Szenes Erzsi: A lélek ellenáll (részlet)

2022. október 18., 07:49
Kopriva Attila: Volóci tél (olaj, vászon, 80 × 80 cm, 2017)

1939. december 18.


Most aztán már sem nevem, sem hírem.
Írhattam volna verseim
akár a párás ablaküvegre,
kéménybe,
ködbe.
Sírok magamban;
sokba került ez,
könnybe,
idegbe,
sok álmatlan éjbe.
Mondom magamnak:
ki tilthatja meg néked,
hogy együtt énekelj
a csillagokkal
ha feljő az este,
s kiszabott rendbe
köröd megfussad
mint a nap s a hold.
Írjad, csak írjad a verseid
a párás ablaküvegre
kéménybe, ködbe
a homályban. Amíg élsz
emberi hatalom
el nem veheti tőled,
hogy visszfénye légy
itt lenn
a Teremtőnek,
s ujjaid hozzáigazítsad
az alkotásban.

A verset ajánlással elküldtem Sebesi Ernőnek. Sűrűn levelezünk, az egyetlen ember, akinek az utolsó hetekben írtam. Azt hiszem, mindkettőnknek jót tesz most az „irodalom”. Egy sziget, ahol még lélegzetet lehet venni. Fák vannak itt, amelyeknek árnya hűsít, hegyek és völgyek, tiszta források, csermelyek és végtelen szabad ég. Istenem, legalább pillanatokra!

Farkas Gábor | Éles ránc a semmi és más versek
A tér csak egymásra torlódott falak.Feltörni a kódot – ezt kéne tenned –,szuicid énedtől éned nem enged,és ólom fülemben, hogy ne halljalak.

Olyan nagyon fáradt vagyok, hogy olvasni sem tudok napok óta, a könyv kiesik a kezemből. Idegileg egészen tönkre vagyok, vannak órák, mikor idegösszeroppanástól félek. Lehet, hogy a nagy hideg is hozzájárul a rossz idegállapothoz. Mindig is rosszul bírtam idegileg a hideget. Még csak ez hiányzott nekünk, ez a kemény tél!

Azt hiszem, sohasem fogok már verset írni, évekig alig írtam egyet-egyet, de nem is kívántam. Azelőtt csak a szerelem mozgatott meg annyira, hogy versben beszéltem. Nagy ritkán más is, halálvágy, halálfélelem. Azt reméltem már, hogy a nagy megrázkódtatások ideje lejárt, s örülni lehet a csöndességnek, melynek alján szörnyek nyújtóznak, akár a cápák a tenger nyugodt, tükörsima felszíne alatt. De hogy ilyenfajta viharok kapják majd el a szívemet, s így tépjék, szaggassák – kínomban énekeljek –, erre sohasem gondoltam.

Talán az Isten most így kedvez nekem, megáld termékenységgel, s mint az őszi fákra, rám rak gyümölcsöt, kincset, mint az őszi szőlőtőkére, dús fürtöket rak rám, hogy borom legyen, mely áttüzesítsen, és életben tartson.

Valaki azt mondja tegnap: – „Rablókká kéne válnunk, gyilkosokká, felgyújtanunk házaikat, kitörni a drótkerítésből, végigszáguldani a javaikon, mint az ámokfutó, igen, egyetlen emberként mindannyiunknak. Akkor aztán tegyenek velünk, amit akarnak, pusztítsanak ki egy szálig… Csak nem így várni, míg a bárd lecsap, csak nem így menni juhokként a vágóhíd felé!”

Szemet szemért, fogat fogért. Hát ezért járt a Názáreti a Földön?

Nem is tudom, hogyan bírok még bármit is szavakba foglalni. Ez a hét különben is szörnyű volt számomra; a ködös, rossz idő testileg is megkínoz mindig. S akkor a félelmek jönnek, hogy újra itt van a hátamban – szó szerint – a betegség.

Az ember tényleg a vasnál is erősebb…

Amíg az ember még sír, jajong, s tépi magát, addig minden rendben van. De ha semmi sincs már, csak az üresség, ami az életuntak szívébe lopózik! Mintha száz meg száz üres termen kéne végigmenni, sehol egy lélek, a falak kopárak, a szem nem időzhet el sehol, semmi sem fogja meg a tekintetet, csak a léptek konganak a kőkockákon. S úgy tűnik fel, sohasem lesz már vége, az üres termek hosszú sora nem végződik sehol, s nincs ajtó, melyen át ki lehetne jutni a szabadba.

Egy pohárban feloldott méreg volna jó, egy hörpintés az egész, néhány korty. S odaát talán mégis van valami, s ha nincs, úgy is jó, csak pihenni végre!

Mióta eszméletem bírom, semmi sem drágább, fontosabb nekem, mint a magyar szó. Gyerekkorom óta a szótár a bibliám. Szavakkal játszom, magyar szavakkal, erre tettem fel az életem. Mit adhatok még, s mit kívánhatnak még tőlem?

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)