Ani a kedvenc bögréjéből tömény, forró juharszirupot kanalazgatott a radiátor mellett. Kizárólag „bécsi bögréből”, a bécsi kávéhoz való csészéből szeretett meleg italokat inni, ezért felhalmozott otthon tizenkettőt. Nem volt könnyű beszerezni, de utánajárt. A bécsi bögrék egy gasztronagykerből érkeztek, a juharszirupot Béla ajándékozta neki.
– Megjött az unokatestvérem Kanadából – kommentálta, mikor átnyújtotta barátnőjének a csomagot.
– Melyik unokatestvére?
– A Tányéros Laci.
– Nem is tudtam, hogy rokonok.
– Az én nagymamám második unokatestvére az ő anyja negyedik unokatestvérének a fiának a keresztapja. Tudja, az a kicsit lüke, aki esőben kirohant a korlátot szárazra törölni.
– Értem. Ebben a faluban mindenki rokona mindenkinek, és mindenki bolond.
– De hát nem pont ilyen az egész világ?
– Pedig de – válaszolta Ani a kedvenc poénjával, ami szerinte mindig jól sül el. Ezen kívül két viccet tudott, egy Zsanosat és egy pszichológusosat. Régen jó humorérzékkel bírt, de férje halála óta nem ismerte a tréfát.
A hosszú, langyos ősz után az első hideg, igazán novemberi héten Ani jól felhúzta a fűtést, mondván, ő nem fog fagyoskodni, hogy megspóroljon évi ötezer forintot, aztán kétszeresét dobja ki NeoCitránra. Alig kanalazta ki a szirup negyedét, Béla hívta.
– Van egy gond – kezdte, ahogyan gyakran. Most nem mondta, hogy „kis gond”. A könnyítő jelző hiánya vészjóslóan rezgette a szoba békés hangulatát.
– Na?
– A Léces Sanya leszúrta az anyósát.
– Na végre! – mondta Ani, mert képletesen értette a hírt. Sajnálta Sanyát, mert az anyósa évek óta durván terrorizálta őt, de a férfi a felesége kedvéért a végletekig tűrt.
– De komolyan! Megint veszekedés volt. A mama belekötött először a lányába, aztán a Sanya a felesége pártjára állt. A felesége elkezdte csitítgatni, hogy nehogy baj legyen. Erre a feleségét felpofozta, az anyósába meg beledöfte a kenyérvágó kést.
– Meghalt?
– Nem, összeesett, kint van a mentő. A Sanya meg ijedtében világgá futott. Már itt a rendőrség.
– Hol?
– Hát a Sanyáéknál.
– Maga mit keres ott?
– A Sanyát. Várom a polgárőröket, és megkeressük. Jöjjön maga is, jók a megérzései.
– De ömlik az eső, és szélvihar van!
– De a Sanya nekem unokatestvérem, nem hagyhatom, hogy a rendőrök találják meg! Rá akarom venni, hogy adja fel magát, nem olyan nagy a baj, olcsón megússza. Főleg, ha önként jelentkezik.
– Nem is tudtam, hogy rokonok.
– Később elmagyarázom, csak jöjjön!
Ani bakancsban, esőkabátban a ház előtt termett, a párhuzamos utcában. A forrás felé indultak el. A rendőrök az aszfaltutakat járták be, a polgárőrök az „örök erdő” felé mentek, ami magánterület ugyan, de épp azért gondolták, hátha a Léces Sanya ott vesz menedéket. Béla és Ani gyalog átfésülték a falutól a forrásig terjedő erdőt és kukoricást – A Gubás Pistinek még lábon van a kukoricája!, jegyezte meg Béla –, majd a forrás környékére összpontosítottak.
Ani érezte a vállánál is, a vastag kabáton át, a bőrig hatoló esőt. Béla régen elázott, mert a sapkát utálta, de nem törődött a vizes hajával. Az úgynevezett forrás egy közepes méretű tó volt, melyet nádas és mindenféle vízinövény dúsan benőtt. Egyik partján korhadó padok és omladozó Mária-kegyhely köszöntötte a turistákat. Úgy festett, mint egy félbevágott kemence, benne a Mária-szobor helyi művész alkotása, modern kollázs fémlemezekből és újságpapírból. A tóra merőlegesen húzódó fűzfasor milliónyi levele mind a sárga különböző árnyalatában pompázott, csak legyen emberi szem, amely ennyi sárgát meg tud különböztetni. A szomorúfüzek ágai zuhatagként hullámoztak a szélben. Aniék a tó partjáig lehatoltak a térdig érő, vizes fűben. Megálltak, és figyeltek.
– Nem is vettem eddig észre, hogy itt van egy juharfa. Csak most látom, amikor kiragyog a sárga lombja a barna háttérből.
Közvetlenül a juhar mellett fiatal platán magasodott, és egymás alá hullatták lombjukat.
– Olyan, mintha a gravitációtól megnőttek volna a juhar levelei.
– Igen – nyugtázta Béla.
Ani a leveleket vizsgálta közelről. Némelyikük közepe még világoszölden csillogott az esőben, széle már sárgult. Mások egészükben sárgára változtak, és kevés levélen bordó árnyalat is mutatkozott.
– Sanya már járt itt, és vissza fog jönni a fákhoz.
– Mikor?
– Holnap.
Hazafelé megálltak a tett helyszínén, a rendőrök és a polgárőrök sem találták meg a férfit.
Másnap sötétedés előtt mentek újra ki a forráshoz. A lombjukat vesztett fákon át messziről látták, hogy nincs mozgás, minden csöndes.
– Pedig ide fog visszajönni – makacskodott Ani –, kerüljünk le a partra is.
– Már vissza is jött. Nézze csak! – mutatott Béla a magasba, a platán felé.
Átgázoltak a térdig érő, vizes füvön. Tegnap óta esett, a közben rothadásnak indult növényi maradványok már csúszni is kezdtek.
– A bicskája magánál van? – kérdezte Béla.
– Igen – kotorászott Ani az övtáskában.
– Akkor bakot tartok, maga meg vágja le, kicsi babám!
Ani egy-két percig dolgozott bicskájával a kötélen, majd Sanya megsúlyosodott, dermedt holtteste lezuhant, bele a tóba.
Az eső kitartott vasárnap estig. Béla és Ani forró juharszirupot kanalazgattak a radiátor mellett.
– Jó meleg van itt magánál! – mondta Béla – Ma találták meg a Sanyát.
– A rendőrök?
– Nem. A gyerekek, akik heccből a Gubli Laci szénabáláját begurították a tóba.
– Azt a nagy körbálát?! Micsoda pocsékolás! Elment ezeknek az eszük – összegezte Ani az esetet.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 4-i számában.)
