Szilágyi-Nagy Ildikó: Agrofitnesz

2021. július 09., 10:05
Kuti Dénes: Évszakok (olaj, vászon, 100 × 100 cm, 1984)

Ani a postán Vivien Yoga Journal magazinjáért állt sorban. Úgyis kellett jönnie maga miatt is, mert bizonyos szolgáltatóknak még sárga csekken fizetett, miután az elektronikus számlázásba, melyre ezek a szolgáltatók át kívántak állni, nem sikerült életet lehelni. Vivien nem volt otthon, amikor kivitte neki a postás a lapot, otthagyni nem lehetett, mert külföldről, csomagként érkezett, második kézbesítés pedig nem jöhetett szóba, örülnek a postán, ha egy körhöz tudnak kézbesítőt fogni. Nemigen akarnak postásnak jelentkezni az emberek, így a képzettséget, amihez kötötték, levitték nyolc általánosra, így viszont a levelek gyakran rossz helyre kerültek, mert a faluban egymás mellett futottak az írókról és költőkről elnevezett utcák. Ezért mindennaposak voltak a félredobott levelek, melyekért aztán a jámbor postás efféleképpen mentegetőzött:

– Ó, bazdmeg, ezt a Petőfibe kellett volna dobnom, nem az Arany Jánosba.

– Költő-költő – mondogatták elnézően a József Attila utcaiak, akik viszont továbbra sem értették, hogyan fér bele ebbe a rendszerbe, hogy ők a Jókai utcaiak küldeményeit kapják. A kézbesítő feladatát a címzés élén szereplő nevek sem könnyítették lényegesen, hiszen a faluban hat-hét családnév létezett, és ugyanazok a keresztnevek divatoztak százötven éve. Amíg az ország többi részén a Bíborkák és Dzsenniferek szaporodtak, itt a kisbabákat továbbra is Annusnak, Erzsikének és Imrének hívták.

A posta elé megérkezett Vivien egyik szomszédja, Imre. Ani elfelejtette, melyik vezetéknév is tartozott hozzá, de erre nem is volt szükség ahhoz, hogy megkérje, dobja majd be Viviennek a csomagját, amit ő épp felvett.

– Yoga Journal? Ebből az újságból jógázik Vivien? Szoktam látni, amikor a sövény tetejét nyírom létráról, hogy csinálja.

– Nem csak ebből, el is jár azért jógaórákra – felelte Ani.

– Én nem járok sehová, nekem megvan a fitneszem a kertészkedéssel.

– Jó is az agrofitnesz. Nekem csak traktoros barnaságom van – próbálta Ani rövidre zárni a beszélgetést, mert épp megint sietett. De nem sikerült.

– A kerti munka nagyszerűen karbantartja az embert – áradozott a Valamilyen Imre, aki megjelenésével rácáfolt arra, amit állított. Hatalmas pocakot tolt maga előtt, a közepéig fölhúzta a nadrágot, és vastag bőrövvel erősítette oda. – Én személy szerint már nem is kívánok más mozgást. Be van az egész kertem füvesítve, azt lenyírni jó háromnegyed óra, utána még áttolom rajta a gyepszellőztetőt, az ugyanennyi. De már vettem robotfűnyírót, most fektetem neki a határoló huzalokat, hogy a feleségem virágoskertjébe ne keveredjen be. Meg építek neki egy kis beállót. Persze a robotfűnyíró előtt az ősszel azért majd össze kell gyűjtenem a lehullott lombot. Régebben először a fúvógéppel egy helyre fújtam, aztán szemeteszsákba szedtem, és elvitettem zöldhulladékként. Aztán vettem egy szívógépet, de az olyan erősen szívott, hogy a gyepet is megrongálta. Ezért a fúvógéppel először egy kupacba fújtam a térkőre, aztán fölszívtam a szívógéppel. Annak a tartályából már könnyebb is volt bezsákolni. Persze a kocsibeállóról egyszerűbb volt lesöpörni, oda vettem egy akkumulátoros seprőgépet, az jó az utcai járdára is. De aztán láttam, hogy van már lombszívó szecskavágó, ez egyrészt alap szívó-fúvógépnek is jó, nem kell két szerszámot kihozni a szerszámos kamrából, meg tisztogatni utána, ami elég hosszadalmas dolog. Másrészt ahogy szívja, már föl is szecskázza a lombot, mehet a komposztálógépbe.

– Nem rohad az el magától tavaszra? – vetette föl Ani.

– Elrohadna végül is, de én szeretek kertészkedni – mondta a Valamelyik Imre, aztán zavartalanul folytatta. – Nem szoktam ám leskelődni! Csak akkor látok át, amikor létráról kell vágni a sövényt vagy a fák ágát. Ez elég ritka, mert van magassági ágnyesőm, azzal sok ágat fölérek létra nélkül is. Csak ahhoz mászok fel, amelyiket úgy ítélem meg, hogy nem vágom le, mert lehet még rajta javítani. Ehhez van egy profi kis akkumulátoros fagondozó fűrészem, nem kell a létrán egyensúlyozva a kézi fűrésszel bajlódni. Aztán persze mindenképp kézzel kell a méhviasszal lekenni, de ennyi belefér. Sajnos a sövény tetejét a magassági ágnyeső nem viszi, mert az spécin az ágnyeséshez van kitalálva. Ezért van egy könnyebb sövénynyíróm, hogy ne kelljen a nehezebbet megtartani olyan magasságban, ezzel évente egyszer végigmegyek a tujasor tetején.

– Akkor a jó öreg láncfűrész már nem is divat? – próbált közbeszólni Ani.

– Dehogynem! Van három motorfűrészem is, egyik benzines, kettő elektromos, az egyik hálózatról üzemel, a másik akkumulátoros. Itt elég sokszor van áramszünet, legyen mindig egy kéznél, amikor a rönköket felvágom. Sajnos elektromos baltát még nem találtak ki, ezért a hasogatáshoz felfogadom a Ferikét.

– Ferike rákos, azt hallottam – tett egy meggondolatlan kitérőt Ani, de Imre nem vette föl hosszan a fonalat.

– Az, de fát vágni azért tud.

Aninak végképp mennie kellett, próbálta a férfi kezébe adni a Viviennek szánt küldeményt, és lezárni a beszélgetést:

– Ennyi géppel biztos, hogy hamarabb kész a munka!

– Igen, bár a karbantartásuk igényel időt. Szerencsére már kevesebbet, mert az is nagyrészt gépesítve van, és jó tartozékokat fejlesztettek ki ehhez is. Például a láncfűrészhez vettem reszelő idomszert, vezetőlemez-sorjátlanítót és háromélű élezőreszelőt. Sajnos ez csak az efgé hármas mélységhatárolójához jó, a többihez kell majd néznem valami mást, de biztos leakciózzák most, a szezon végén ezeket.

– Akkor elviszed az újságot a Vivinek? – vágott közbe Ani, és elengedte a nagy borítékot, így Imre kénytelen volt utána kapni, és megfogni.

– Persze, persze – mondta, és a lapot a táskájába süllyesztette néhány szerszám- és gépkatalógus közé.