi néninek hívom. Szerintem nem tudja, hogy miért. Sziszi nénitől kaptam egy nagyon szép, pillangó mintás kis füzetet, és megkért arra, hogy ebbe írjak le mindent, amit csak szeretnék. De azt mondta, Anyukának ne mutassam meg, és neki is csak akkor, ha úgy érzem. Még nem tudom, megmutassam-e. Csúnyán írok, nem akarom, hogy kinevessen, mint ahogy Botond, mikor kettes lett a szépírásom. Mamának biztos megmutatom, ő mindenről tud, sosem szid le, és mindig azt mondja anyának, hogy: „Hagyjad már azt a gyereket!” Nagyon szeretem Anyukát, de szívesebben laknék inkább a Mamával. De most mennem kell, hogy Anyuka befonhassa a hajam, mert holnap reggelre szépnek kell lennem mikor bemutat az új apukámnak. Utálom a hosszú hajat.
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.