Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
Reggel első dolga volt, hogy ráálljon a mérlegre. Hihetetlen, még mindig több, mindig ötven kilót mutat! Ez bizony fél mázsa, akár tetszik, akár nem. Biztosan elromlott, ideje lenne kidobni ezt a vackot! De mi van, ha mégis pontosan mér? Akkor egy tehén vagyok, gondolta, akinek semmi esélye a nádszálvékony konkurenciával szemben...
Az ágyra vetette magát, és elkeseredetten bámulta a plafont. Pedig nem volt rajta semmi érdekes. Nagy levegőt vett, aztán megpróbálkozott a hasizomgyakorlatokkal. Az ortopéd ugyan figyelmeztette, hogy tartózkodjon a megerőltető tornától, mert a fiatalkori gerincproblémák idővel megbosszulhatják magukat. Feltámasztotta a fejét, izzadt, erőlködött, lihegett, a levegőt kapkodta. A szigorú diéta láthatóan nyomot hagyott a kondícióján. Mi tagadás, kissé gyengének érezte magát, de ahhoz talán lesz elég ereje, hogy a színpadon sziporkázzon. A lényeg, hogy felfigyeljenek rá, hogy meglássák benne a soha vissza nem térő lehetőséget. Nyavalyogni majd ráér később, ha már az új szerződésén megszáradt a tinta. De addig muszáj keményen dolgoznia, hacsak nem akar szégyent vallani.
Bevonult a fürdőszobába, és kritikus szemmel szemügyre vette magát a tükör előtt. Vajon elég szép vagyok? – kérdezte magától. Csinos, kellemes megjelenésű, elegáns, szimpatikus? Mit gondolnak majd rólam a nézők, ha meglátnak a kifutón? Csak nem fognak fújolni rám, mert nem szorult belém egy csipetnyi önkritika sem? Kíméletlenül belecsípett a combjába, de narancsbőrnek nyomát sem látta. Mindegy, fő a megelőzés. Az ember lánya nem lehet elég óvatos. A narancsbőr egyik napról a másikra is meglepheti, ez pedig nem lenne kellemes. Átkukucskált a válla felett, hogy a fenekét is alaposan megvizsgálhassa. Talán csak nem ereszkedett meg az éjszaka folyamán? Még egy tükör kéne, hogy jobban lássa a sonkáit. A fürdőruhás bemutató tíz pontot ér, aki ezt elrontja, az már nemigen hozza be a hátrányát. Addig illegette magát, amíg fel nem fedezett valamit, amin kellőkképpen megbotránkozhatott. Simára borotvált vádliján egy ronda pattanás virított, amit a lehető leghamarabb orvosolni kell.
Testhez simuló elasztikus trikót, farmert húzott magára, aztán tovább pózolt, hogy felmérje, miként fest a kérdéses szerelésben. A nadrág cipzárja mintha egy kissé kidudorodott volna a hasán. A hülye szabású nadrág hibája, morogta ingerülten, és minden teketória nélkül sutba vágta a leszerepelt ruhadarabot. A lezser szabású selyemblúz szinte lötyögött keskeny vállán, de ő így is molettnek érezte magát benne. Egyáltalán nem volt megelégedve a látvánnyal. A bokája talán egy leheletnyivel vastagabb az ideálisnál, és a nagylábujja is kikandikál a negyvenkettes szandálból. Ez a probléma gyakran előfordul a sudár termetű hölgyek körében. Nincs mit tenni, senki sem tökéletes. Aki több, mint 180 centivel magasodik a tengerszint fölé, az nem viselhet gyermekcipőt, de ha a fotós szóvá tenné ezt az apró szépséghibát, ő bizony nyomatékosan kikérné magának...
Délben már hangosan korgott a gyomra, kopogott a szeme. Úgy érezte, hogy egy vasszöget is le tudna nyelni keresztben. De keményen tartotta magát, pedig a szívecske formában sütött tükörtojás csábítóan mosolygott rá. Elmajszolt egy darab száraz pirítóst, meg néhány gerezd aszalt almát, aztán a nagyi rosszalló tekintetétől kísérve bevonult a szobájába. Érintetlen adagja Picúr tálkájában kötött ki, de a kis palotapincsi arra sem vette a fáradságot, hogy megszagolja a kihűlt ennivalót.
