A tűzijáték dördülései jó időben követték a tánc ritmusát. A lányok piros szoknyáik sebes pördülésével szórták szét és söpörték messzire a ki-kivillanó, meztelen lábaikat fürkésző tekintetek csóváit, a legények magasba tartott fejjel néztek a közönség feje fölé, hogy megláthassák az elragadtatás emberből párálló gőzeit. A színpadtól balra az igazgató büszkén szemlélte táncosait, és tűnődései bizalmas zugaiban nem átallott arra gondolni, a hatos pár leánya túl alacsony a szélességéhez képest, meg hogy Japánban minden drága. Ő a földön járás művésze volt.
Az előadás végén, a japán főszervező, Akechi úr, bemutatott az igazgatónak néhány helyi igazgatót, akik annak konbanvájára kiváló angolsággal válaszoltak. Rövid társalgás után a főszervező intett az igazgatónak, hogy kövesse, és egy csoport halkan cseverésző lány felé terelte őt. Akechi úr kiválasztott egyet közülük, és a japán férfiak európai fülnek durvának ható hangsúlyával mondott neki ezt-azt, majd meghajolt az igazgató felé és eltűnt. „Már megint elsóztad a köménymaglevest, te mihaszna cseléd!”, értelmezte magában az igazgató Akechi úr szavait, azok hangsúlya szerint. Ám Akechi úr vélhetően egyebet mondott, mert a lány mosolygott, és maga mellé intett apró, rózsaszín kézfejével.
– Gomen naszaj, nihon go ga hanaszemaszen… – kezdte a férfi, betanult mondatával.
– Hagyja, kérem. Kiválóan beszélek magyarul. Azért vagyok itt. A nevem Mariko – szólt a lány. 18-tól 39-ig bármennyi idős lehetett, és nem volt nála senki szebb.
– Nahát, épp úgy hívják, mint Toda Mariko noh Buntarót?
– Igen, épp úgy. Tudja, Clavell regényének a hatására igen népszerűvé vált ez a név a mi körzetünkben, ráadásul keresztények is vagyunk, meg aztán a megfeszített édesanyja is, ugye… Bár mást jelent az én nevem. Nálunk Marikónak lenni tán olyan lehet, mint Michelle-nek lenni angol nyelvterületen, a Beatles dala óta.
– Lehetséges, hogy az ősei szamurájok voltak? – kérdezte az igazgató, és kalandor tűz csillant szemében.
– Persze. Magam is az vagyok. Gondolja csak végig: ha egy Michelle fülébe súgják, „ma belle”, akkor mégis kire gondol az illető? Azt hiszem, egyetlen Michelle sem kíván dal által sugallt többlettel kiegészülni, hanem azzal, ami az ő tarsolyában van. Ez a helyzet a Marikóval is. Kérem, vonatkoztasson el olvasmányélményeitől.
Az igazgató, valóban, már-már azon volt, hogy Anjin-san, sőt Toranaga szerepébe lendül, ám belátva a lány igazát, jobbnak látta megmaradni a néptáncegyüttes igazgatójának, ami igenis a legnagyobb rendben van, gondolta, hisz holnap valahonnét két pár csizmát és három piros szoknyát kell szereznem. És a hiányzó kellékek gondja most némi magabiztossággal töltötte el. Megpróbálta, kissé sután, utánozni Akechi úr hangsúlyát:
– Mondja, kisasszony, szokott ön köménymaglevest főzni?
– Mi nem foglalkozunk ilyesmivel. Miért, talán éhes?
– Nem, dehogy. Inkább fáradt vagyok…
A lány, hüvelyk- és mutatóujját nyelve elé téve csobánosat füttyentett, mire tüstént egyenruhás sofőr jelent meg, mintha csak Mariko retiküljéből ugrott volna elő. Tányérsapkája alól hosszú, fekete varkocs csüngött, kigombolt zakója mögött kitüntetések lógtak a mellényén, két sorba rendezve, és szelíden ívelő kardot viselt a derekán. Kitárta egy limuzinná alakított bogárhátú ajtaját, és mosolyán túl, a szemfogába foglalt gyémánt az épületeken ámokfutást végző reklámok fényeit tükrözte. Az igazgató csodálkozott, hogyan ülhetett be a sofőr a kormány mögé kardcsörrenés nélkül, ám akkor már rég a szálloda előtt voltak, már köszöntötte őket a dekoratív recepciós hölgy, már fölmentek a lépcsőn vagy a lifttel, és már ott is álltak, ketten Marikóval a 216-os szoba ajtaja előtt.
