Változnak az idők. Az emberek meg egyre tovább élnek. Itt-ott háborúznak, jön az Irén hurrikán, megy a Mari hurrikán, elsöpörnek egy-egy fél országot, letarolnak pár szigetet, de a világ szerencsésebb részén azért fejlődik az egészségügy, halad az orvostudomány, emelkedik a nyugdíjkorhatár. Az emberek sok salátát és zöldséget esznek, hogy tovább élvezhessék a nyugdíjas éveket. A több salátához több hozzáadott mesterséges tápanyag jár, több növényvédő szer, több tartósító, ami aztán az embert is tartósítja, s ebből lesz ez a tartós, jó hosszú élet. Az a kérdés, hogy mit kezd a világ szerencsésebbik fele vele.
Mari néni minden nap megette a bébispenótot, a sok rukkolasalátát, amit az orvosi rendelőben ingyenesen működő táplálkozási tanácsadó javasolt neki. Amióta életmódot váltott, és rendszeresen lejárt a Lótuszvirág jógastúdióba, bejött neki az élet. Megszűntek a szívpanaszai, lement a vérnyomása, helyreállt a mozgáskoordinációja, testileg, lelkileg egyensúlyba került. Sőt, hogy a szellem se maradjon ki, beiratkozott egy kezdő francia nyelvtanfolyamra, s így majdnem meg is volt tökéletesség. Mari néni sokáig nem volt egyensúlyban. Hatvan évig volt házas, kitartott a férje mellett, nem lépett félre. Nem igazán szerette, de ha egyszer azt mondta, hogy igen, akkor azt mondta. Hiába záporoztak rá a nyilak, mikor még szép menyecske volt, elfordította a fejét, eltaposta a kísértés összes álságos kígyóját.
Az élet azonban igazságos, ha sokszor utólag is. Hatvanadik házassági évfordulójukat megülvén, ahogy illett, az öregúr, született Ülő Lajos, aki titokban számos szeretőt tartott, és élete bizonyos időszakában a pacal, a körömpörkölt és a kártyajáték megszállottja volt, váratlanul elpatkolt. Volt tisztességes, meglehetősen drága, koporsós temetés. Sírás is egy kicsi, amennyi illett. A nap is kisütött egy pillanatra, mikor a pap a „szerető férjet” emlegette. Néhány könnycsepp futott végig az özvegy arcán, s a dolog így tisztességesen be lett fejezve. Még kapott egy márvány sírkövet is a drága jó Lajos, hogy a rokonok meg ne szólják Mari nénit, hogy még azt is sajnálja a férjétől. Nem sajnálta tőle.
Aztán a gyász valahogy rövidebbre sikeredett, mint ahogy azt Mari néni tervezte. Tudják, ember tervez. Az özvegy azt vette észre, hogy éjszakánként elkezd álmodni, ami utoljára lánykorában történt vele. Először madarakról, aztán meg a holdról álmodott. Idővel egyéb illetlen dolgokról is, mint például a…, amitől pironkodott. Krúdy Álmoskönyve az ágy mellett volt, hogy ébredés után rögtön fel tudja csapni. Egyszer azt álmodta, hogy egy hídon megy át, ami beomlik alatta, s a folyó tele van krokodilussal, az egyik már bekapta mindkét lábát, de akkor megjelent egy huszár, és a hüllők hátán ugrálva lecsapta kardjával a gyilkos állat fejét, és kimentette őt a halál torkából… Az Álmoskönyv azt írta erre, hogy elsőrendű szerelmi álom. Mari néni kinyitotta az ablakot, megfürdött a napfényben, elnézett messzire, miközben forró rooibos teát kortyolgatott.
