Urbán Péter: A jótett

2020. november 04., 22:26
Tornai Gyula: Keleti utcai jelenet (olaj, vászon, 55 × 67 cm) – Forrás: Wikimedia Commons

– babiloni példázat –

Egyszer volt, hol nem volt, az Eufráteszen is túl, a Zagrosz csúcsaitól innen, volt egyszer egy király. Kadasman-Buriasnak hívták, ő volt a földek ura, az egyetlen és leghatalmasabb uralkodó, a mennyország kapujának, Babilonnak királya. A király palotájában – amelyet ötszáz évvel korábban emelt államalapító őse – hétszáz szoba hirdette mérhetetlen gazdagságát és hatalmát. Az egyik termet csupa aranytárggyal rendezték be, de még az ágy és az asztalok is színaranyból voltak. Arany volt a mécses, aranyszállal szőtték a szőnyegeket és takarókat, arany borította a falat, a mennyezetet és az ablakokat is. Aranypáncélos katona állt őrt előtte, és aranyos ruhájú, aranyfüsttel befújt testű szolgák gondozták berendezési tárgyait.

A király háremében ötszáz válogatott szépség várta az uralkodó kegyeit, kincseskamráiban a mennyezetig állt a megszámlálhatatlan érme, drágakő és díszes tárgy, fegyvertárában ezerszámra a zsákmányolt páncél és kard, lándzsa és pajzs, hogy több hadsereget is föl lehetett volna szerelni velük. Konyhájában a legrafináltabb ínyencségek garmadáját készítették naponta, hetven fogásnál kevesebbet csak az istennek szentelt böjti napokon hordtak a király asztalára.

Ám a kifogyhatatlan bőség közepette az uralkodó, a világok ura nem tudott elaludni. Kínzó álmatlanságát sem a csömörig tartó szerelmeskedés, sem a pukkadásig erőltetett lakmározás, sem a kimerülésig hajtott vadászatok nem tudták elűzni. A király holtfáradtan forgolódott aranyos ágyában, éberen bámulta a szoba padlójára vetülő holdsugarat, hol lerúgta, hol megint magára rántotta selyemtakaróját. A legsötétebb éjszakában fölkelt, és magányosan járkált a palotában, egyszerre rémítette és nyugtatta a termek sötétje és csendje. Hajnalban, amikor végre úgy érezte, képes volna elaludni, a napfény kiverte szeméből a fáradtságot. A napokat valami furcsa önkívületben élte át, néha percekre elszunnyadt, de békésen aludni képtelen volt.

Jósokat és jövendőmondókat hívatott, orvosokkal és csodatevőkkel beszélt, hogy állapítsák meg a baját, de egyik sem tudott segíteni. Sok fogadalmát beváltani nem tudó javasembert dobtak a tigrisek elé, jó néhány szerencsevadász került a rabkutak mélyére, amíg lassan elfogytak a merész vállalkozók, akik segíteni tudtak volna a királyon.

Kadasman-Burias szomorúan ült híresen szép nyárfája alatt, tökéletesen egyforma kavicsokkal kirakott kerti patakja mellett, miközben négyéves leánykája szaladgált körülötte. A kislány beugrált a csermely tiszta vizébe, kavicsokat görgetett és mutatott fel csigás szakállú atyjának, gondtalanul cserfelt a hatalmas királynak, aki csak gondjainak egy részéről tudott megfeledkezni a gyermek mellett. A kislány hirtelen fölegyenesedett, az apjára nézett, és valami isteni sugallatra kibökte:

– Apuka, te miért nem csinálsz semmi jót?

A király mellkasában szinte megállt a szív, a levegő bennrekedt tüdejében. Hogy ő nem tesz semmi jót? Ő, a király, aki népeket emel fel, városokat tesz gazdaggá, aki gondoskodik a szegényekről és megakadályozza a gazdagokat az embernyúzásban? Kinyitotta száját, hogy feleljen, de nem jött ki hang a torkán. A gyermek tovább játszott, a király fejében összekeveredtek a gondolatok, nem tudott rendet tenni, elmúlt a délelőtt, a kislányt elvitték a dajkái. Az uralkodó díszes kocsira szállt, és vadászni indult.

