Azon a reggelen, mikor egy valahonnan az udvaromra szakadt hatalmas, akár kövérnek is mondható bíbortarajú kakas egyetlen kopasznyakú tyúkomat bendérezte, láttam, egy kisfiú átmászik a kerítésen – a kaput még nem reteszeltem ki, csak negyed hét volt –, ajtómhoz rohan, dörömböl, és egyre csak ordibál. Épp borotválkoztam bordó színű Remingtonommal, mellyel egyaránt nyírom a hajamat és a szakállamat is, a vágólapok rezgése miatt nem értettem semmit, meg aztán az ajtó is jól szigetelt, de nyilván valami halaszthatatlan dologról lehetett szó, ha egy ismeretlen kisfiú az ajtóm előtt ordibál, ezért sietve kinyitottam, és a korai hűvös levegő összerándította a bőrt félig nyírt arcomon, fejemen.
– Ildikó felborult! Jöjjön gyorsan, mert a harangozónő felborult! A harangozónő felborult! A maga háza előtt! – hadarta a kisfiú, majd elrohant, kireteszelte a kaput, nyitva hagyta, és eltűnt, gondolván, teljesítette kötelességét azzal az Ildikóval szemben, akiről sejtelmem sem volt, kicsoda, azon kívül, amit most tudtam meg, hogy ő a harangozó.
Gyorsan a kapuhoz mentem és kinéztem. A fölkelő nap az aszfaltútra nyújtotta a póznák és fák árnyékát, és mintha csak nekiütközött volna az egyiknek, ezüstszínű női bicikli hevert a sötét csík mellett, a templomtorony felé nézett, sejtetve a célállomást, ami alig ötven méterre volt a házamtól, fáradt olajjal lekent kerítésem előtt az árokban egy ötven körüli nő feküdt, kakukkfű, pitypang és a füvek mindenféle barnás-zöld nemzetségei közt, szája szélén friss hányás párállott, a nagyja valahol ott lehetett a teste alatt, a szolid mintázatú blúz dereka táján, talán picivel följebb, hosszú, skarlátvörös szoknyája fölcsúszott a térdéig, lábszárán vastag visszerek türemkedtek, és a vak is látta: részeg. Nagy baja nem eshetett, lehunyt szemmel mosolygott és a gyermekláncfű bóbitáit csókolgatva dünnyögött: „gyertek, gyertek, gyermekek, lásson meg a világ…” De hol volt még a világ… A világ készülődött a hétórás misére, fogat mosott, fésülködött, talán az ingét vasalta, ezért betoltam a biciklit a kapu mögé, gondoltam, valahogy elcipelem a nőt, Ildikót, a templom melletti paplakig, ötven méter nem nagy táv, ott majd kipiheni magát. Csak úgy, papucsban, házi ruhában, félig borotvált arccal és félig nyírt fejjel, a másik felén szinte egycentis volt a szőr meg a haj, kihúztam a harangozónőt az árokból, a hangyák már kijelölték kis ösvényeiket a napokig eltartó ellátmány dudorai mentén, átkaroltam és igyekeztem minél hamarabb eljutni vele a pap házáig meg vissza, mielőtt a misére igyekvők kijönnének kapuikon. Szerencsém volt, Ildikó akkor már egy gyors csárdást dúdolt, és annak ütemére szökdécselve két-három perc alatt megérkeztünk. Zörgetnem sem kellett, Czikó plébános kirobbant az ajtón, s valami ahhoz illőt akart dörögni, ahogy az elvárható attól, aki csak a láthatatlan bizonyosság előtt hajlítja be térdét, mire halkan köszöntem: „dicsértessék, Árpi bácsi!”, ő meg csak vakkantott egyet: „mindörökké!”, mintha káromkodna, Ildikóra nézett, látta, nincs, aki megértse a korholó szavakat, ezért csak úgy, magának mondta: „most megyünk szépen, s lefekszünk, te eltévedt némber. Várjál meg, fiam, nagy kérésem van”, tette még hozzá, aztán átadta a szót a párhuzamos jegenyéken gyülekező rigók előimádkozójának. Nemsokára visszajött, becsukta az ajtót és megállt előtte.
– Kedves fiam, menj, harangozzál. Senki sincs, aki helyettesítse ezt a szerencsétlent, menj, harangozzál, légy szíves.
– Én biztosan nem, plébános úr. Én csak borotválkozni szeretnék. Hát nem látja, hogy nézek ki? Így harangozzak, félig nyírt fejjel, házi papucsban?
– Ide figyelj, már öt perce kéne szóljon az a harang. Esküszöm, bárkit hozol, ingyen eltemetem, vagy összeesketlek, akivel mondod, csak menj, harangozzál már egyszer.
