Tallián Mariann: Orchideák

Betolta az íróasztal intarziás fiókját. Ráfordította a kulcsot. A rövid, aranyszínű zsinór, amely a kulcs karikáján lógott, összefogott egy ezer szálban játékosan szerteágazó bojtot. A bojt kellemesen suhintotta meg finom, vékony eres kezét, amint a karját leengedte. Hálószobáján átsétált, suhogott a krémszínű selyem, ahogy a keményített alsószoknya ide-oda himbálózott. Kellemes ringása a tenger hullámzását juttatta az eszébe. Kinézett az ablakon. Tekintete a messzeségbe révedt. Fejében összecsengett a kerten túli utcáról beszűrődő hangkavalkád, a gyermekek zsivaja, párok búgása, sóhaja, egy rikkancs kiáltása. Megannyi zsibongó jel az élet szépségéről.

Kilépett az ajtón, lenézett a földszintre. Az előtérben, a tükörmozaikkal burkolt asztal, amorf visszássággal tükrözte a freskókkal telefestett plafont, közepén egy olajzöld eozinvázában fehér orchideacsokor pompázott. Sárga porral meghintett bibéje tövében a törékeny szirmok – mintha rózsaszínű nyelvüket nyújtogatnák –, nyitott szárnyas oltárként nyújtózkodtak a négy égtáj felé. A freskók fonákján elkalandozó tekintete megállapodott egy hívogatóan nyújtózó kéz ujjain, a felhők tarkította ég irányába néző kék szempáron, egy gömbölyded vállra leereszkedő barna, hullámos hajfürtön. Mindez az arany és kék színeiben tündöklő látvány örömmel telítette el. Tenyerét a csigamintás korláton végigcsúsztatva leindult a sötétbarna körlépcsőn, amely kedvenc helyszíne volt a kétszintes kis kastélyban. Szorosra fűzött bokacipőjében óvatosan lépegetett, fel ne ébressze az alvót. Egy-egy lépésnél megreccsent a fa padló, ilyenkor megállt és hallgatózott. Szép lassan haladt lefelé, egészen az utolsó lépcsőfokig. Ott vett egy nagy levegőt, és sóhaját visszatartva lelépett a hallba, melyet egy hatalmas perzsaszőnyeg borított. A puha szőnyeg elnyelte könnyed lépteit. Megállt a szalon bejárata előtt és bekukkantott a szobába. Megint hallgatózott.

– Alszol? – kérdezte.

Néma csend fogadta, még szuszogás sem hallatszott. Visszatért a hall másik oldalára, benyitott a konyhába. Szeme összeszűkült hirtelen. Mindent elárasztott a napfény. Belépett. A tányérok a tányértartóban sorakoztak a falon, rendezetten, tisztán, fényesen, fehéren, ugyanúgy, mint a porcelán csészék a polcokon. A tetőről lelógó lábasok, edények ezüstösen csillogtak a levegőben. Érintetlenek voltak. Derékban szűken összefogott ruhájában csípője kecsesen ringott, ahogy átvonult a konyhán, mint egy hercegkisasszony. Kilépett a kertbe. Pár lépés csupán, és ott van, az ő birodalmában, az üveges télikertben.

Benyitott. A párás, meleg burokban féltve őrzött virágok között úgy érezte, mintha megállt volna az idő. Nevelt orchideái százával vették körül, mind fehér volt és szirmaik rózsaszínű nyelvével ugyanúgy nyújtózkodtak, mint a hallban pihenő virág, melyet akkor vitt át, amikor megkapta a levelet.

A levelek hetente érkeztek, vagy pár naponta, mikor hogy, összevissza. Mérhetetlen vágyakozással várta őket. Szinte megszállottja lett a leveleknek. Napi elfoglaltsága a virágok gondozása mellett a levelek voltak. Sárgás papíron, ugyanazzal a szép, kacskaringós írással megcímezve: Annának.

A jobboldali sorban indult el, aprócska ásóval és gereblyével a kezében. Egyenként szólította a virágokat, mindegyiknek külön neve volt. Földjüket meggereblyézte, a száraz leveleket levagdosta, az áttetsző cserépaljban megülő vizet kicserélte. Ennyi volt a teendője. Mire a harmadik sor végére ért, eltelt az egész délelőtt.

