Fönn a dombon már pirkad. A Gazda (eredeti nevén Nagy Gyula, karrierje kezdetén Nyuszibusznak csúfolták, mert nagyon félt a hatóságoktól) reggelihez készül. Fokhagyma nélküli pirítóst eszeget, mert meglett kora ellenére száját egész nap készen tartja a csókra. Mielőtt harapna, utolsó kenetet, késhegyni vajat hord fel a halálra ítélt falatra.
Bőbordó ruhában bepárolog Diána, a ,,lánya’’ – vér szerint semmi közük egymáshoz.
– Mézes reggelt, Gazdácskám! – sóhajtja, és szórakozottságában a teáskanna tartalmát az asztalterítőre kezdi üríteni, de aztán észbe kap, abbahagyja, a sugarat a csészébe irányítja. Diána a kamionparkolóban hostesskedett, de aztán Gyula bácsi hatszázas Mercijében akadt számára egy hely a hátsó ülésen.
– Kihűltek a csontjaim – így a Gazda, s eladó lányára gondol, aki magától értetődően nem Diána, hanem Noémi. Noncsi belga magánegyetemen tanul, a képzési költség euróban sem kevés, de a sikeres Gazda bírja. Miként a híres előd, Don Corleone, ő is nulláról indult, használt autókkal kereskedett, de aztán drogra és pornóra váltott.
„A hűség a lélek erényöve” – jut eszébe Nagy Gyulának, de hogy miért éppen ez a gondolat, fogalma sincs. Az igazi lányát nyilván szeretné erkölcsösnek látni, ám Diánával kapcsolatban nincsenek ilyen elvárásai. Egész éjjel lepkékre vadászott egy bambuszbotra kötözött női alsóneművel, aztán pihegve dőlt a kerevetre, hálóinge agyonizzadt testéhez tapadt. Végül a halott lepkéket lapátra söpörte, majd gyors csuklómozdulattal az erkélyről kidobta. Azok szálltak…
A fiú (Gubacs Xenofób) a hátsó szobában öthúrú gitáron játszik. Egzisztenciája bizonytalan, ő maga sem tudja eldönteni, hogy sofőr vagy biztonsági ember-e itt, hó végén megkapja az előre kialkudott összeget, a többi másodlagos. Nem tud sem a Gazda reggelijéről, sem a halott lepkékről. Dalait a hozzá hasonlóan kétes elemű csajnak ajánlja, a dalokban Diána Mária-arcú szüzek szüze, Isten legszebb lánya, és mellesleg utálja a fokhagyma nélküli pirítóst.
Gubacs Xenofób nagy magányában képzelete játékait űzi, s ha fantáziája tompulni látszik, némi biofűvel rásegít. Azt álmodja ébren, hogy alaktalan, de nagyon szőrös állatkát tart fogva, és csak rajta múlik, a megvert jószág mikor szabadulhat. Gondolatait diktafonra mondja: „Kiengedem. Megcsillan a bundája a szecessziós csillárból kiömlő fényben. Már jó ideje vakoskodott ott belül, s most apró rovarszemeit körbejáratja a berendezési tárgyakon. Jobb itt, nyöszörgi ahhoz hasonlatos hangon, mint amikor a kis delfinek énekelni tanulnak. Azt meghiszem, válaszolom neki, nyugodtan körbenézhetsz egy kicsit… Mozgása mind biztosabb, hihetetlen gyorsan elsajátította a kintlevés finom technikáját. Felmászik a pohárszékre, ügyes kígyómozgásával végigsiklik a sósborszeszes üvegen, beleszimatol a porcukorba. Megsokallom szabadságát, elvégre az az erősek fényűzése. Füttyjelre, amely belehasít az elsötétített szoba levegőjébe, visszaiszkol a helyére.”
Gubacs Xenofóbot már fárasztja felpörgetett agya játéka, ezért igyekszik minél gyorsabban lezárni az egyre zagyvább történést. Na, végre, úrrá lettem!, kiáltja, és kilöki a spalettákat.
