Béla a szombati munkájából késő este érkezett meg Anihoz.
– Ilyen sokáig elhúzódott? – tapogatózott Ani, de nem gyanakvóan, hiszen építkezni sötétedés után, lámpafényben is lehet, még akkor is, ha még be sincs kötve az áram. Minden mesterembernek van erre a célra hosszú hosszabbítója és egy-két jó lámpája, Bélának is. Hogy ilyenkor nagyobb a hibázás lehetősége, az egyenlőképpen tulajdonítható a gyér fénynek, és az estére kimerült munkaerő figyelmetlenségének, ahogyan erről Ani fürdőszobája is tanúskodik, ahová Béla a hibás csempéket is feltette, és kijavítani már sem idő, sem csempe nem maradt. Így Ani vadonatúj házában a fehér fürdőszobát és konyhát fekete pöttyök és terrakotta színű vonalak és repedések díszítették. Lehetett volna a hibák véletlenszerű elhelyezését követve csempematricát fölragasztani, de Ani úgy döntött, hogy még inkább elnézi a gyári hibákat, minthogy a csempematricák ízlésterrorjának vesse alá magát.
– Igen. Ottfogtak marhalábszár pörköltre – mentegetőzött Béla.
– Hol?
– Hát azok a városi fiatalok, a fehérváriak.
– Nem is mondta, hogy bemegy a városba! Akkor jó lett volna, ha hoz kecsketejet – mondta csalódottan Ani, aki az igazi, teljes, zsíros tejet szerette, de falun már nem lehetett szerezni, mert a falusiak inkább megvették az olcsó, dobozos tejet a Teszkóban, a madaras Teszkóban vagy a Mikó boltban, mert az UHT, és nincs vele a kínlódás, hogy forralni kell fogyasztás előtt. Így a kecsketartók vagy felszámolták állományukat, vagy bevitték a városba a termékeiket, mert a városiak meg igazi tejet akartak inni, és nem „a dobozos szarokat”, ahogy Ani nevezte, méltatlanul, az ultrahomogénezett, pasztőrözött tejet. Aztán meg a falusiak rájöttek, hogy a városiak, akik igazi tejet akartak a városi piacon, kiköltöztek falura. Akkor nekik még drágábban adták a tejet, mondván, háznál van, nem kell nekik bemenni érte a városba, ahonnan épp eljöttek, és nem visszaszaladgálni akarnak azért, hogy a termelői piacon a szomszédjuk termékét vásárolják meg. Anit sokáig bosszantotta ez az összevisszaság, meg az, hogy amíg voltak kecskéi, addig a hatvankét forintos előállítási árért tejben-sajtban fürödhetett a saját, biztosan jó minőségű kecsketejében, míg ugyanezt már csak hat-nyolcszáz forint per literért tehette meg, és még az is lehet, hogy a gazda napi szinten neostomosannal spricceli a kecskéjét, amit Ani elhűlve látott egyszer saját szemével, ráadásul minden fejéskor. És nagy az esély, hogy a kecskék géppel vannak fejve, ami meg a csíraszámot emeli nagyon, a kecskék életminőségét viszont csökkenti. De hát hol találni már olyan alkalmazottat, aki kézzel reggel-este végigfej húsz-ötven kecskét? A kecskékről, kecsketejről, meg hogy miért nincs a kecsketej a helyén, szóló eszmefuttatás másodpercek töredéke alatt lángolt föl és táplálta Ani csalódottságát, amiért Béla a fehérvári piacról nem hozott neki csóri kecsketejet.
– Nem a városban voltam. Csak Pákozdig mentem. Ott kellett egy kőkerítést befejeznem, amit valaki jó öt éve otthagyott. Kedvesek voltak ezek a fiatalok, meg furcsák. – Ki nem furcsa manapság?
– Nem rosszból értem. Hanem aratóbált tartanak, mondták reggel, amikor odaértem, de én csak dolgozzak nyugodtan. Gondoltam, hogy akkor befejezem, mire a bál kezdődik, de már el is kezdték. Reggel nyolckor, nekem meg ment a betonkeverő. Azt mondták, hogy azért, hogy még ne legyen olyan meleg. Végül is szabadnap, akkor táncolnak, amikor akarnak. De aztán egyáltalán nem táncoltak. Hanem volt ott egy kis darab föld, amiben a gaz között nőtt egy kis búza. Azt próbálták learatni.
– Csak úgy kinőtt a búza a gyom között? Biztos előző évben búza volt ott, és elszóródott.
