Anyuka szerint kicsi vagyok. De ne törődjek vele, ő sem magas, épphogy eléri a százötven centit. Anyuka azt mondja, az alacsony emberek olcsóbb ruhákat kapnak a gyerekrészlegen. Én hiszek neki, Anyuka okos, és mindig csinál nekem tejbegrízt. Esténként, mikor elalváshoz készülünk, Anyuka mesél nekem azokról az időkről, mikor a Papa még élt, és bár tudom, hogy hiányzik neki, mindig mosolyogva mesél róla.
Anyuka ilyenkor mindig felköti hosszú göndör haját, amit a Papától örökölt. Azt is mondja, hogy a rövid haj nem lányoknak való, és ha szeretnénk tetszeni a fiúknak, nem vágatjuk le. De nem tudja, hogy én mennyire vágyom a rövid hajra. A hosszú csiklandoz, idegesít, és belelóg a húslevesbe. A copf után pedig fáj a fejem. A hosszú haj nem jó, de Anyuka szerint ha valaki szép akar lenni, annak ára van. Én szép akarok lenni, de nem tudom hogyan kell, és ha így tud fájni, nem is kérek belőle.
Amikor Apu még velünk élt, mindig mondta, hogy gyönyörű vagyok. Anyuka is mondja. Csak más hangsúllyal és legtöbbször akkor, ha valami rosszat csinálok. Mosolygok rajta, mert szerintem kedves, hogy ilyet mond, de utána még mérgesebb lesz. Ki érti a felnőtteket?
Amikor leülök rajzolni, Anyuka mindig mondja, hogy rajzoljak magunknak egy jó apukát. De én nem ismerek más apukákat, így mindig az enyémet rajzolom. A mosogató alatti fedeles doboz tele van az én rajzaimmal, és amikor már nem fér oda, akkor Anyuka kiviszi a kertben lévő hatalmas fedeles dobozba. Jólesik, hogy gyűjti őket. Bár legtöbbször sötét színű ceruzával rajzolok, szerintem így is ügyes vagyok. Nem szeretem a világos színeket. Akkor tudnak csak szépek lenni, ha nem vagyok szomorú. De sokszor vagyok szomorú. A szivárványban is azért vannak világos színek, mert olyan kevésszer lehet látni. Én is kevésszer vagyok boldog.
Hiányzik Apu, de Anyukának nem mondom, mert mérges lesz rám, és este nem aludhatok a rájával, amit még Aputól kaptam. Ez az egy plüss maradt meg tőle itthon, a többit beletette abba a ládába, ahová a rajzaimat is. Egyszer biztos visszakapom. A Mamánál még van egy állatom, amit Aputól kaptam, de arról Anyuka nem tud. A Mama azt mondta, lányos titok. Szeretek a Mamánál lenni. Sokat is vagyok ott, mikor Anyuka munkába megy. Amióta Apu elment, Anyuka sok helyen dolgozott, már nem is tudom pontosan, mikor kell mennem a Mamához. Megyek, amikor azt mondja.
A Mamánál mindig nagyon finom sztrapacska van. Papának a kedvence volt, és bár a Papa már elment, a Mama mégis minden pénteken azt főz. Szerencse, hogy én is szeretem, különben dobhatná ki az egészet, mert ő maga viszont meg nem enné. A Mama azt mondja, hogy szerinte a sztrapacska illata néha visszacsábítja a Papát hozzá; életében is nagyevő volt, holtában ez biztos nem változott. Őt ez megnyugtatja, én meg még nem unom. Igaz, az én étvágyam akkora, mint a magasságom, de legalább fogy belőle, a maradéknak pedig örül a szomszéd kutyája, akit nagyon szeretek, és egy kicsit úgy érzem, az enyém is. Nekem nem lehet kutyám, mert ami volt, azt Apu elvitte tőlem, és Anyuka mindig azt mondja, elég egy éhes szájat etetnie. De nem bánom, szeretem Diót, aki azért kapta a nevét, mert első alkalommal rögtön a frissen ültetett diófára pisilt. A gazdája egyszer átjött Anyukához, és mesélt neki egy néniről, aki nagyon kedves volt vele, amikor a férje félrelépett. Még mindig nem értem, hogy miért haragudott rá annyira, hogy elköltöztette. Ráadásul fájós lábbal.
