Erre emlékszem. Erre a fényességre. Annyit ér, mintha koromsötétség lenne, úgy elvakítja az embert. Hunyorogni, izzadni, vergődni kell a nap alatt. Marja a bőrt, alámászik, rontást csinál.
Felemelkedek, és nincs más akadálya annak, hogy olyan messzire lássak, amennyire csak a síksági nyeszlett fák engedik, mint ez a hatalmas fény. A kukorica, amely régen ilyenkor már nagyon magas volt, és el lehetett benne veszni, ha az ember el akart, főleg gyerekként, de felnőttként is egy kis igyekezettel – a kukorica most nem gátol, mert csak a térdemig ér. Zörög, ha rálépek, és a száraz levelek érintésétől kivérzik a bőröm.
Valami árnyékot látok. Napellenzőt csinálok a kezemből, a homlokomhoz nyomom. Rosszul vagyok. Nem bírom a meleget. Minek az árnyéka az? Az égre próbálok nézni, csak egy pillanatra, hogy lássam, van-e valami felhő, pedig tudhatnám, hogy nem járt erre felhő már hónapok óta. Mégis ott van egy árnyék.
Nagyon messze van, nagyon meleg van, régen haza kellett volna menni. De furcsán bűvöl a nap, ez a ragyogó, forró szenvedés nem ereszt, megtart. A kukoricatáblákat ki sem kerülöm, ezekből haszna úgysem lesz senkinek, és látszik is, hogy mások is keresztülmentek rajta már. Mások által előre megjárt „felfedezésre” indulok ezen a vesztőhelyen, és naivan elhiszem magamnak, hogy én, igenis én vagyok az első és egyetlen, aki ilyen utakra kényszerül.
Most már látom, hogy ember, és megijedek. A hasán fekszik, mintha süttetné magát. Furcsa helyet választott a napozáshoz, és furcsa időpontot. Látom, hogy férfi, látom, hogy nagy haja van, és zsíros, csapzott. Valami hülyeség jut eszembe, amit egyszer mondott nekem, és ezt most én mondom magamnak, hogy akkor sem tetszett, és most is rossz, hogy erre kell gondolnom, hogy ez a banális szar jut eszembe a láttán. Bár soha nem is szólt volna hozzám! Most mintha egyedül őt sütné a nap, körülötte szurokfeketeség lesz, és pánikos sírás szorongatja a torkomat, és kegyetlen és ronda és elviselhetetlen a világ, és haza kell mennem, mert ha nem teszem, én is ott fogok mellette feküdni.
De megment az életösztön, a képesség, hogy amikor már az összes erő és akarat elfogyott, még mindig nyílnak meg új források, és még mindig lesz éppen elég, hogy megmentsem magamat.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. augusztusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.