Sárkány Győző: Maszk II. (grafit, 29,5 × 21 cm, 2003)
2008. június 19-én a dubrovniki rádió Retromance című, népszerű adásának ifjú szerkesztője végre beléphetett irodájába a Horvát Kereskedelmi Bankban eltöltött, kellemesnek csöppet sem mondható matiné után. Aznapi évfordulókat készült felkutatni, melyekkel a patinás zeneszámok közti megtorpanásokat tehetné színesebbé. Előbb azonban nagy tisztelettel és csuklóinak szertartásos merevségével helyezte íróasztalára reggeli fáradozásának eredményét: a hitelszerződést. Mind a 75 lapját. Óvatosan kiszedegette a kapcsokat, ötoldalanként egyet. Így mérhetetlenül nagyobb élvezet átböngészni, és a záradékok apró kis betűi sem bújhatnak a nagyobb test árnyékába, ahogy azt a széleken ügető hámosok teszik. Meg aztán aláírni is könnyebb lesz. Mind a tizenötször. Könnyű kis vitorlás csónakot tervezett vásárolni a pénzből. Már látta magát, amint dagadó vitorlák mellől integet a lányok messziről idefáradt seregének, sőt a Horvát Kereskedelmi Banknak is integet, ahol a pénz birodalmának hamvas kisasszonya mondta neki elbocsátó üzenetként: „Aztán igyekezzen, Houdek úr, holnap délig hozza vissza az aláírt példányt, ugyanis akkor jár le a hitelkedvezmény, bár kétlem, hogy így is képes lesz fizetni a részleteket”, majd eltipegett, tűsarkainak zöldes ciripeléseivel utalva az ifjú szerkesztők meg a nyár így együtt minden bizonnyal fennálló és elítélendő léhaságára. Majd aláírom délután, vetette át vállain annak gondját Houdek úr, belső kezeinek magabiztos svungjával. Addig is, lássuk azokat az évfordulókat.
Már január óta tudta, hogy abban az évben van a Mardoniosz vezette perzsa hajóhad pusztulásának a 2500. évfordulója, de még nem talált olyan eseményt, amellyel társíthatná ezt az időben távoli, ám helyben aránylag közeli szerencsétlenséget. A Balkán-félsziget másik oldalán, hét-nyolcszáz kilométerre onnan, az Égei-tengerbe nyúló Athosz-hegy lábánál történt mindez időszámításunk előtt 492-ben. Olyan eseménnyel kívánta együtt említeni, melynek legalább jottányi köze van a helyhez. És aznap, nyárelő havának 19. napján, csütörtökön, a reméltnél több összekötő kapcsot is fölfedezett, és a ritka fegyvertény amúgy is virgonc képzeletét a magasba emelte és az ott is örvénylett egy darabig a dohányfüst jó irányba kanyargó hullámvonalaival összefonódva, majd egyenesen a főszerkesztői székbe ringatta testének képekkel bélelt mását íróasztalra koppantott cipőkkel, parázsló havannával ajkai között. Akkor rögtön eszébe jutott, hogy a főszerkesztő nem is dohányzik, és valószínűleg könnyen megszámlálható lábbal rúgná ki őt az irodából havannástól, koppanó sarkú cipőstől együtt, így a képzelet a cigarettafüsthöz hasonlóan, szárnyait szegve tért meg a csukott ajtó félbehasított tölgyet idéző furnérjáról az ifjú szerkesztő kebelébe, egy mély sóhaj keltette friss légáramtól kijózanodva. Magában még elmés vitát vezényelt le a tiltásokról, a hitelkeret rugalmasságáról meg a távolságok megfelelő vitorlákhoz szabott képlékenységéről, és ha valamely magasságos pszichedélia folytán időre, térre fittyet hányó lehallgatókészülékeken követtük volna nyomon gondolatait, világossá válna most számunkra, hogy Rousseau, Voltaire meg a Patriarsije Prudi kandúrjának vitaindítói csupán kétkopejkás lehetőségekként merülnének fel és örömmel nyugtáznánk: tagjainkon jutalom a lúdbőr. Bár a horvátok inkább nyestbőrrel* fizetnek.