– Talán be is mehetnénk – szólt a lány, és szavaira kitárult az ajtó.
A szobában, egy sakktáblamintás asztalon, két tányér szusi közt egy üveg pezsgő állt. A falakon Meidzsi-kori metszetek csüngtek. Egyéb berendezési tárgyai a világ szállodaszobáinak mása.
– Tisztelt igazgató úr! – szólalt meg ismét Mariko, lehunyt szemmel, mintha nagyon mélyről és messziről kellene összegyűjtenie szavait. – Az együttes tánca felejthetetlen élménye volt annak a sok embernek, akik végignézték az előadást. Viszonzásképpen nekem most kötelességem az ön felejthetetlen élménye lenni. És ha olvasmányaiba réved, melytől nem is oly rég eltanácsoltam, akkor tudja: számunkra a kötelesség mindenek fölött. Az igazgatót mélyen meghatotta ez a korrekt viszonyulás. Ugyanakkor bosszankodott amiatt, hogy a lány saját hasznára és boldogulására fordítja az ő hosszú, esős délutánok alatt szerzett ismereteit. Most vonatkoztasson el, most révedjen bele, most mi a fészkes fene? A ravasz némber! Kicsit félt is, talán látta őket valaki, meg a két pár csizma és három piros szoknya gondja is ott fityegett az aggodalmaknak fönntartott gardrób hitvány szegein, aztán valóban, fáradt volt, nem kívánt semmiféle élményt az álomén kívül. Segítségért folyamodva emelte föl tekintetét, és végigsöpört azzal a falakon. A Meidzsi-kori fametszetek enyhén megrázkódni tűntek, és akkor a virágok filigrán szárain a felesége álomittas arca lett a bóbita. Mind a tizenkettőn, ha jól számolta. Épp akkor dörzsölte ki szeméből az álmot szegény asszony. Örvendek, hogy látlak, Marika! Ez nem az, aminek látszik, szabadkozott magában, és akkor meg is született benne a mentőötlet. Semmi szín alatt nem akarta megsérteni a lányt azzal, hogy kerek perec visszautasítja.
– Kedves Mariko – kezdte, tanítóbácsisan csokorba szedve ujjait –, ha nem Mariko lenne a neve, hanem, teszem azt, Midori, Kiku, Hikori vagy épp Sakura, akkor talán semmi kifogásom nem lenne a kölcsönös élményszerzés ellen, mondom: talán, ám az én feleségem neve véletlenül épp Marika. Látja, csupán egy betűcske változik… Aztán lehetne ön a mi becézett kislányunk akár, ráadásul keresztények vagyunk, és a megfeszített édesanyja is, ugye… Ezektől nem tudok elvonatkoztatni. Ahogy olvasmányélményeimtől sem.
– És ha teszem azt, Midori, Kiku, Hikori vagy épp Sakura lennék, akkor úgy rendben lenne? – válaszolt a lány, és arcán a megbecstelenített szépség pírja terjengett, ám a szeméből kivillanó gondolattól hamis csalódássá sárgult, ami végső soron csupán megkönnyebbülés volt. – Nos, hadd mondjak önnek pár szót a következetességről. Látja ezt a bicskát? – Egy halas bicskát rántott elő retiküljéből. – Ezt a bicskát angolul jack-knife-nak nevezik – mondta, aprókat suhintva a levegőben, ami elég volt ahhoz, hogy az igazgató vöröslő foltot pillantson meg a pengén. – Remélem, bántja a fülét a mássalhangzó-torlódás – folytatta. – Mi az angolból vettük át ezt a szót, és feloldottuk a torlódást. Mindig feloldjuk. Dzsekunafu, így. Az instruktorból lett inszutorakuta, a traktorból torakuta. Önök is gyakran feloldják az efféle torlódásokat, ám valami szeszély folytán a traktor megmaradt traktornak, bármennyire is kézenfekvő lenne a tarakátor, ahogy azt joggal elvárná az ember, hogy egyéb, slendrián próbálkozásaikat már meg se említsem.
