Betolta az íróasztal intarziás fiókját. Ráfordította a kulcsot. A rövid, aranyszínű zsinór, amely a kulcs karikáján lógott, összefogott egy ezer szálban játékosan szerteágazó bojtot. A bojt kellemesen suhintotta meg finom, vékony eres kezét, amint a karját leengedte. Hálószobáján átsétált, suhogott a krémszínű selyem, ahogy a keményített alsószoknya ide-oda himbálózott. Kellemes ringása a tenger hullámzását juttatta az eszébe. Kinézett az ablakon. Tekintete a messzeségbe révedt. Fejében összecsengett a kerten túli utcáról beszűrődő hangkavalkád, a gyermekek zsivaja, párok búgása, sóhaja, egy rikkancs kiáltása. Megannyi zsibongó jel az élet szépségéről.
Kilépett az ajtón, lenézett a földszintre. Az előtérben, a tükörmozaikkal burkolt asztal, amorf visszássággal tükrözte a freskókkal telefestett plafont, közepén egy olajzöld eozinvázában fehér orchideacsokor pompázott. Sárga porral meghintett bibéje tövében a törékeny szirmok – mintha rózsaszínű nyelvüket nyújtogatnák –, nyitott szárnyas oltárként nyújtózkodtak a négy égtáj felé. A freskók fonákján elkalandozó tekintete megállapodott egy hívogatóan nyújtózó kéz ujjain, a felhők tarkította ég irányába néző kék szempáron, egy gömbölyded vállra leereszkedő barna, hullámos hajfürtön. Mindez az arany és kék színeiben tündöklő látvány örömmel telítette el. Tenyerét a csigamintás korláton végigcsúsztatva leindult a sötétbarna körlépcsőn, amely kedvenc helyszíne volt a kétszintes kis kastélyban. Szorosra fűzött bokacipőjében óvatosan lépegetett, fel ne ébressze az alvót. Egy-egy lépésnél megreccsent a fa padló, ilyenkor megállt és hallgatózott. Szép lassan haladt lefelé, egészen az utolsó lépcsőfokig. Ott vett egy nagy levegőt, és sóhaját visszatartva lelépett a hallba, melyet egy hatalmas perzsaszőnyeg borított. A puha szőnyeg elnyelte könnyed lépteit. Megállt a szalon bejárata előtt és bekukkantott a szobába. Megint hallgatózott.
– Alszol? – kérdezte.
Néma csend fogadta, még szuszogás sem hallatszott. Visszatért a hall másik oldalára, benyitott a konyhába. Szeme összeszűkült hirtelen. Mindent elárasztott a napfény. Belépett. A tányérok a tányértartóban sorakoztak a falon, rendezetten, tisztán, fényesen, fehéren, ugyanúgy, mint a porcelán csészék a polcokon. A tetőről lelógó lábasok, edények ezüstösen csillogtak a levegőben. Érintetlenek voltak. Derékban szűken összefogott ruhájában csípője kecsesen ringott, ahogy átvonult a konyhán, mint egy hercegkisasszony. Kilépett a kertbe. Pár lépés csupán, és ott van, az ő birodalmában, az üveges télikertben.
Benyitott. A párás, meleg burokban féltve őrzött virágok között úgy érezte, mintha megállt volna az idő. Nevelt orchideái százával vették körül, mind fehér volt és szirmaik rózsaszínű nyelvével ugyanúgy nyújtózkodtak, mint a hallban pihenő virág, melyet akkor vitt át, amikor megkapta a levelet.
A levelek hetente érkeztek, vagy pár naponta, mikor hogy, összevissza. Mérhetetlen vágyakozással várta őket. Szinte megszállottja lett a leveleknek. Napi elfoglaltsága a virágok gondozása mellett a levelek voltak. Sárgás papíron, ugyanazzal a szép, kacskaringós írással megcímezve: Annának.
A jobboldali sorban indult el, aprócska ásóval és gereblyével a kezében. Egyenként szólította a virágokat, mindegyiknek külön neve volt. Földjüket meggereblyézte, a száraz leveleket levagdosta, az áttetsző cserépaljban megülő vizet kicserélte. Ennyi volt a teendője. Mire a harmadik sor végére ért, eltelt az egész délelőtt.
