Tóháti Zsuzsa: Aorta-regurgitáció

2022. február 27., 10:25
Szakáll Ágnes: Egy magára hagyott éjjeliszekrény (színezett ecsetrajz, 45 ×32 cm, 1980)

Megyek, persze, indulok, mondta a húgának a telefonba nem sokkal ezelőtt. Megígérte, hogy érte megy és elhozza azt a vackot. Pedig nincs kedve az egészhez. Nincs kedve belépni az üres szobákba, beszívni a kopott bútorok fullasztó szagát, amik anyjával együtt öregedtek meg a szűkös kis panellakásban. Lassan lépked a ködös utcán, kerülgeti a járdaszegletben összegyűlt tócsákat. Elered az eső, fázósan összehúzza magán a fekete ballonkabátot. Tudja, mikor megérkezik, ott fogja találni a szabóbabát anyja hálószobájában, a nehéz, recsegősre száradt ruhásszekrény mellett, az ablak felé fordítva.

Savanyú grimaszt vág, keserűséget érez a szájában. Hetekkel ezelőtt tapadt meg a nyelvén a fémes íz, aznap, mikor az anyját sietősen bevitték a kórházba. Idős már a mama, mondta az orvos. Nem folytatta a mondatot, csak bágyadtan elmosolyodott, majd elsétált. Két nappal később vihették csak haza. Nem akarok kórházban meghalni, mondta, és senki nem ellenkezett. Senki nem mondta, hogy ugyan, anyuka, hol van az még. Csak hazavitték a jól megszokott szobájába, és attól a naptól kezdve felváltva voltak mellette. Főzték neki az ebédet, amiből az anyjuk jóformán egy falatot sem evett. Mosdatták, emelgették a még mindig súlyos testet, kenegették a pergamenszerű bőrt a combokon és a lapockák körül.

Mióta az anyja elkezdett egyre szenilisebbé válni, minden apróság mérhetetlenül felbosszantotta. Nem tudta elfogadni, hogy az anyja napról napra leépül. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy egyszer csak nem lesz hová mennie. Pedig ritkán járt nála az elmúlt évek alatt. Igyekezett havonta meglátogatni, de ha éppen más dolga volt a munkája vagy a lánya miatt, nem bánkódott nagyon. Leginkább csak telefonon beszéltek. Hogy vagy, anyuka? Volt ma a postás? Igen, itt is esett. Minden alkalommal, mikor letette a telefont, igazán meg volt magával elégedve, hiszen ő felhívta, nem mondhatja a húga, hogy nem is keresi az anyjukat. Nem érezte szükségesnek a rendszeres látogatásokat, úgyis csak összevesznének harminc perc után. Most viszont menni kell, még dolga van a lakásban, ahová az anyja az apjuk halála után költözött.

Ahogy kerülgeti a pocsolyákat, lassan feltűnnek előtte az ismerős épületek, közben a gombóc a torkában egyre csak nő. Miért is mondott igent a húgának, amikor pár órával ezelőtt felhívta telefonon, és elhaló hangon megkérdezte, hogy elvinné-e a szabóbabát. Ő nem tud vele mit kezdeni, mondta, nem fér el a lakásban, és különben is, neki csak egy fölösleges lom. A húga nem is sejti, hogy mindig is teljes szívéből gyűlölte azt a bábut. Az apja nyomorúságára emlékeztette. Meg volt győződve róla, hogy apjukat a keserűség vitte el idő előtt, nem pedig a szíve, amire az orvosok fogták korai halálát. Aorta regurgitáció, billentyűhibák, mondták.

Tizenkét éves volt, amikor a húga megszületett. Egy aprócska házrészt béreltek akkoriban a külvárosban, az anyja pedig már több mint egy éve a helyi varrodában dolgozott. Miután felvették az üzembe, hamar kiderült, hogy gyorsan és ügyesen dolgozik, ezért a varroda vezetője rövid időn belül rábízta a beérkező anyagok felülvizsgálatát és szétosztását a varrónők között. Az anyja rendkívül komolyan vette a feladatot, hosszasan vizsgálta a kelmék vastagságát, vízáteresztő képességét, kopásállóságát. Aztán egy télen hosszabbodni kezdtek a munkaórák. Nem maradt sokáig titok, hogy az anyja és a délutáni műszak vezetője nem csak a varrodába érkező kelméket vizsgálgatták bősz figyelemmel délutánonként. Miután kiderült az eset, az anyja otthagyta az üzemet. Akkor került hozzájuk a varroda raktárából a régi szabóbaba, és még abban az évben megszületett a húga. Ő gyerekként az egészből csak annyit vett észre, hogy az apjuk attól fogva sokkal gyakrabban üldögélt magányosan az udvaron. A távolba bámult, ajkait szorosan egymáshoz préselte, és cipőjével a szék lábát ütemesen kocogtatva nyomta el egymás után a cigarettacsikkeket a járda repedéseiben.

