1939. december 18.
Most aztán már sem nevem, sem hírem.
Írhattam volna verseim
akár a párás ablaküvegre,
kéménybe,
ködbe.
Sírok magamban;
sokba került ez,
könnybe,
idegbe,
sok álmatlan éjbe.
Mondom magamnak:
ki tilthatja meg néked,
hogy együtt énekelj
a csillagokkal
ha feljő az este,
s kiszabott rendbe
köröd megfussad
mint a nap s a hold.
Írjad, csak írjad a verseid
a párás ablaküvegre
kéménybe, ködbe
a homályban. Amíg élsz
emberi hatalom
el nem veheti tőled,
hogy visszfénye légy
itt lenn
a Teremtőnek,
s ujjaid hozzáigazítsad
az alkotásban.
A verset ajánlással elküldtem Sebesi Ernőnek. Sűrűn levelezünk, az egyetlen ember, akinek az utolsó hetekben írtam. Azt hiszem, mindkettőnknek jót tesz most az „irodalom”. Egy sziget, ahol még lélegzetet lehet venni. Fák vannak itt, amelyeknek árnya hűsít, hegyek és völgyek, tiszta források, csermelyek és végtelen szabad ég. Istenem, legalább pillanatokra!
Olyan nagyon fáradt vagyok, hogy olvasni sem tudok napok óta, a könyv kiesik a kezemből. Idegileg egészen tönkre vagyok, vannak órák, mikor idegösszeroppanástól félek. Lehet, hogy a nagy hideg is hozzájárul a rossz idegállapothoz. Mindig is rosszul bírtam idegileg a hideget. Még csak ez hiányzott nekünk, ez a kemény tél!
Azt hiszem, sohasem fogok már verset írni, évekig alig írtam egyet-egyet, de nem is kívántam. Azelőtt csak a szerelem mozgatott meg annyira, hogy versben beszéltem. Nagy ritkán más is, halálvágy, halálfélelem. Azt reméltem már, hogy a nagy megrázkódtatások ideje lejárt, s örülni lehet a csöndességnek, melynek alján szörnyek nyújtóznak, akár a cápák a tenger nyugodt, tükörsima felszíne alatt. De hogy ilyenfajta viharok kapják majd el a szívemet, s így tépjék, szaggassák – kínomban énekeljek –, erre sohasem gondoltam.
Talán az Isten most így kedvez nekem, megáld termékenységgel, s mint az őszi fákra, rám rak gyümölcsöt, kincset, mint az őszi szőlőtőkére, dús fürtöket rak rám, hogy borom legyen, mely áttüzesítsen, és életben tartson.
Valaki azt mondja tegnap: – „Rablókká kéne válnunk, gyilkosokká, felgyújtanunk házaikat, kitörni a drótkerítésből, végigszáguldani a javaikon, mint az ámokfutó, igen, egyetlen emberként mindannyiunknak. Akkor aztán tegyenek velünk, amit akarnak, pusztítsanak ki egy szálig… Csak nem így várni, míg a bárd lecsap, csak nem így menni juhokként a vágóhíd felé!”
Szemet szemért, fogat fogért. Hát ezért járt a Názáreti a Földön?
Nem is tudom, hogyan bírok még bármit is szavakba foglalni. Ez a hét különben is szörnyű volt számomra; a ködös, rossz idő testileg is megkínoz mindig. S akkor a félelmek jönnek, hogy újra itt van a hátamban – szó szerint – a betegség.
Az ember tényleg a vasnál is erősebb…
Amíg az ember még sír, jajong, s tépi magát, addig minden rendben van. De ha semmi sincs már, csak az üresség, ami az életuntak szívébe lopózik! Mintha száz meg száz üres termen kéne végigmenni, sehol egy lélek, a falak kopárak, a szem nem időzhet el sehol, semmi sem fogja meg a tekintetet, csak a léptek konganak a kőkockákon. S úgy tűnik fel, sohasem lesz már vége, az üres termek hosszú sora nem végződik sehol, s nincs ajtó, melyen át ki lehetne jutni a szabadba.
Egy pohárban feloldott méreg volna jó, egy hörpintés az egész, néhány korty. S odaát talán mégis van valami, s ha nincs, úgy is jó, csak pihenni végre!
Mióta eszméletem bírom, semmi sem drágább, fontosabb nekem, mint a magyar szó. Gyerekkorom óta a szótár a bibliám. Szavakkal játszom, magyar szavakkal, erre tettem fel az életem. Mit adhatok még, s mit kívánhatnak még tőlem?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.