Szilágyi-Nagy Ildikó: A gyanta

2020. november 01., 11:38
Kaliczka Patrícia: Féreglyuk a műteremben (olaj, vászon, 100 × 70 cm, 2015–2016)

Ani általában sokféle édességet tartott otthon, a kávés csokoládétól az aszalt gyümölcsökön át a mézig, sőt még finomított fehér cukrot is, mert ebből lehetett a legjobb cukorgyantát főzni. Most is ehhez készülődött, kicsavarta a citrom levét, összekeverte a cukorral és vízzel, és a főzőlapra helyezte. A citrom változó minőségű és érettségű volt, így a citromlé bizonytalanná tette, meddig kell főzni a gyantát, és hogy sikerül-e, de az évek során már rájött, hogyan kell rendbehozni bizonyos hibákat. A gyanta mindenekelőtt állandó figyelmet igényelt. Először felhabzott, ilyenkor kevergetni kellett, hogy ne fusson ki, majd amikor a habzás lecsendesedett, be kellett állítani a közepes hőmérsékletet, amitől eléggé gőzölög ahhoz, hogy a fölösleges nedvesség elpárologjon, és elég meleg a karamellizálódáshoz, de nem túl forró, hogy az anyag el ne égjen.

Volt néhány emlékezetes eset, amikor Ani elmerült valami tevékenységben a lakás másik végében, majd két óra múlva hirtelen belenyilallt, hogy közben főz valamit. De akkorra már késő lett. Ezért a tűzhely közelében álló konyhaasztalhoz telepedett a laptopjával, hogy ott beszélgessen egy barátjával, Gyurival.

Ani több mint tíz éve lakott a faluban, ami azóta elzárt helyből az alvóvárossá válás útjára lépett, mivel a fővárosi hivatalnokok és a nyugat-európai nyugdíjasok rájöttek, hogy vonattal másfél óra alatt elérhető a repülőtér, és még vannak megvásárolható házak, telkek. Azóta elfogytak a szabad ingatlanok, Ani, ha kiment az utcára, rengeteg ismeretlen arcot látott, és még az is előfordult, hogy megkérdezte Bélát:

– Ez ki volt?

És Béla azt válaszolta:

– Mit tudom én.

Ez még nem jelentette a véget, de amikor Béla hozzátette: „És nem is érdekel” – akkor fellegzett be a falusi idillnek, mert a városiak nemcsak elpuhult testüket és ellustult elméjüket hozták a faluba, de, úgy hitték, a spanyolviaszt is, majd pedig megsértődtek, hogy a spanyolviasz, amit kierőlködtek, senkit nem érdekel. Akkor elégedetlenkedni kezdtek a kátyúkkal meg a sárral, és követelték, hogy a földutakat aszfaltozza le a polgármester asszony (sic!), de a polgármester asszony szerette a természetet meg az ökoturizmust, így a betelepülők egy csoportja úgy utálta a helyieket, mint Montague-k a Capuleteket, vagy mint régen a falusiak és a szomszédfalusiak egymást.

– Múltkor jött egy öregember, nem köszönt – panaszolta egyszer Ani Bélának. – Erre ráköszöntem, hátha csak elbambult, de nem köszönt vissza!

Ani így még jobban visszavonult saját világába a vidékre kivonulók elől, rászokott előbb arra, hogy Skype-on beszélgessen külföldön élő barátaival, majd a Skype-ról Messenger-videóhívásra szokott át, mert változik a világ, állapította meg Ani, de egy szilárd pont biztosan van benne:

– Sosem lesz tényleg reklámmentes a Spotify, de mosogatni mindig kell.

Alig keverte el a gyanta alapanyagait, jött is a videóhívás, és rögtön kedvenc témájukra tértek: Gyuri nem értette a nőket, Ani nem értette a férfiakat. De Ani legalább tudta, hogy férfitól sose kérdezd meg: miért. Mert a férfiak képtelenek bármilyen rendszerben cselekedni, sem az eszük, sem a szívük nem tudja őket tartósan vezetni, hanem mint szalmaszál, összevissza hánykolódnak impulzívan meg révük vesztetten, mint az evezős nélkül maradt csónak, amiből kiszálltak sült kolbászt venni, és közben elsodorta a téli vihar, és beleveszett a ködbe.

– Összegezve, a férfiak mint eloldódott csónakok a ködben tévelyegnek – mondta Ani a hosszú eszmefuttatás végén, majd felugrott: – A gyanta! – felkapta a lábost, és épp sikerült megmentenie az anyagot a kifutástól. – Jobban kell figyelnem.