Mikor a középiskola utolsó évében igent mondott az első udvarlójának, Istvánnak, az anyja szinte könyörgött neki, hogy várjon még. Azt is mondta, hogy a teszetosza férfi nem való hozzá, meg fogja bánni, ha hozzámegy. Persze akkoriban ő ezt nem így látta. Igaz, hogy soha nem volt szerelmes a férfiba, úgy igazán, remegősen, de úgy tekintett rá, mint megmentőjére az állandó szülői civódás fogságából. Mivel semmiféle győzködés nem használt, az anyja végül előállt a saját történetével. Nézzen csak rá, feleségül ment az első férfihoz, szült két gyereket, a szerelem pedig gyorsan elmúlt, ő meg benne maradt egy szomorú házasságban. Ekkor mondta el neki a varrodában történteket is. Rezignáltan hallgatta végig anyja mondandóját, még csak felháborodást sem érzett. Tizennyolc éves volt, és már alig várta, hogy csomagolhasson és elmehessen otthonról. Pár hónap múlva befejezte az iskolát, és beköltözött István örökölt, másfél szobás lakásába, ahová nem sokkal az esküvő után megérkezett az egyetlen gyermekük, Éva is. Az anyja rajongott az unokájáért, de Istvánnal továbbra sem békélt meg. Fagyos maradt közöttük a viszony mindvégig, egészen addig a tavaszi napig, amikor István kapkodva összepakolt ócska, fekete bőröndjébe, és otthagyta őt és Évát a csirkepörköltszagú panellakásban. Az anyja nem mondta, hogy na, én megmondtam. Nem szólt semmit, csak betoppant egy nagy tál meleg levessel, türelmesen megvárta, amíg az utolsó csepp is elfogy, aztán hazavillamosozott. Nem beszéltek többé Istvánról.

Halkan sóhajt, mikor a szürke, málló vakolatú ház elé ér. Táskájából kihalássza a kulcsokat, a megfelelőt az ormótlan bejárati ajtó zárjába illeszti. Nedves, korhadó fa illata csapja meg az orrát. Nem járt itt, mióta meghalt az anyja. Két hónappal ezelőtt, egy augusztusi napon történt, és ő azóta sem tudott kipréselni magából egyetlen könnycseppet sem. A húga volt a mamával az utolsó órákban, pedig aznap nem is ő következett volna. Amikor a mamát hazahozták a kórházból, felosztották egymás között a napokat. Az övé volt a szerda, a csütörtök és a vasárnap. A mama csütörtökön halt meg, és ő mégsem volt ott vele. Egy csomagot kellett átvennie, azért maradt otthon. Vagy a vízórát jöttek leolvasni. Egy nagyon fontos, határidős feladatot kellett befejeznie a munkahelyén. A lányának időpontja volt a fogorvosnál, ezért ő vitte le aznap a kutyát, hogy az állat nyugodtan elvégezhesse a dolgát a parkban, ahelyett, hogy a lakásban a szőnyegre piszkítana. Már nem emlékezett, hogy milyen dolga volt éppen, amikor az anyja végleg itthagyta őket. Csak azt tudta, hogy ő nem volt ott. Persze előtte felhívta a húgát, elmondta, hogy nem ér rá, biztosan kibír a mama nélküle egy-két órát. Jól van, sóhajtott a testvére a telefonba, majd ő elmegy hozzá az esti órákban és megeteti. Fél nyolckor csörgött a telefon. Anyu meghalt, zokogta a húga, ő talált rá este, mikor átment hozzá. Úgy szorította füléhez a mobiltelefont, hogy kézfején a bütykök elfehéredtek. A konyhában volt, amikor hívta a húga. A vacsora maradékát akarta éppen átlátszó, kis műanyag dobozokban a hűtőbe pakolni. Rántott húst ettek aznap este petrezselymes krumplival. A műanyag ételesdoboz fedelére egy apró légy szállt, amikor a testvére kimondta, meghalt. Csendben letette a telefont. A maradék krumplit és a húst átpakolta a dobozokba, majd szépen sorban betette őket a hűtőbe, a legfelső polcra.

A lépcsőházban penész és szemét szaga terjeng. Lassan lépked fölfelé, nem kell sokat fáradnia, a mama az első emeleten lakott. Az ajtóhoz ér, elfordítja a kulcsot, hangosan kattan a zár. A lakásban rend van és tisztaság. Minden a helyén, a redőnyök félig leeresztve. Belép a hálószobába, fertőtlenítő- és enyhe gyógyszerszag csapja meg az orrát, pedig hetek óta nincs itt már egy doboz gyógyszer sem. A húga már régen elvitette a nehéz elektromos betegágyat is, amit a mama utolsó napjaiban hozattak, hogy könnyebb legyen emelgetni, forgatni, és fürdetés gyanánt végigtörölni a mama öreg testének hajlatait a langyos vízbe mártott szivaccsal. Ezt szerette a legjobban, amikor az illatos szivaccsal simogatták a megfáradt, lötyögős testrészeket. Mosolygott, és lehunyt szemmel, halkan sóhajtozott közben.

Leteszi táskáját a kanapéra, leül, és az ablak előtt álló szabóbabára néz. A bábun egy vékony kendő van átvetve. A mama hosszú éveken át viselte, még az utolsó napokon is kérte a kendőt, pedig a szélein már mindenhol hosszan lógnak a felfeslett cérnaszálak. A baba sötét árnyékot vet a falra, éppen a kanapé mellé, ahol ül. Hirtelen elnehezül, majd szorítani kezd a mellkasa, mintha a szíve is kihagyna hirtelen egy dobbanást. Végigdől a pamlagon, magára húzza anyja régi, kopott takaróját, és hagyja hogy az öregszagú anyagot lassan átnedvesítsék a feltartóztathatatlan, sűrű, sós könnyei.