Elköszönt és kecsesen kilépett a télikertből, visszatért az épületbe. A konyhán át, ahol senki sem volt, átment a hallba, majd belépett a szalonba. A hatalmas zöld fotel háttal állt. Megállt, ránézett.
– Felébredtél már? Nem vagy éhes? – válasz most sem érkezett.
Anna visszatért a konyhába, az asztalon lévő vajba mártotta ujját és az ajkai közé tette, letört hozzá egy barnakenyér-darabot és egy pohár tejet ivott rá. Jóllakottnak érezte magát. Az előszobába lépve ismét a fotelre tekintett, majd némán indult a lépcsőn felfelé és a hálószobába nyitott. Kis kulcsát, melyet reggel a kebelébe rejtett, a zárba illesztette, és kivette az asztalfiókból a levelet. Az ablakhoz lépett és végignézte. Majd elölről kezdte, szavait ízlelgette, mondatait csemegézte, aztán újból elolvasta, legalább tízszer egészen addig, amíg kívülről nem tudta minden szavát. Aztán lefeküdt az ágyra és felmondta, átélten előadta többször az egész levelet.
Azután motyogni kezdett magában, elkezdte fogalmazni a saját válaszát. Fiatal életének legapróbb rezdüléseit is megosztotta, a mindennapok történéseit, hogy melyik virággal mit beszélgetett, hogy mit evett aznap és hogy hány embert figyelt meg elmenni a kerten túli vaskapu mögötti járdán. Elképzelte, melyik milyen ember lehetett, miről társalkodott a partnerével, egy kislány éppen milyen ízű fagylaltot majszolt, vagy a szerelmesek egymásra pillantva, mire gondolhattak. Ezt mind-mind elképzelte és hosszasan, részletesen leírta. Sercegett a toll a papíron. A végére csókot lehelt, pirosra rúzsozott szájjal, és aláírta: Anna.
Majd elővett egy sárga borítékot, gondosan elhelyezte benne a levelet, megnyálazta és leragasztotta. Majd a tintába mártott tollal, szépen, cirádás betűkkel megcímezte:
Báró Miklósházy Frigyesné Mangel Anna
Mosolyogva felállt és betette a levelet a kis táskájába, szapora léptekkel tipegett le a lépcsőn, de még mindig vigyázott, hogy ha lehetséges, ne reccsenjen meg a padló.
– Elszaladok a postára – szólt halkan, de választ nem kapott.
Miután visszatért, izgatottan levette kalapját, felöltőjét és belépett a szalonba. A fotel elé lépett és gondosan megigazította a plédet, betakarta a fotelt.
– Nem fázol? – kérdezte.
A fotel két nagy füle, öblös belseje, üresen, elhagyatottan állt ott, nem ült benne senki, teljesen üres volt a ház.
– Bocsáss meg, hogy megzavartalak – szólt halkan Anna és kiment a szépen gondozott, nagy kertbe. A puha pázsiton lépkedett egészen a vaskapu melletti oszlopra rögzített fekete, levelüket a csőrükben tartó galambokkal mintázott postaládához, kinyitotta, majd felnevetett és visszahajtotta az ajtaját.
– Hiszen még csak most válaszolt! Biztosan nem írt két levelet – mosolygott sejtelmesen –, arra neki nincs ideje.
Ábrándos mosollyal, megnyugodva sétált tovább, nagy levegőket szippantott a márciusi napsütésben. A kert végéhez ért, ahol egy családi sírbolt állt. Barokk stílusú márványból faragott puttóangyalok őrizték a holtak álmát. Esdeklő tekintetük a föléjük magasodó Krisztus széttárt karjai fölött, a vállain nyugvó göndör hajfürtjein túli tiszta, kék ég felé irányult. Anna fejét megbiccentve haladt tovább.
A sírbolt fejfáján, aranybronz, cikornyás betűkkel a márványra vésve, ez állt:
Báró Miklósházy Frigyes főhadnagy hősi halált halt a háborúban.
Alatta ugyancsak kivésett szöveg. A halotti dátum még hiányzott:
Felesége, Báró Miklósházy Frigyesné Mangel Anna
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.