– Nem, babácska, hanem ők vetették oda az őszön. Úgy százötven négyzetméter volt a búzamező, kétharmada viszont gaz. De azt tudták, hogy az ősszel vetett búzát sarlóval, a tavaszit kaszával kell vágni, mert mindent fölforgattak, hogy megtalálják a sarlót. Előkelő, nagy ablakos, lapostetős, olyan modern családi ház, két melléképülettel, ami garázs lett volna mind a kettő. De nem lehetett beállni, mert a tulaj más holmikat tartott benne. A sarlót, többek között, legalábbis ők azt hitték. Átforgatták a két sufnit, de nem lett meg a szerszám. Akkor a házigazda előhozott egy kaszát. Szép, új kasza volt, de a nyaka derékszögben állt. Nem ment nekik vele. Én meg megsajnáltam őket, aztán mondom, hogy be kéne állítani hegyesszögre, de az még nem is a legfontosabb, hanem ki kell kalapálni. Jól elbeszélgettünk, aztán kikalapáltam nekik. Utána meg nem tudták megfenni. Rossz volt nézni. Mert, ha rosszul fenik a kaszát, akkor el lehet rontani teljesen. Aztán hol tesznek szert egy jó kaszára szombaton, meg kaszanyélre? – mondta Béla, majd büszke felhanggal összegezte mondandóját – Megfentem nekik.
Ani sejtette, hogy ez nem volt rövid műsor, mert az ő kaszáját is Béla fente, amit nem is bánt, mert nehéz volt a kaszához embert fogni, aki még meg is tudja fenni. Amikor meg a kaszát vissza kellett adni, mert az albérlethez tartozott, akkor Bélától kaszát kért születésnapjára, és Béla kikalapálta, és meg is fente, közben a fenőkővel figurázott, csukott szemmel, hogy már Aninak fájt a gondolat, hogy mi van, ha a keze beleszalad a kasza pengeéles élébe, jaj, de fájna! De Béla sikeresen előadta a szenzációs műsorrá vált mindennapi műveletet, aztán a kaszakövet a tokjába helyezte, és Anira bízta: „Ezt jó helyre tegye el, kicsi babám!”
– Nem könnyű fenni. Én sem tudok – mondta Ani.
– Gyerekkorban kell megtanulni. Engem a nagymamám tanított.
– Igen, akkor még bátor az ember. Aztán le tudták kaszálni?
– Kaszálni úgy-ahogy tudtak, előtte megnéztek valami videókat, arról tanulták. De rendet vágni nem sikerült, a lekaszált búza összekeveredett a gazzal, meg a szél is feltámadt, így a kalászok az udvaron keveregtek, ahogy a szél fölkapta őket. Ezt egyesével összeszedegettük.
– Maga minek folyt bele, miért nem a falat rakta?
– Érdekelt, kicsi babám, hogy ebből mi fog kisülni. A végén lett is egy kenyér, de megdolgoztak érte. Látták, a kasza nem válik be, így kézzel tépték a búzát. Aztán kicsépelték. Egyikük a garázsban egy felfordított bicikli küllői közé dugta a kalászokat. Ki is pörögtek a búzaszemek, de a biciklikerék szétszórta őket a garázs padlóján. Összesöpörték. Utána ventilátorral kiszelelték. Aztán egy kis malmon megőrölték.
– Nekem is van malmom. Csak benneragadt valami, és félek, hogy leég a motor.
– Ez kézi volt, tekerős. Valahonnan külföldről rendelték. Megmérték a lisztet, hogy a termésátlagot kiszámolják és följegyezzék. Kiderült, évek óta tartanak aratóbált.
– Na, és jó volt?
– Harmincegy deka lisztet nyertek, öt kiló búzát vetettek el az őszön. – Hm, ez nem túl jó – sajnálkozott Ani őszintén.
– Ők is le voltak törve egy kicsit. Aztán volt ott egy szép, magas asszony, hosszú combjai voltak, meg természetes szőke haja, ő felvidította őket. Olyan szép babaarca volt, hogy alig mertem ránézni. Meggyúrta a lisztet kenyérnek, kisütötték.
– Megkóstolta?
– Először nem akartam elfogadni, gondoltam, ezek mennyit dolgoztak ezért a harminc deka lisztért, hadd egyék meg a munkájuk gyümölcsét. De aztán ettem egy darabot. Jó íze volt, de a garázspadlóról a homok benne maradt, az sercegett a fogam alatt. De a kemencében jó, ropogós kérge lett.
– Volt kemencéjük?
– Még én raktam nekik pár éve, amikor elkezdték az építkezést. Jó kis kemence lett. Csak nem volt időm befejezni, aztán másvalakit hívtak hozzá. Nem értem, miért ilyen türelmetlenek! Egész addig kemence nélkül éltek a városban, aztán hirtelen azonnal kell nekik az a kemence! Most lett készen a nyáron.
– Vacsorázik? – kapott észbe Ani, amikor már nem kötötte le a történet fonala.
– Nem, köszönöm, ettem náluk pörköltet.
– Ja, tényleg, mondta. Jó volt?
– Oda lett égetve a hagyma meg a paprika, de illett a sercegő kenyérhez – összegezte Béla, majd hozzátette – Hanem ha volna egy kis csoki, vagy túróspite dióval, azt elfogadnám.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)