Miatta kezdtem én is járni ahhoz a nénihez. Anyukáék valami fura néven emlegették, amit én ki sem tudok mondani, így csak Sziszi néninek hívom. Szerintem nem tudja, hogy miért. Sziszi nénitől kaptam egy nagyon szép, pillangó mintás kis füzetet, és megkért arra, hogy ebbe írjak le mindent, amit csak szeretnék. De azt mondta, Anyukának ne mutassam meg, és neki is csak akkor, ha úgy érzem. Még nem tudom, megmutassam-e. Csúnyán írok, nem akarom, hogy kinevessen, mint ahogy Botond, mikor kettes lett a szépírásom. Mamának biztos megmutatom, ő mindenről tud, sosem szid le, és mindig azt mondja anyának, hogy: „Hagyjad már azt a gyereket!” Nagyon szeretem Anyukát, de szívesebben laknék inkább a Mamával. De most mennem kell, hogy Anyuka befonhassa a hajam, mert holnap reggelre szépnek kell lennem mikor bemutat az új apukámnak. Utálom a hosszú hajat.
(Karantének)
Bizonyos fokú megnyugvást támaszt odakint mindig az, ha a hó leesik. Mert tudnivaló, hogy a hó a legjobb polícia a világon. Mikor fehérbe borul a tájék, az éberséggel alább lehet hagyni: nemigen esik lopás, sőt egészen el is múlik, mintha egyetlen bűnös szándékú ember se laknék odakint a síkok végtelenjén. Valóban, a pusztázó szegre akaszthatja a rozsdás fringiát, a Ráró nyugodtan heverészhet az istálló szalmáján, nem kell a gazok után futtatni éjszakának évadján.
Ma is valami olcsó filmet vetítenek. Cafatosan lóg a plakát az üvegajtó bejáratánál. Robotok meg egy félpucér nő. Még címe is lehetne. A papírt átsugározza a hallban vörösen égő pár neoncső vagy ilyen színben sakkozó lámpa. Sáros a szőnyeg az üvegajtó előtt, lehetnek bent páran. Már húsz perce megy a vetítés. Adri két kezével szorosan maga ráhúzva a kabátot, könyékkel nyitott be a Klauzál mozi halljába.
Ott ültél velem szemben, apró orrodon tenger sok szeplő, csavargattad a hajad, ahogy én is szoktam. Alig vártuk mostanában, hogy este legyen. Ezekben a napokban a találkozásaink adtak értelmet, célt nekünk. Úgy láttam, szívesen hallgattad a történeteket, bár néha talán nem értetted, miért éppen azt mesélem, amit. Aztán az egyik este mind a tizenhárom éved bátorságát összeszedve végre megszólaltál. – És te valóban szeretsz engem? – kérdezted.
Horváth Miklós jó alaposan megrakta bal karját hasogatott fával, két vastagabb ágdarabot felkanalazott a másik karjára, s elindult befelé a házba. Odakint az utcán száncsengő giling-galangozott egyre közelebb, gondtalan vidámsággal. Miklós a fákkal együtt kibotorkált a ház elé, hogy lássa, ki farsangol ebben a korai hidegben, amikor az esti szürkület lassan beáll. Csak egy járásnyomot takarított el a ház előtt a tiszta, ropogósra fagyott hóban, kerítésük nem volt, s kapu sem rajta. Ugyan mit is kellett volna megőrizni? Jószáguk csak annyi, hogy mindegyiket megismerték, ha elkalandozott a szomszédságba.
Most ugyanabban a nagyvárosban élünk. Tengernyi ember, fal, ablak, busz, üzlet, bankautomata, kapucsengő, ágynemű, íróasztal közöttünk; apám a város nyugati felében, én a keletiben lakom, és (szinte) soha nem gondoltunk egymásra. Mert? Mert nem voltunk egymásnak fontosak. Mert: nem gondolt senki sem ebben a „nem-családban” a halálra?
Leszakadt a tél, és az erdőbényei fás legelőn farkast láttak. A hét első reggelén az erdei tiszt a Zichyek várában jelentette az esetet, elkékült ajakkal, észrevehetetlenül rángó szemhéjjal, megszáradt saras csizmájával topogva. Az uradalmat birtokló főméltóság csak arra volt kíváncsi: miért?
A nevem Santi Jimenez Serrano. Jelenleg a Latin-amerikai Mars-kolonizáló program igazgatója vagyok. 2035 és 2044 között az Európai Űrügynökségben néhány párhuzamosan futó interplanetáris expedíció műszaki felelőse voltam. Mint vezető mérnöknek a feladatom az volt, hogy az asztronautákat és a felszerelést biztonságban eljuttassam a bolygóra. Így volt ez az Alliance–4 űrhajóval és annak utasaival is. A start előtt azt gondoltam, hogy minden apróságra odafigyeltünk, és a lehető legkörültekintőbben jártunk el. Mindennel számoltunk, amivel matematikailag lehetséges volt. A hibát ott követtük el, hogy bár a képletben szerepeltettük a magyart és a románt, Trianonra nem gondoltunk.