– Arra nem gondol, Árpi bácsi, mit szólnak majd a népek? Jönnek mind, vasalt ruhában, fehér ingben, s én papucsban húzom a kötelet? És így? – végighúztam a kezemet a fejem hajasabbik felén.
– Ne törődj te a papuccsal! Kihozok mindjárt egy szép fekete zakót, magadra veszed, senki sem fogja a lábaidat nézni. Aztán harangozáskor mindkét kezeddel föl kell majd nyúlnod a kötél után, s a fejedet ügyesen bedugod a karjaid közé. Nézd, rajtam is fehér sportcipő van. Ugyanúgy viszonyul a reverendához, mint papucs a zakóhoz, hát nem? Menj, harangozzál, az Isten szerelmére, hát nem emlékszel, milyen szépeket olvastam neked annak idején Ágoston könyvéből? Meg a Szent Bonaventuráéból? Mindkettő igazi szent! Ott vannak a templom falán…
Dehogynem emlékszem, gondoltam, és arra is emlékszem, hogy közben apám töltötte a vodkát, mert neked reszketett a kezed, s míg a szádhoz emelted, addig is reszketett, és végiglocsogtattad Bonaventura Itinerariumát, pont a 44. oldalon, fönn, ahol „az örök világosság magával egyenlő”, s a vodka egészen a 34. oldalig szivárgott, az előszó 4. szakaszáig, ahol talán az igazi szent is sejtett valamit, midőn így szólt nyolc évszázad homályából: „gyakorold magad, ó isten embere!”, örökre bevésődtek a szavak oldalszámostól, annyit nyomogattam az itatóst rájuk, meg aztán házat szentelni is csak először és utoljára voltál nálunk, mert szemberöhögtünk, mikor hatalmas nyálas csókot nyomtál Krisztus pléhajkaira, majd elvártad volna, hogy mi is megpusziljuk őt. Ott az a feszület, valahol a kamra mélyén, talán azóta a rozsdától kicserepesedtek a fiú ajkai.
A távolban megjelentek az első emberek. Czikó plébános mögött lassan résnyire nyílt az ajtó, Ildikó elgyötört, fuldokló hangját hallottam: „gyere, világ, gyere, világ…”, és lilás sugár tört elő az ajtó mögül, talán cékla lehetett, a fehér sportcipő mohón itta magába a színt.
– Kedves fiam – szólt kétségbeesett arccal a plébános –, akkor talán kölcsönvenném a papucsodat…
– Akkor talán indulok harangozni – válaszoltam, és elsiettem. Ott lógott a kötél vége a torony alatt, a bejárattól kissé balra, jó magasan ragadtam meg, hogy fejemet befúrhassam a karjaim közé, és ahogy csak tudtam, úgy meghúztam a kötelet, még térdre is ereszkedtem, akár a plébános a láthatatlan bizonyosság előtt, és a népek egyre közeledtek, és zúgott a harang, és én ebben az édes életben többé nem fogok hajnalban se borotválkozni, se nyiratkozni, az is biztos, inkább este, lefekvés előtt, vagy megkérek valakit, álmomban tegye, s adok egy zsák krumplit neki, meg is puszilom, ha kell, és amikor idáig nyúltak gondolataim, már a levegőben kalimpáltam, mert túl magasan fogtam meg a kötelet, és a harang súlya magával rántott, amint a másik irányba billent, a papucsok úgy hulltak alá lábaimról, ahogyan a fájdalom sebzett lábú madara hull alá a mélybe, ha a torjai Büdös-barlang fölé téved és a kén-hidrogén kitörései telibe kapják szegényt. Jöttek az emberek, egyre többen, köszöntek, dicsértessék, aztán bementek a templomba, és tudtam jól, nagyon jól tudtam azt is, hogy „ne dicsekedj a holnapi nappal, mert nem tudod, mit hoz az a nap rád”, de tegnap egy szót nem szóltam senkihez, egész nap csak olvastam a gyógyító könyveket, azért nőtt meg annyira a szakállam s a hajam is, írták, együnk élesztőt, meg kavarjuk ki a tojássárgáját cukorral, de az is nagyon jó hajhullás ellen, ha rendszeresen nyírjuk. Ezzel a nappal sem igazán volt mit dicsekedni, mikor dicsekedtem volna, mert lám, mit hozott rám kora reggel, akkor megint jöttek, dicsértessék, és én már nem engedtem el a kötelet, hol térdepelve, hol a magasban lógva, végtelenített szemmel bámultam a szemben lévő Kopaszhegyet, annak is csak a fele volt kopasz, mert valahogy fenyők nőttek pontosan a közepéig, aztán mikor az utolsó vasalt inges is eltűnt a sötétben, egyszerre válaszoltam mindnyájuk köszönésére, hogy tudniillik kinek kezicsókolom, kinek mindörökké.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 9-i számában.)
