Szép szőke asszony volt anyám nővére. Magas és harsány. A keze mindig gondosan körömlakkozott, a frizurája is olyan, mintha épp abban a pillanatban lépett volna ki a fodrászszalonból.
Anyám teljesen az ellentéte volt, alacsony, fekete hajú, szerény, több nyelven beszélt, mégsem hitt magában.
– Ha én már nem leszek – mondta az anyám gyerekkoromban –, akkor a nővérem fog vigyázni rád. Jó lesz?
Nem értettem, miért mondja ezt, negyvenéves volt, és egészséges.
Anyám már négy hónapja halott, nővére él és egészséges, itt lakik a szomszéd házban, mégsem keres bennünket, engem és a kamasz fiamat, amióta anyámat eltemettük.
– Ne legyél olyan mulya, mint anyád – mondta nekem anyám nővére, amikor kicsi voltam. Ő volt az egyetlen ember, akire anyám rábízott apámon kívül.
– Kislányom, elutazom egy hónapra. Külföldre kell mennem, továbbképzés. Tudod, ez munka, nem mondhatom azt, hogy itthon maradok – mondta anyám.
Én nem értettem, mennyi idő az az egy hónap, épp Farkas Bertalant lőtték az űrbe, az óvodában mindenkinek lett lemezes holdrakétája, nekem is. Az érdekelt.
– Apáddal, aztán a nővéremmel leszel. Meg kell értened, apa sem maradhat el olyan sok időt a főiskoláról – mondta anyám.
És én megértettem. Apával repült az idő, mindennap cukrászdába mentünk.
– Le fogunk menni a vidéki rokonokhoz – mondta anyám nővére. – Ott hagylak, legalább tanulod az önállóságot, egy hét múlva érted megyek. Ott lesznek az unokatesóid, jól ellesztek.
Az unokatesók fiúk voltak, és nagyok. Tudtak magukra vigyázni, én nem. Annyi sárgabarackot ettem, amennyit csak bírtam, a hét többi eseményére nem emlékszem, csak arra, hogy irgalmatlanul fáj a hasam.
– Gyere, kimegyünk anya elé a reptérre – mondta apa.
Lelkesen készülődött, egy csokor virágot szorongatott. Végre hazajön.
– Hát te meg hogy nézel ki? – kérdezte anyám, amikor meglátott. – Sápadt vagy, a hajad is összevissza, látszik, hogy apád csinálta a frizurád.
Nem mondtam semmit, a sárgabarackokról különösen nem. Csak szorongattam a lemezes rakétámat.
– Mi van, megnémultál? – folytatta anyám. – Nem volt jó a nővéremnél? Amikor múltkor elutaztam, akkor legalább azzal fogadtál, hogy miért mentél el. Most ez sem jár?
– Hagyd már a gyereket – mondta apám. Ilyenkor mindig „a gyerek”-ké változtam, név nélkül.
Sok-sok évvel később, már a fiam volt óvodás, gondoltam, meglepjük anyámat egy-egy csokor virággal anyák napjára. Egy kis csokor volt a fiam kezében is. Becsöngettünk anyámhoz.
– Hát ti? – kérdezte.
– Boldog anyák napját! – mondtuk kórusban.
– Hát, ezt igazán nem kellett volna – mondta anyám. – Tudod, melyik anyák napjám volt a legszebb? Amikor te egy hónapos voltál, nem tudtál virágot adni, és akkor a nővérem becsengetett egy csokor virággal. Ez a mostani ahhoz képest semmi már.
Többet nem vittem anyámnak virágot anyák napjára.
– A nővérem, a nővérem, a nővéremet akarom! – ismételgette anyám, amikor először bekerült a kórházba.
– Anya, azt mondta a nővéred, nem jön be. Nem szereti a kórházi hangulatot, meg kell értened. Én és az unokád jövünk – mondtam én.
Hívott egy nap anyám nővére. Anyám ekkor már újra a kórházban volt, csak feküdt, beszélni nem tudott, csak bólintani és sírni, vele voltunk mindennap a fiammal.
– Klárikám, ma, amikor mentek be a fiaddal anyádhoz, arra kérnélek, hívjatok fel a kórházból. A fiad olyan ügyes ezekben a műszaki dolgokban, hangosítsa ki a telefont, hogy hallja a húgom, amit mondok. Hátha az én hangomra magához tér.
Így tettünk.
– Húgocskám – harsogott anyám nővérének a hangja bele a kórházi csendbe. – Gyere haza, várlak a húslevessel!
Anyám nem moccant, még a szemét sem nyitotta ki.
– Na, Klárikám – hívott anyám nővére egy fél óra múlva. – Mit csinált anyád, amikor a hangomat hallotta?
– Kinyitotta a szemét – mondtam én –, és mozgatta a kezét.
– Jól van, haza fog jönni – mondta a nővére.
– De ha mégsem – mondtam én anyám nővérének –, ugye mellettünk leszel majd? Te vagy az egyetlen ember, aki ismert engem kisgyerekként.
– Persze, Klárikám, ez csak természetes. Mesélek majd neked, mindig.
De nem hívott, nem keresett, pedig eltelt már négy hónap anya temetése óta.
Ma láttam anyám nővérét, ahogy elindult a szomszéd házból, húzta maga után a kerekes bevásárlókocsit. Nem mentem oda hozzá.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. augusztus 21-i számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.