1939. december 18.
Most aztán már sem nevem, sem hírem.
Írhattam volna verseim
akár a párás ablaküvegre,
kéménybe,
ködbe.
Sírok magamban;
sokba került ez,
könnybe,
idegbe,
sok álmatlan éjbe.
Mondom magamnak:
ki tilthatja meg néked,
hogy együtt énekelj
a csillagokkal
ha feljő az este,
s kiszabott rendbe
köröd megfussad
mint a nap s a hold.
Írjad, csak írjad a verseid
a párás ablaküvegre
kéménybe, ködbe
a homályban. Amíg élsz
emberi hatalom
el nem veheti tőled,
hogy visszfénye légy
itt lenn
a Teremtőnek,
s ujjaid hozzáigazítsad
az alkotásban.
A verset ajánlással elküldtem Sebesi Ernőnek. Sűrűn levelezünk, az egyetlen ember, akinek az utolsó hetekben írtam. Azt hiszem, mindkettőnknek jót tesz most az „irodalom”. Egy sziget, ahol még lélegzetet lehet venni. Fák vannak itt, amelyeknek árnya hűsít, hegyek és völgyek, tiszta források, csermelyek és végtelen szabad ég. Istenem, legalább pillanatokra!
Olyan nagyon fáradt vagyok, hogy olvasni sem tudok napok óta, a könyv kiesik a kezemből. Idegileg egészen tönkre vagyok, vannak órák, mikor idegösszeroppanástól félek. Lehet, hogy a nagy hideg is hozzájárul a rossz idegállapothoz. Mindig is rosszul bírtam idegileg a hideget. Még csak ez hiányzott nekünk, ez a kemény tél!
Azt hiszem, sohasem fogok már verset írni, évekig alig írtam egyet-egyet, de nem is kívántam. Azelőtt csak a szerelem mozgatott meg annyira, hogy versben beszéltem. Nagy ritkán más is, halálvágy, halálfélelem. Azt reméltem már, hogy a nagy megrázkódtatások ideje lejárt, s örülni lehet a csöndességnek, melynek alján szörnyek nyújtóznak, akár a cápák a tenger nyugodt, tükörsima felszíne alatt. De hogy ilyenfajta viharok kapják majd el a szívemet, s így tépjék, szaggassák – kínomban énekeljek –, erre sohasem gondoltam.
Talán az Isten most így kedvez nekem, megáld termékenységgel, s mint az őszi fákra, rám rak gyümölcsöt, kincset, mint az őszi szőlőtőkére, dús fürtöket rak rám, hogy borom legyen, mely áttüzesítsen, és életben tartson.
Valaki azt mondja tegnap: – „Rablókká kéne válnunk, gyilkosokká, felgyújtanunk házaikat, kitörni a drótkerítésből, végigszáguldani a javaikon, mint az ámokfutó, igen, egyetlen emberként mindannyiunknak. Akkor aztán tegyenek velünk, amit akarnak, pusztítsanak ki egy szálig… Csak nem így várni, míg a bárd lecsap, csak nem így menni juhokként a vágóhíd felé!”
Szemet szemért, fogat fogért. Hát ezért járt a Názáreti a Földön?
Nem is tudom, hogyan bírok még bármit is szavakba foglalni. Ez a hét különben is szörnyű volt számomra; a ködös, rossz idő testileg is megkínoz mindig. S akkor a félelmek jönnek, hogy újra itt van a hátamban – szó szerint – a betegség.
Az ember tényleg a vasnál is erősebb…
Amíg az ember még sír, jajong, s tépi magát, addig minden rendben van. De ha semmi sincs már, csak az üresség, ami az életuntak szívébe lopózik! Mintha száz meg száz üres termen kéne végigmenni, sehol egy lélek, a falak kopárak, a szem nem időzhet el sehol, semmi sem fogja meg a tekintetet, csak a léptek konganak a kőkockákon. S úgy tűnik fel, sohasem lesz már vége, az üres termek hosszú sora nem végződik sehol, s nincs ajtó, melyen át ki lehetne jutni a szabadba.
Egy pohárban feloldott méreg volna jó, egy hörpintés az egész, néhány korty. S odaát talán mégis van valami, s ha nincs, úgy is jó, csak pihenni végre!
Mióta eszméletem bírom, semmi sem drágább, fontosabb nekem, mint a magyar szó. Gyerekkorom óta a szótár a bibliám. Szavakkal játszom, magyar szavakkal, erre tettem fel az életem. Mit adhatok még, s mit kívánhatnak még tőlem?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
Éva és Mari régebben ugyanazon a munkahelyen dolgoztak. Eléggé eltérő a jellemük, mégis gyorsan összebarátkoztak, a közös munkának köszönhetően. Mari később munkahelyet változtatott, de továbbra is kapcsolatban maradtak. Leginkább telefonon keresték egymást, de olykor egy kávézóba is beültek, névnap és születésnap alkalmából pedig együtt ebédeltek valamelyik vendéglőben. Most már mindketten nyugdíjasok. Egyiküknek sincs családja, így aztán jólesik időnként találkozni, cseverészni egy kicsit, habár Mari már-már terhesnek tartja barátnője bogarait.
A szeretetszkenner kíméletlen őszinteséggel tárta az emberek elé ingyen és bérmentve a valóságot. Volt olyan, aki valóban betegen jött az SZTK-ba, de a szereretszkenner úgy beolvasott neki, hogy inkább eloldalgott, és öngyógyításba kezdett. Egyszer Kiss Jolán hallotta, amint hajnalban Molnár igazgató úrnak is megmondta a magáét.
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.