Közelebb húzta a laptopot a tűzhelyhez, hogy rálásson fölötte a lábosra, amiben a forró cukor bugyogott. Gyuri közben jól szórakozott a látványon, de nem hagyta kizökkenteni magát:

– Én nem érzem magam szalmaszálnak meg ide-oda hányódó csónaknak – és azzal folytatta, hogy felsorolta, tízéves korától kezdődően milyen viszontagságok érték, és ő ezeket milyen jól megoldotta, és olyan szilárdan kormányozza a hajóját, hogy az nemcsak egy, hanem akár két embert, vagy még többet, akár egész családot is révbe tud juttatni.

Ani ekkortól, hogy ne veszítse el a beszélgetés fonalát, elveszítette éberségét, amit a gyantafőzéssel kapcsolatban gyakorolt, és teljes figyelmét a képernyőről sugárzó barna szempárnak szentelte.

– Szerintem én szilárdan egy cél felé tartok. Tudom, hogyan kell boldoggá tenni téged.

Ani itt elgondolkodott azon, hogy az ember csak maga válhat boldoggá, már ha van ennek a fogalomnak még értelme, és nem csak jó marketingje, és az ember boldogság helyett inkább törekedjen a derűs egykedvűségre. Az egész belső eszmefuttatásból maximum annyi lehetett volna érthető a beszélgetőtárs számára, hogy egy nő életét biztosan nem egy férfi fogja megoldani, de ezt ilyen helyzetben mondani szalonképtelen. Jól ráérzett Ani arra, hogy ne mondja, mert már jött is az egyértelmű üzenet a messengerből:

– Hozzám jössz feleségül?

– Bassza meg! – kiáltott föl Ani, felugrott, és felkapta a füstölgő lábost. – A gyanta!

A mosogatóhoz szaladt a forró lábossal, a padlón is végigcsorgatva az olvadó, feketére sötétedett cukrot. Ezalatt a főzőlapra került cukor még jobban elterült, és korommá égett. Sűrű, szürke füst töltötte be a konyhát.

– Bocsánat! – mondta Ani Gyurinak, aki a műholdról visszapattanó képeket szemlélte ágyán heverészve, és belebámult a felmutatott, elszenesedett lábosba.

– Ne nyúlj hozzá! – mondta Aninak, aki egy ronggyal közeledett a tűzhelyhez. – Már úgyis mindegy.

Közben az extrémen átforrósodó lábos a konyhapultra is karikát égetett, amit Ani még lesavazni sem tudott. Másnap sem, és már soha többé.

A legégetőbb romokat negyedóra alatt eltakarította, és visszahívta Gyurit. A beszélgetés új fordulatokat vett, majd elbúcsúztak egymástól. Addigra a főzőlap is kihűlt, és Ani hozzálátott a kerámialapra égett cukor eltávolításához.

Először környezetbarát kerámialap-tisztítóval kezdte, de az elszenesedett réteg meg sem mozdult. Hosszabb ideig pácolta, és keményebb szivacsot használt. Teljes erőbedobással súrolta, így valamennyit kopott a szénréteg. Éjszakára beáztatta a tisztítószerbe a tűzhelyt, de hiába, reggel sem jutott sokat előre. Akkor durvább súrolószerre váltott, két órát hagyta ázni a szerben a cukrot, majd fél órát súrolta, és ezt egész nap csinálta. Harmadnap az egész éjszaka pácolódott, elszenesedett gyantát már fémszivaccsal próbálta leszedni, és közben még szorongott is, hogy kárt tesz a tűzhelyben. De a ráégett cukorban sem tett kárt.

Negyedik nap azt gondolta:

– Lesz, ami lesz. Bekapcsolom, vizet forralok rajta.

Néhány perc alatt felforrt a víz, azalatt füst és koromszag terjedt a konyhában. Ani leforrázta a teáját, majd nézte, ahogy a tűzhelyre égett cukorból kis, fekete pihék szállnak föl, és az egész szennyeződés vékony pelyhekre ég. Akkor egy mozdulattal tisztára törölte a tűzhelyt.

A következő napokban a cselekvésmentességet igyekezett gyakorolni, és eszébe jutott, hányszor mondta neki Béla bizonyos esetekben:

– Kicsi babám! Azt tudja tenni az ügy érdekében, hogy nem tesz semmit.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 31-i számában.)

Legnézettebb
2020. november 30., 03:05
2020. november 30., 04:55
2020. december 02., 15:41
2020. december 02., 08:17
2020. december 04., 07:30
2020. december 03., 00:35