Túlzabáltam magam, mert egy mértéktelen disznó vagyok, aki képtelen megálljt parancsolni az étvágyának, gondolta mély lelkiismeretfurdalástól kínozva, és a mosdóba rohant. Két ujját ledugta a torkán, ahogy a barátnőitől látta, de nem történt semmi. Az elfogyasztott étel jól érezte magát ott, ahol volt, és nem óhajtott idő előtt napvilágot látni. Három ujjal próbálkozott, aztán habozás nélkül tömte a szájába az egész öklét. Fuldokolva küszködött, a könnye is kicsordult a nagy igyekezettől. Az lehetetlen, hogy nála ne működjön a dolog, hiszen minden csaj így csinálja...
Megfordult a fejében, hogy a gyomorsav talán árthat szépen manikűrözött körmeinek. Olcsó lakkott használt, de nem volt más választása. Csak ez az egyetlen árnyalat harmonizált az estélyi ruhájának színével. Most mi a bánatot csináljon? Másikat beszerezni már nincs idő, és fedezet sincs rá. Na mindegy, megette a fene...
Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő. Picúr mérgesen csaholva kaparta az ajtófélfát.
– Gyere kislányom, ez a fiatalember téged keres! – kiabált nagyi a folyosóról.
– Ki az?
– Nem tudom, nincs nála virágcsokor.
Egy koszlott pongyolát csavart maga köré, és gyorsan megtörölte a száját. Nem volt tudatában, hogy a könnyeitől elkenődött szemfesték boszorkányosan furcsa ábrákat rajzolt az arcára. Kitaposott gumipapucsot húzott, hátrasimította csapzott haját, majd elindult a bejárat felé. Ki lehet az az elvetemült, aki a legalkalmatlanabb időpontban képes zavarni egy öregasszonyt és az unokáját?
– Azért küldtek, mert telefonon nem sikerült elérni a kisasszonyt – hadarta a szeplős képű suhanc, aztán végignézett a lányon. Elsápadt és önkéntelenül hátrált egy lépést.
– Bocsika, ha zavarok, én az országos szépségverseny harmadik helyezettjével szeretnék beszélni. Talán elnéztem a címet. Ja, biztosan ez történt! Ha lenne olyan kedves, és útba igazítana... Madarász Zsuzsát keresem.
– Én vagyok.
– Pardon... izé... hogy magácska? Ez tuti? Biztosan nem tetszik tévedni?
– Ki vagy te, hogy a személyazonosságomat firtatod? Talán neked illene bemutatkoznod, nem?
– Ne tessék már haragudni, én csak egy egyszerű küldönc vagyok, kérem. A főszervező üzent általam egy bizonyos Zsuzsa nevű modellnek, hogy nem muszáj készülődni, mert a hétvégi divatbemutatót technikai okokból bizonytalan időre elhalasztották...
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.
A furulya éles hangja betöltötte a teret.
Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.
Erika férje nem érez szagokat, újságolta Lacinak a felesége. Andi informatikát tanított, Erika a kolléganője volt. Mikepércsen laktak, néha elhívták Andit és Lacit szalonnát sütni. Olyankor mindig volt némi vita, ki vezessen. Laci szívesen sörözött volna Ferivel, Andi viszont azt mondta, Erika megígérte, hogy lesz finom édes vörös bor az apjától, feltétlenül kóstolja meg.
Köszöntelek, és csak testvéries morogással mondom, fejezd be ezt a száműzetéses hülyeséget, s gyere haza Rodostóból, ne mind piszkáld ide a leveleidet.
Értem én, hogy elveszítettél valami hülye választást, szégyenedben el kellett bujdosnod, na, de nem lett volna elég például Bükklokára menni, nem, te egyenesen Rodostóig mentél, Törökföldre, mert világéletedben szeretted a tonhalat, meg a baklavát.
Én itthon alig várom, megcsapkodhassam a fejedet, addig még kicsit pihenek itt a szolgánkon, izé, na, gazdánkon, és megeszem az emlékedre még egy tasak pulykát.