Vad idővel csörtetett be az első tavasz az özvegy udvarába. Villámlott, dörgött, Mari néni rettegett. Egy gömbvillám át is iszkolt a házon, Mari néni jól be kellett húzza a hasát, hogy elférjen mellette. A jóga, a húsmentes élet és a rengeteg saláta megtette hatását, be tudta húzni a hasát. A gömbvillám kiment, de az elektromos áramot is vitte magával. Elszenesedett vezetékek és sötét maradt utána. Mari néni előkaparta a régi, poros gyertyákat, és kivilágította a házat. Csupa rettegés volt az est eleje, aztán ahogy a fény belobogta a házat, és Mari néni elvégezte a jógaórán tanult légzőgyakorlatokat, valami nagy megnyugvás járta át a lelkét.
Másnap hívta az Elműt, hogy mi történt, küldtek is neki rögtön egy minősített villanyszerelőt. Egy jó karban levő hatvanast ferencjóskabajusszal, létrával, fázisceruzával, csillogóra vikszolt munkavédelmi cipőben, zöld overallban. Mari néni teje majdnem elindult, úgy kellett megbökje magát, hogy nana, ő már túl van nyolcvanon. Coup de foudre, jutott eszébe a mondat a francia munkafüzetből, villámcsapás, de nem ám olyan, mint a gömbvillám, hogy csak úgy átszalad a házon, hanem olyan, mint Zeusz nyila, bele a szívbe, és ott is marad örökre, azt onnan senki ki nem húzza.
Mi történt, mi nem, a praktikát nem árulta el Mari néni senkinek, de másnap reggel fodrásznál volt, festés, dauer, szemöldök-hosszabbítás. Haját zöldre festette, maradt egy kis zöld festék, azt elkérte a fodrásztól, hogy van neki azzal még egy kis dolga. Újságolta a fodrásznak, hogy megy wellnesselni Visegrádra a villanyszerelővel, Csabikával… Valami miatt mégis szorongott Mari néni. Tudta, hogy az egyre javuló élet mindig gördít akadályt a szerelmesek elé is. Kezét tördelve indult el a körzeti orvoshoz. Hatalmas gombócot érzett a torkában, mikor benyitott Eöry doktorhoz, és közölte, hogy ő mennyi idős, és most szerelmes, de a kút már kiszáradóban van, nem akarna csalódást okozni, és szeretne síkosítót felíratni közgyógyra, ha lehet.
Eöry doktor összevonta szemöldökét. Síkosítót? Közgyógyra? Nem lehet, Mari néni, ezt nem nyeli le a rendszer. Mari néni megsértődött, és kisietett az orvosi szobából. Eöry doktor felállt és utána szólt, hogy délután a magánrendelésén majd ír fel neki. A váróban levő harmincnyolc nyugdíjas nem győzte forgatni a fejét. Mari nénit ezek után a büszkeség nem engedte, hogy elmenjen a doktor úr délutáni rendelésére, bement a patikába, és teljes áron megvett egy nagyobbacska tégellyel.
Felkészült a wellnessre, új gumit húzott a fürdőruhájába, leborotválta a hónalját, a lábát nem kellett, mert arról már régen lekopott a szőr. A zöld festéket felhasználta, de senkinek nem kötötte az orrára, hogy mire. Almás rácsost sütött, kockás konyharuhába csomagolta. A volánbuszon kifelé már elővette a sült debrecenit, nehogy vacsoráig éhezzenek a hotelben. Tele hassal, boldogan caplattak fel a Silvanusba. Dunára néző szobát kértek és kaptak king size méretű ággyal. Mari néni szinte fölrepült örömében. Mikor a ferencjóskabajusz a combjához ért, hangosan felkacagott, a falakon áthallatszott a boldog nevetés, hogy a többit, ami utána jött, ne is említsük. A fél szálloda az éjszakát a bárban töltötte. Mikor másnap jó későn reggelizni ment Mari néni és az ő Csabikája, egy kisfiú megkérdezte az anyukáját a svédasztalos reggelizőszalonban, hogy anya, a bácsinak miért zöld a bajusza.
Az anyuka zavarba jött, s csak annyit tudott mondani, hogy azért, kisfiam, mert tavasz van.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 6-i számában.)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.