– Kisasszony, mi az a vörös folt a bicskáján?
– Ne szakítson félbe, kérem! Súlyos dolgok ezek. Tehát, amint kiderült, önök sem a végsőkig következetesek, márpedig az a tökéletesség felé vezető egyetlen út, és a bicskámon a vörös folt a rúzsom nyoma. Azt hegyeztem vele.
– Nincs is rúzs a száján.
– De lehetne!
A lány előrehajolt, és gyors mozdulattal kitépett egy szálat a férfi hajából. Az igazgató felszisszent. Vajon miféle színes, ne adj’ Isten, fekete mágia űzésére kell az neki, gondolta megrettenve, majd békülékeny hangon szólalt meg:
– Mariko, drága, nem akartam megsérteni. Ön a jelen idő leggyönyörűbb és legkívánatosabb hölgye. Csupán szerettem volna megváltani a tehertől. Nehogy áldozatnak érezze magát. Látja, jóval idősebb vagyok, és bizonyára Akechi úr beszélte rá erre az egészre.
– Na, mi van? Ha valamely elvek metszéspontjának keresztjén egy nő szenved, akkor áldozat, ha férfi, akkor már rögtön megváltó? És jut nekünk is egy máriamagdolnányi epizódszerep, melyben cemendésre tépett rongyokban mossuk az örök lábat, míg végül föltekinthetünk könnyben lötyögő szemfehérrel? Hagyjuk ezt… Amíg él, az ember folyton elnézést kér, és megbocsát. Ide-oda lökdösi a teret puszta léte és létének kiterjedése okán, míg végtelenül kicsi ponttá vagy végtelenül nagy térré lesz. Tehetne addig egyebet a folyton megbocsátásnál? Én egy szóval sem zártam le a kiútjait. Vajon mit csinál a jó öreg Axinte úr Bukarestben…
– Ki az az Axinte?
– Az ön román kollégája. Vagy megfelelője. Két évvel ezelőtt járt nálunk a táncosaival. Jó vendég volt.
– Ön románul is tud?
– Meg bolgárul és szerbül is. Kelet-Közép-Európa a szakterületem. Olvasta Akutagava „A dohány meg az ördög” című novelláját? Hát persze, hogy olvasta. Az írás eredeti címe „Tabako to akuma”. Na, most már, itt az akuma az ördög. És az akuma, pontosan így kiejtve, hogy akuma, románul azt jelenti: most. Csodálatos véletlen! Látta volna a jó öreg Axinte urat, mikor ezt elmondtam neki… Hosszú percekig kiáltozta, pezsgősüveggel a kezében: „A most és az ördög, két jó barát!” Aztán táncot járt, itt, ezen az asztalon. Igaz, csupán egy Van’t Kruijs-megnyitással. Merő pezsgő volt itt minden, a szőnyegtől a díszpárna csücskéig. Látja az árnyékomat a falon? A pezsgő nyoma.
– Nem hiszem, hogy ez a kisasztal megbírt volna egy táncoló férfit – szólt az igazgató ásítva, és Havannája imbolygó füstjén át megnyúlni látszott a lány alakja.
– Megvolt az esélye rá, hogy kipróbálja. No, de elült már annak a szele. Mindegy. A jó öreg… Legalább tévelygéseiben következetes volt. Egészen másképp értelmezte a reciprocitást. A viszonzás hosszú távú kiegyenlítését abba az egyetlen éjszakába sűrítette.
Mariko fölállt, és hosszú, vékony cigarettára gyújtott.
– Egyetlen éjszakába – mondta még, a parázsba meredve. – Amilyen az öné is lehetett volna. És amit most át fog aludni.
Könnyű plédet terített az alvó igazgatóra, majd ráfújt, hogy a férfi kikandikáló lábujjaira libbenjen a sarka. Aztán eltűnt. Nyomában a Szűz, az ördög, a megfeszített léptei voltak láthatók. Meg nem létező virágok nehéz illata.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 21-i számában.)