Hármasukat a véletlen és a kényszer hozta össze, ha rendes kerékvágásban zajlana az élet, így együtt nem találkozhattak volna. A fiatal lány inkább nyíltan, semmint titokban szexuális szolgáltatást nyújt az öregnek, s ha úgy alakul, magyaros ételeket főz. Mindezt, persze, nem ingyen teszi, de nem is fizetésért, amit kap, ajándéknak hívják, bár minden esetben készpénz alakját ölti. A srác leglabilisabb alakja a triásznak, ajánlásra jött ide, amolyan mindenesnek a vállalkozáshoz, de sejteni, hogy nem nagyon fűlik a foga az egészhez, máshol szeretne lenni és mást csinálni, de hogy pontosan mit, fogalma sincs. Maga sem hiszi, mégis azt alakítja, mintha szerelmes lenne Dianába, holott nincs többről szó, mint egészséges test természetes ösztönéről. A Gazda úgy tesz, mintha féltékeny volna kettősükre, bár ez részéről inkább gonosz játék, túl nagyra nőtt már benne a cinizmus. A lány életfelfogása nem bonyolult: aki kér, annak ad. Innen nézvést értelmezhetetlen, hogy egy hétvégi estén mégis összefújja őket a böjti szél, farsangolnak. A buli vízkereszt és a nagyböjt kezdete közé esik, az időpont megválasztása részükről abszolúte nem tudatos, bármelyik hétköznapjuk lehet ünnep, és megfordítva. Egymással nem egyeztetve öltöznek be, a Gazda fehér lepedőt borít magára, s azt mondja, ő Othello. Olyan kreol bőrrel áldotta meg a Teremtő, hogy festenie sem kell magát, s a hitelességhez elegendő, hogy fejére teszi elvált felesége fekete parókáját. Diana Lady Macbeth lesz, hozzá erős sminket használ, pirosban, lilában, méregzöldben úszik az arca, mindehhez a megátalkodott végzet asszonya szerepet gyakorolja. Xenofób először Raszkolnyikovra gondol, ágya alatt a szekerce mindig kéznél van, majd egy hirtelen ötlettől vezéreltetve mégis inkább Baál isten porhüvelyét ölti fel. Tetszik neki a szóvicc többértelműsége: ál a Baál, kiáltja a többiek felé, s közben lesi, hogy értik-e a poént. Ilyen előzmények után csoda-e ha még egy szabadidős rendezvényen sem értenek szót egymással? Zavarukat mértéktelen whisky-ivással leplezik, majd a magatehetetlen állapot beálltával ki-ki lakrészébe vánszorog.
Szükségszerű következmény, hogy az alpári élvezetek nem fokozhatók tovább, dögunalom lepi el a haciendát, a lázadók elszöknek, a Gazda magára marad, bár még sokáig emlegeti a hűtleneket. A legbelső szobát viaszkatlan sárgítja, bezárult lexikonok tartják a homály szálain árnyékaikat. Púpos hátú macska élezi tűhegyesre karmait a százéves szőnyegen, finom szarupor lepi be a rojtokat. Az elme apró robbanásai verődnek vissza a foncsorozott hajlatokból, megrezegtetve a kifeszített bőregerek vitorláit. A szemközti falra akasztott térképen egy elsüllyedt birodalom vörösbarna foltja bontakozik, foszforeszkálnak a városok, a folyók, a sáncok… A Gazda diófából készült asztala mögött gubbaszt, szokásától eltérően olvasni próbál. Egy kapcsos könyv különleges betűformáit nézegeti, megjegyzésekkel a lapszéleket ismeretlen szerző látta el, nagy hasú magánhangzói alig férnek a nyomtatott szöveg melletti keskeny sávon. „Az élet álom”…
A két szökevény ismeretlen metropolisz lépcsőjén lépdel görnyedten, arcukon a megismerés és a nélkülözés csalhatatlan jeleivel. Majd kültelki poharazóban dudoros bőrű lányok és snájdig stricijeik társaságába keverednek, rossz fogú nevetésük buja burokkal fogja körül a halovány idegeneket. Félelemmel vegyes várakozással tekintenek a kiloccsant alkoholra, mely beszívja magát elrongyolódott kézelőikbe, a kipeckelt mosolyú csaposra, aki a hallucinációt adagolja az összefogdosott poharakba.
Azt hiszik, maguk mögött hagyhatják a múltat, s ha ólomlábakon is, de menetelnek a szabadság felé. Nem sejtik, hogy a parkolóból már felfedezték őket Gazduram megbízottjai, s kezdődik minden elölről. A térfigyelő kamerák hangtalanul dolgoznak, a jövő számára készül már a konzervvalóság.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.