Elköszönt és kecsesen kilépett a télikertből, visszatért az épületbe. A konyhán át, ahol senki sem volt, átment a hallba, majd belépett a szalonba. A hatalmas zöld fotel háttal állt. Megállt, ránézett.

– Felébredtél már? Nem vagy éhes? – válasz most sem érkezett.

Anna visszatért a konyhába, az asztalon lévő vajba mártotta ujját és az ajkai közé tette, letört hozzá egy barnakenyér-darabot és egy pohár tejet ivott rá. Jóllakottnak érezte magát. Az előszobába lépve ismét a fotelre tekintett, majd némán indult a lépcsőn felfelé és a hálószobába nyitott. Kis kulcsát, melyet reggel a kebelébe rejtett, a zárba illesztette, és kivette az asztalfiókból a levelet. Az ablakhoz lépett és végignézte. Majd elölről kezdte, szavait ízlelgette, mondatait csemegézte, aztán újból elolvasta, legalább tízszer egészen addig, amíg kívülről nem tudta minden szavát. Aztán lefeküdt az ágyra és felmondta, átélten előadta többször az egész levelet.

Azután motyogni kezdett magában, elkezdte fogalmazni a saját válaszát. Fiatal életének legapróbb rezdüléseit is megosztotta, a mindennapok történéseit, hogy melyik virággal mit beszélgetett, hogy mit evett aznap és hogy hány embert figyelt meg elmenni a kerten túli vaskapu mögötti járdán. Elképzelte, melyik milyen ember lehetett, miről társalkodott a partnerével, egy kislány éppen milyen ízű fagylaltot majszolt, vagy a szerelmesek egymásra pillantva, mire gondolhattak. Ezt mind-mind elképzelte és hosszasan, részletesen leírta. Sercegett a toll a papíron. A végére csókot lehelt, pirosra rúzsozott szájjal, és aláírta: Anna.

Majd elővett egy sárga borítékot, gondosan elhelyezte benne a levelet, megnyálazta és leragasztotta. Majd a tintába mártott tollal, szépen, cirádás betűkkel megcímezte:

 Báró Miklósházy Frigyesné Mangel Anna

Mosolyogva felállt és betette a levelet a kis táskájába, szapora léptekkel tipegett le a lépcsőn, de még mindig vigyázott, hogy ha lehetséges, ne reccsenjen meg a padló.

– Elszaladok a postára – szólt halkan, de választ nem kapott.

Miután visszatért, izgatottan levette kalapját, felöltőjét és belépett a szalonba. A fotel elé lépett és gondosan megigazította a plédet, betakarta a fotelt.

– Nem fázol? – kérdezte.

A fotel két nagy füle, öblös belseje, üresen, elhagyatottan állt ott, nem ült benne senki, teljesen üres volt a ház.

– Bocsáss meg, hogy megzavartalak – szólt halkan Anna és kiment a szépen gondozott, nagy kertbe. A puha pázsiton lépkedett egészen a vaskapu melletti oszlopra rögzített fekete, levelüket a csőrükben tartó galambokkal mintázott postaládához, kinyitotta, majd felnevetett és visszahajtotta az ajtaját.

– Hiszen még csak most válaszolt! Biztosan nem írt két levelet – mosolygott sejtelmesen –, arra neki nincs ideje.

Ábrándos mosollyal, megnyugodva sétált tovább, nagy levegőket szippantott a márciusi napsütésben. A kert végéhez ért, ahol egy családi sírbolt állt. Barokk stílusú márványból faragott puttóangyalok őrizték a holtak álmát. Esdeklő tekintetük a föléjük magasodó Krisztus széttárt karjai fölött, a vállain nyugvó göndör hajfürtjein túli tiszta, kék ég felé irányult. Anna fejét megbiccentve haladt tovább.

A sírbolt fejfáján, aranybronz, cikornyás betűkkel a márványra vésve, ez állt:

Báró Miklósházy Frigyes főhadnagy hősi halált halt a háborúban.

Alatta ugyancsak kivésett szöveg. A halotti dátum még hiányzott:

Felesége, Báró Miklósházy Frigyesné Mangel Anna

(Karantének)

Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat

Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.