Hatalmas erővel űzte a vadat, tüdeje majd kiszakadt mellkasából az erőfeszítéstől, karjai vadul hajították a lándzsákat. Gyönge remény támadt szívében, hátha most majd meglepi a fáradtság, az éjszakai álom. De már túl sokszor csalta meg a remény, tudta jól, hogy megint kialvatlanul forgolódik majd aranyvackán, így még dühödtebben vetette magát a gazellák és szarvasok nyomába. Késő délutánra hegyben álltak a vérző tetemek a király vadászsátra előtt, és Kadasman-Burias fáradtan és büszkén mutogatta az őt körülvevő uraknak és szolgáknak a zsákmányt. Végül kocsijára kapott, és zsibongó izmokkal, vad vágtában a város felé hajtott.

Ahogy Babilon kapuja elé ért, egy idős asszony haladt át előtte az úton. A király nem lassított, az asszony kapkodva igyekezett kikerülni a lovak patáit, siettében a kezében tartott hatalmas, teli edényt a földre ejtette. Szegényes étel ömlött végig az úton, a porba. A király – maga sem tudván, miért teszi – hirtelen visszafogta a gyeplőt, keményen fékezett, csak úgy csikorogtak a kerekek, ágaskodtak a lovak. Majd teljes díszében lelépett a kétkerekű harci szekérről, és miközben a kapu mellett álló szájtátiak mélyen meghajoltak vagy a földre borultak előtte, az asszonyhoz lépett.

– Kiborult az ételed, asszony! Itt van egy arany, vehetsz magadnak új ennivalót! – átnyújtotta a pénzt, aztán megfordult, és büszke léptekkel a lovas kocsi felé indult. Ahogy krokodilbőr sarus lábát a hágcsóra helyezte, visszapillantott, és meglátta az asszonyt, amint töprengve forgatja az aranyat. A királyt elöntötte az epe, de türtőztette magát, és újra a nőhöz lépett.

– Ne forgasd, hanem tedd el, ünnepi ebédet vehetsz magadnak belőle.

– Nagy a te jóságod, uram, de mire a piacot újfent megjárom, rám esteledik. Öreg vagyok, nehezen szedem össze megint a hozzávalókat, és még a főzés is…

– Elküldöm két jó szolgámat, hogy segítsenek neked – dohogott ingerülten az uralkodó.

– Mire ideérnek, megint csak elkésem.

Kadasman-Burias megsimogatta arannyal futtatott, foinik olajjal kent csigás szakállát, szemöldöke mérgesen ráncolódott orra fölött.

– Elkísérlek hát, asszony, lássuk, mire van szükséged – mondta végül, maga sem értve egészen, miért is tölti ilyesmivel az idejét. Az adók elszámolását végezte éppen főszámvivőivel a palotában, hetekig tartott ellenőrizni a befolyt összegeket, hogy sem a tisztviselők, sem az adózó városok és falvak be ne csaphassák. De az elszámolás várni fog egy napot.

A piaci népség döbbenten bámulta a királyt, amint az öregasszony mellett lépkedve annak útmutatásai alapján a bevásárláshoz látott. A nő hamar túltette magát azon a jelentéktelen tényezőn, hogy maga az isteni Kadasman-Burias kíséri útján. Vásárolt, beszélgetett, alkudozott, hamarosan minden bekerült a kosárba, amit a király izmos karja könnyedén tartott. A kofák nem mertek alkudni, a kíváncsiak csoportosan sereglettek az uralkodó nyomában, a testőrök alig tudtak rendet tartani.

– Most már megvan mindened, megfőzheted újra az ételt!

– Egyedül sokára készülök el. Lányaim, fiaim jönnek vendégségbe, fáradtak a munka után, alig várják már a főztömet. Csalódást fogok nekik okozni.

– Ne kísértsd a sorsodat, asszony! Küldök szakácsot, amennyit akarsz!

– Mire ideérnek… És különben is, az urak szolgái nem szolgálnak egy öreg, jámbor asszonynak, mint amilyen én vagyok…

A király most nem szólt, csak dühösen az asszony után indult. Vajon már megcselekedte a jót, vagy mégsem? – futott át agyán a kérdés. A kárvallott nem boldog, akkor bizonyára még nem. Milyen nehéz is egy tál kiöntését jóvátenni, morfondírozott magában az uralkodó. Az asszony azonban elégedetten és sietősen haladt előre. Egyszerre hátrafordult vendége felé:

– A szegény testőrök hadd menjenek csak haza. Nálunk nincs veszély, de mindenki csak bámulná őket, meg feszélyeznének téged is, jó uram! – mondta. Kadasman-Burias egyetlen türelmetlen intéssel elküldte a megrökönyödött fegyvereseket. Az asszony most már vidáman fecsegve vezette a királyt sikátorokon át otthona felé. Milyen könnyen csapdába csalhatnak itt – gondolta az uralkodó. Talán éppen ez volt a nő szándéka? Talán már lesnek rám a gyilkosok? Sebaj, harcban elesni dicsőség, döntötte el végül magában, és csakugyan, minden félelem nélkül folytatta útját.

