Erre emlékszem. Erre a fényességre. Annyit ér, mintha koromsötétség lenne, úgy elvakítja az embert. Hunyorogni, izzadni, vergődni kell a nap alatt. Marja a bőrt, alámászik, rontást csinál.
Felemelkedek, és nincs más akadálya annak, hogy olyan messzire lássak, amennyire csak a síksági nyeszlett fák engedik, mint ez a hatalmas fény. A kukorica, amely régen ilyenkor már nagyon magas volt, és el lehetett benne veszni, ha az ember el akart, főleg gyerekként, de felnőttként is egy kis igyekezettel – a kukorica most nem gátol, mert csak a térdemig ér. Zörög, ha rálépek, és a száraz levelek érintésétől kivérzik a bőröm.
Valami árnyékot látok. Napellenzőt csinálok a kezemből, a homlokomhoz nyomom. Rosszul vagyok. Nem bírom a meleget. Minek az árnyéka az? Az égre próbálok nézni, csak egy pillanatra, hogy lássam, van-e valami felhő, pedig tudhatnám, hogy nem járt erre felhő már hónapok óta. Mégis ott van egy árnyék.
Nagyon messze van, nagyon meleg van, régen haza kellett volna menni. De furcsán bűvöl a nap, ez a ragyogó, forró szenvedés nem ereszt, megtart. A kukoricatáblákat ki sem kerülöm, ezekből haszna úgysem lesz senkinek, és látszik is, hogy mások is keresztülmentek rajta már. Mások által előre megjárt „felfedezésre” indulok ezen a vesztőhelyen, és naivan elhiszem magamnak, hogy én, igenis én vagyok az első és egyetlen, aki ilyen utakra kényszerül.
Most már látom, hogy ember, és megijedek. A hasán fekszik, mintha süttetné magát. Furcsa helyet választott a napozáshoz, és furcsa időpontot. Látom, hogy férfi, látom, hogy nagy haja van, és zsíros, csapzott. Valami hülyeség jut eszembe, amit egyszer mondott nekem, és ezt most én mondom magamnak, hogy akkor sem tetszett, és most is rossz, hogy erre kell gondolnom, hogy ez a banális szar jut eszembe a láttán. Bár soha nem is szólt volna hozzám! Most mintha egyedül őt sütné a nap, körülötte szurokfeketeség lesz, és pánikos sírás szorongatja a torkomat, és kegyetlen és ronda és elviselhetetlen a világ, és haza kell mennem, mert ha nem teszem, én is ott fogok mellette feküdni.
De megment az életösztön, a képesség, hogy amikor már az összes erő és akarat elfogyott, még mindig nyílnak meg új források, és még mindig lesz éppen elég, hogy megmentsem magamat.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. augusztusi számában)
Vaskos, izmos szelekkel érkezett meg a tavasz. A tetőgerendák és a falak ropogtak, a tetőkön mintha ősvilági állatok dübörögve futkosnának, úgy öklözte, csapkodta a házakat a meleget vajúdó, viharrá termékenyített március. Méhéből pufók, torz pofájú felhők lucskosodtak a világba. S a madarakból kifújták a kiabálós, fenyegető litániákat, a bimbókat tőrré hegyezték, s a vén, satnya ágakat úgy tördelték, ahogy az idő megrepeszti a bordákat és csontokat.
Talán tényleg nem éreztem át, nem fogtam fel a büntetés mértékét, amíg nem vetettem bele magam a feladat sűrűjébe. Szó szerint. Lomblevelű fák és cserjék gallyai csapódtak az arcomba, amint útitársam kiteleportált az űrhajóból. A bioszenzor figyelmeztető üzenetei villantak meg halványan a látóteremben: fenyegető élőlények kavarogtak mindenütt. Szúró-szívó szájszervvel ellátott rovarok igyekeztek táplálkozni a véremből és bőrirritáció ígéretét hordozó mirigyekkel rendelkező növények hajoltak felém.
A barna úr, aki inkább fekete, mint barna, olasznak látszik, bajusza beér a szájába és éppen csak annyi sörhab van rajta, amit nem érdemes letörülni. A ruhája nem divatos, de tiszta és nem ócska. A nyakkendőjétől kezdve minden úgy áll rajta, mintha hirdetni akarná, akinek nem tetszik, ne nézzen rám.
Uram, miért nem színezed már be a szürke világot, szegény tárgyak, nekünk nem jut a teremtésből semmi sem. Mígnem valami derengeni kezdett. A bábból lassan kirepült a sárga árnyalatú, beteges színű káposztalepke. S mivel ő volt az első mozgó, sőt repülő tárgy, az elégedetlenség tovább fokozódott. – Nohát, jól kitettél magadért, Urunk.
Hosszú órákig képes volt az ablak előtt időzni. Az ablak tárta elé azt a világot, amit jól ismert még a balesete előtt. Rendetlen frizuráján, sápadt, komor arcán, melyen mély barázdák hangsúlyozták megkövesedett, rossz kedvét, látszott, hogy megjárta azt a hosszú és gyötrelmes utat, ami a tagadás és az elfogadás között várt rá.
Pista bácsi bizonytalanul kémleli ágyából a plafonról lelógó lámpát. „Láttam ezt én már valamikor?” – kérdezgeti magától. Nem találja ismerősnek. Lehet, hogy valamelyik gyerekéhez jött látogatóba, ezért nem ismeri fel a lámpát. De kinél lehet? Nem emlékszik, hogy elment volna valamelyikhez.
valamikor a háború kezdetén, vagy a háború előtt, nem emlékszem,
mintha tegnap történt volna meg az egész tavasz, az a bemutató utáni este is, ami után hetekig nem tudtam, hányadán állok a férfiakkal, főleg a crushsal, akiről ma sem tudom megmondani, hogy köt-e hozzá valami, vagy csak a barátságunk lépett szintet
Hej-jej, a Keselyűhegy-kolostor apátja egész éjjel a teliholdat nézte. A mester üresség volt kívül és belül, átlátszó tükör a valóságnak és szikrázó fényvisszaverődés a magába zárult énhit minden tévedésének.
Senki sem nézett azonban ezen az éjjelen tükörbe, az egész kolostor mély álmát aludta. Sápadt fényével az egész tájat bevilágító telihold volt Hej-jej mester egyetlen társa a nagy döntés meghozatalakor. Tudta, hogy eljött a vég, és mint a kötelességtudó apátok teszik, gondoskodni akart a szangháról.
Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?
Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.