És amikor csöndes jajszavaikkal kihunytak a képek, az önámítás keretezetlen képei, végre alaposabban elolvashatta az írást az eseményekről, melyek gyökerei a 2500 évvel ezelőtt történt szörnyű vihar okozta pusztulásig nyúlnak. Ugyanis 1867-ben épp ezen a napon végezték ki Habsburg Miksát, Mexikó császárát Santiago de Querétaróban, háromévnyi uralkodás után, ha egyáltalán nevezhetjük így azt a vakmerő kalandot. Miksa kívánsága az volt állítólag, hogy legkedvesebb dalát, a La paloma (magyarul: A galamb) címűt játsszák kivégzésekor. Ha ez csupán legendának bizonyulna is, az már tény, hogy ezt a dalt játszotta a zenekar, amikor szerencsétlen Miksa koporsóját kihajózták az onnan 625 kilométerre lévő trieszti Miramare-kastély kikötőmólójánál. És most érkezünk a kapocshoz. A La palomát Sebastián de Yradier spanyol–baszk zeneszerző írta és a dal motívumát épp az i. e. 492-ben elpusztult perzsa hajóhadról keringő legenda adta, miszerint a süllyedő hajókról fehér galambok szálltak fel, és a görögök a számukra akkor még ismeretlen fehér madarakat a hajósok lelkének vélték, melyek aztán hazaröpítik utolsó üzeneteiket a perzsák birodalmába, szeretteikhez. Mivel Miksa főherceg a „mexikói kaland” előtt a cs. és kir. haditengerészet főparancsnoka volt, az ott jelenlévő haditengerészeti tisztek elhatározták, hogy a A galamb című dal osztrák–magyar hadihajó fedélzetén többé föl nem csendülhet. Vannak vitorlázók, akik mind a mai napig engedelmeskednek a hagyománynak. És egy szorítás a kapcson: Dubrovniktól hatszáz méterre déli irányban, a tengerben fekszik Lokrum szigete (a latin lacromából, ami keserű gyümölcsöt jelent, hogy jobb legyen), melynek egyik tulajdonosa épp Habsburg Miksa, a későbbi császár volt. Többek között vaníliát és fügefát ültetett, kilátót, arborétumot meg egy nyári kastélyt építtetett a szigeten, amihez fölhasználták a hely egykori kolostorának köveit, bár több mint valószínű, tudta a cs. és kir., hogy a kolostor bencés szerzetesei annak idején megátkozták a sziget minden eljövendő tulajdonosát.
Houdek szerkesztő elhatározta, hogy a rádió a La palomát fogja sugározni Mireille Mathieu előadásában pontosan déli 12-kor a szerencsétlen császár emlékére. Hadd szóljanak a harangok is a búcsú nyelvén, mely az egykori birodalmak minden lakója számára világos beszéd. Pár perc lehetett még délig. Előkereste a dalt, előkészületbe helyezte, csak egy gombnyomás és szállhatnak a galambok Mireille csodálatos hangján. Utána majd elbeszéli a történetet. Hirtelen felötlött benne, ha már Mexikó a vanília őshazája, vajon őfelsége Habsburg-Lotaringiai Ferdinánd Miksa József Máriát megkínálták a kiváltságosak italának tartott vaníliás csokoládéval, ahogy annak idején Cortést, a hódítót kínálta II. Moctezuma? Ki tudja. S ha nem, gondolta, akkor én magam kavarok most egy vaníliaízű capuccinót az ő tiszteletére és emlékezetére. Nyugodjál, császárom, súgta és a kanál csilingelve járt körül, majd pihent el a csészécske oldalán.
Megkondultak a harangok. Houdek szerkesztő megnyomta a lejátszó gombját, fölállt és kellő tisztelettel simított végig az íróasztalon heverő szerződés lapjain, valahol a dőlt karakterekkel szedett összeg magasságában, majd lenyomtatta őket a kávéscsészével. Az ablakhoz ment és szélesre tárta annak szárnyait, hogy nyugodtan elszívhasson egy cigarettát, amíg a dal szól. A beáramló friss levegő elkeverte Mireille Mathieu kedves raccsolását a harangzúgással. Megnyugtatónak és örökkévalónak hatott a kettő együtt. Akár egy időből kizökkent pillanat szálainak a meghosszabbításai. És addig valahol máshol volt az élet. Akkor rövid, hevenyészett kopogás zúzta össze ennek a kurta örökkévalóságnak az üvegcsontjait. A főszerkesztő lépett be, szélesre tárva az ajtót maga előtt. A friss légáram vérszemet kapva a hirtelen nyílt lehetőségtől hatalmas huzattá lényegülve süvített végig az ajtón át a folyosó zugai felé, majd annak zsákutcáján megfordulva immár az ablak irányába indult, magával sodorva a repülésre amúgy is hajlamos dolgokat: a főszerkesztő kalapját meg a hetven egynéhány papírlapot a fölbillentett porceláncsésze alól. Dőlt vitorlák hazatérő csattogásaival szálltak az ívek az adott tér tágasabb, szabadabb felére, sebesen húzva el az ifjú szerkesztő vállai fölött. A záradékok apró kis betűin a galamb hangjegyei búgtak.
* Horvátország pénzneme, a kuna magyarul nyest, mivel egykor a nyestbőr fizetőeszköz volt arrafelé, ahogy nálunk a só, másoknál a malomkő és megint másoknál az isten fizesse, köszönöm, elég lesz.