A város szélén szegényes, de tiszta, fehérre meszelt, lapos tetős házhoz vezette őt a néni. Kecske mekegett a ház mögött, miközben egy megkínzott tamariszkusz levelei után ágaskodott. Kadasman-Burias zordan tekintett körbe az aszott füvön, a kopott kőfalon, a girhes macskán és a szegényes berendezésen. Az asszony nem törődött vele, folytonos csevegés közben nekilátott az étel elkészítésének. A király segítségét is kérte, de nem volt udvariatlan, nem ugráltatta az uralkodót, férfinak való feladatokkal látta el. Hamarosan rotyogott az üstben az ennivaló, a nő megtörölte lisztes kezeit, majd fáradtan leült a tornácon. A fejedelem egyszerre fáradtnak érezte magát, és meglepően éhesnek is. Napok óta csak turkált az elé tett különlegességekben, még a mézben pácolt fürjecskék sem ízlettek neki mostanában. Ő maga is leült egy szőnyegre, és nyugodtan, türelmesen, lehunyt szemmel várt az étel elkészültére. Jó volna enni belőle, de mennie kellene. Sok a dolog a palotában.

– Maradj vacsorára, isteni uralkodó! – szólt az asszony, mintha kitalálná a király gondolatait. – Te is láttad, miből készült az étel, ha egyszerű is, bizonyára nem veted meg, hogy egy ilyen kicsiny öregasszonynak segítettél elkészíteni.

A király lassan felemelkedett. Menni kell, várja az adó, az uralkodás. Ekkor hangos kiabálással megérkeztek a szegény asszony rokonai. Göndör szakállú, erős férfiak, barna szemű asszonyok, sok-sok gyermek ugrált egyszerre az udvaron. A vendégek nem ismerték meg az uralkodót, sosem láthatták közelről, egyébként sem hitték volna el, hogy leereszkedik hozzájuk az isteni király. Az idős nő beszámolt nekik a vendég tisztes segítségéről, amivel rendbe hozta a maga okozta bajt, de nem árulta el kilétét.

A férfiak nagy tisztelettel köszöntötték a jól öltözött idegent, miközben a nők megterítettek az udvaron, és hamarosan vidáman enni kezdtek. Kadasman-Burias zavartalanul ült közöttük, nyugodtan beszélgetett velük a város és a birodalom gondjairól, mint messziről érkezett vándor. Tisztelettel hallgatták, megvitatták állításait, történeteket mondtak és viccelődtek egymással az étkezők. Kadasman-Burias észre sem vette, mikor ment le a nap, az étel várakozáson felül ízlett neki, újra vett a tálból, majd fügét, gyümölcsöt, sajtot eszegettek a főfogás után. Bor is került, tüzet gyújtottak, a család megünnepelte a héten elvégzett munka fáradalmait és örömeit.

Éjfélre járt az idő, amikor az uralkodó búcsúzni kezdett. Mindenki jó szívvel kívánt neki biztonságos utat, és hívták, hogy jöjjön el egy hét múlva is. Az eladó lányok csillogó szemmel, a lányos anyák rebegő mosollyal búcsúztatták, a férfiak a családjuk iránt érdeklődő emberek büszkeségével, a gyerekek az értékes és érdekes idegennek kijáró vidámsággal. Az öregasszony a kapuban megcsókolta a király kezét, majd nagyot sóhajtott:

– Csak az a fazék, az ne tört volna össze. Nagyon fog hiányozni.

Kadasman-Burias szeme elkerekedett a rafinált kérésre, majd hahotázni kezdett. Egy csengő aranyat adott a hálálkodó nőnek, azután nyugodt szívvel hazaindult.

Aznap éjszaka úgy aludt, mint a kisdedek.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. december 21-i számában.)