– Na, mi van, öreg, benyaltad magad? – üvölt ki Szottyos a literes pálinkásüveg mögül, amelynek tartalma elpárolgott. Szottyos feje lilásvörösben játszik, az erek kidagadnak a halántékán. Ötvenes fickó, infarktus után, leszázalékolás előtt, volt osztálytársam különben. Építőipari vállalkozó, ment már jobban is a sora, korábban sok munkát kapott, dőlt hozzá a lé, Horvátországba nyaralni járt, Szlovákiába síelni, Marlborót szívott és viszkit ivott, sokat. Régen volt egy ciklámenszínű és egy türkizkék öltönye, hozzá rózsás ingeket hordott köldökig kigombolva, nyakkendő nélkül. Bokafixes nadrágja alól kivillant a fehér zokni.
– Hogy ízlik az elit tagjának lenni, öcsi? – tölt egy háromcentest magának a nők italából, az édesből, észre sem veszi, fejét hátracsapva üríti a nedüt, majd mutatóujjával kipattint egy dobozos sört. – Csak vigyázz, mert régi szabály, hogy fentről nagyot lehet esni.
Szottyos most haragszik rám, mert informatikus vagyok a jól menő vállalkozónál, szerinte viszont seggnyaló megalkuvó. Nem zavarja, hogy eszem ágában sincs feladni az elveimet, nem járok berúgós rendezvényekre és baráti vacsorákra, az ő szemében genyónak számítok. Indulattal beszél, habzik a szája, mint a dobozban rekedt sör.
– Hiába pályázom közbeszerzésre vagy bármi másra, nekem mindig a „nem nyert” zseton jut – izzít be egy elektromos cigit. – Hát csodálkozol, kiskomám, ha telefutott a tököm, tán már ki is csordul?! Miből fizetem vissza a hitelt?
Bográcsban fő a pörkölt, ezt nem lehet elrontani. Ha szalonnabőr és krumpli, hagyma, kanál zsír és erős paprika akad, nem maradunk éhen. Együtt a társaság, bár már lassan mindenki összeveszett mindenkivel, klikkesedtünk. Aki sehová sem tartozik, azért utálja a többit, mert „hogy lehettek olyan barmok, hogy a különbségeket az élet és a barátság fölé emelitek”. A hetvenes-nyolcvanas években voltunk fiatalok, csövesek és digók, KISZ-tagok és lázadók, diszkódisznók és nihilista rockerek, mobilosok és ricsések, karrierista párttagok és társadalmon kívüliek. Mi, így együtt, még akkor is, ha anno külön-külön.
Először, nagyon régen a balatonberényi őrsvezetőképző táborban verődtünk össze, amely a járási székhely tulajdonában állott és a legkiválóbb úttörők nyaralhattak ott, most pedig Árpi almádi nyaralójában csapatjuk. Mind a négyen a Tisza-parti kisvárosból indultunk, de ma már négyfelé vagyunk az országban…
Itt nem új divat a gasztrobuli, ez a banda már akkor is a természetben főzött és evett, amikor a csóróbbja üzemi konyhán, a módosabbja pedig a Hiltonban vagy a Halászbástyán tömte a fejét. Volt egy titkos szervezetünk, a HPC (Happeningezők és Piknikezők Clubja, csak így, cével, mert így éreztük elegánsnak) vagy tucatnyi taggal, együtt ökörködtünk, sátraztunk, csöveztünk, így tekeregtük be az országot. Azt hittük, a csajimádattal és a piával valami mást találtunk ki, de lassan rá kellet jönnünk, hogy nincs új a nap alatt, a történelem már kismilliószor megismételte önmagát. Sokan gondolták azt magukról, hogy ők forradalmárok, akik majd fenekestől felforgatják a világot, de aztán mindig visszazökkent minden a régi kerékvágásba.
Vagy itt van Fancsalszky Árpi, aki mindig megtalálja az érvényesülés útját, ha zuhan is, talpára esik, mint a kismacska. Már annak idején megengedte magának, hogy ne vegye komolyan a KISZ-t, nem is nagyon járt gyűlésre, de a tanulásban sem erőltette meg magát, nem is jelentkezett főiskolára vagy egyetemre. Érettségi után gmk-t csinált, később saját céget, és csak a haszonnal törődött. Ő volt az első kapitalista közöttünk, mások követni sem tudták. Jugóból és lengyelből olcsó farmert csempészett be, s az Ecserin jó haszonnal túladott rajta. A dollárt nem zokniban vagy az alsógatyában rejtette el, hanem az alulról kibontott májkrémes tubusban – már akkor volt ötlete és fantáziája.
Fancsika (így becézzük) boldognak látszó családi életet él, két gyerekük közül a lány nyelveket tanul, a fia már az üzlettársa. Feleségével régen csalják egymást, de a külvilág felé azt játsszák, hogy még mindig diák módra szerelmesek. Fancsinak nem igazán ízlik már a birkapörkölt nokedlivel, megfekszi a gyomrát, lasagné-hoz szokott, de azért kétpofára zabálja a mócsingos falatokat, mert a társaság valahol neki is fontos. No, igen, az ifjúság édes madara, mielőtt végleg elrepül, még szitál egyet.
– Gyerekek, ezt akkor is megeszem, ha holnap köszvényes lesz a térdem! – csámcsog, s a többiek röhögnek.
– Figyelj, nekem tökmindegy, hogy ki a király és hol trónol – fordul hozzám, kezében snapsz. – Senkitől sem várok semmit, pontosabban mindegyiktől ugyanazt, egy kis befolyást, kapcsolatot, de gyakran megelégszem a reszlivel.
Szürcsöli a szaftot, mártogatja a kenyérdarabot, tunkol, hozzá macskapöcse paprikát rágcsál úgy, hogy közben arcizma sem rezdül, pedig belül szenved tőle. Most éppen azt alakítja, hogy piszkosul bírja az erőset.
– Leszarom az újrahasznosított figurákat, pedig környezetvédő vagyok! – ordít, miközben ugrik egy hasast a medencébe.
Fancsika uszodába, szaunába jár harminc éve, ahol szerinte eldőlnek a dolgok. Ő emberemlékezet óta törzstag az usziban, miközben felettük folyamatosan cserélődtek a városka kinevezett és választott vezetői. Ő már a tanácselnökkel a műpálmafás medenceszélen pókerezett, ivott a rendszerváltókkal, MDF-esekkel és SZDSZ-esekkel egyaránt, csak az izgatta, hogy saját érdekeltsége ne járjon rosszul, jusson neki feladat, megbízás, meló, konc.
– A többit leszarom – ismétli önmagát, kedvenc szavajárását, majd megszívja a velős csontot. – Téged azért arra kérlek, ne áruld el nekik.
– Aha, tehát azért te is félsz kicsit! – nézek a szemébe.
– Fél a faszom! Én? Senkitől! – legénykedik, játssza az eszét a többiek előtt, hogy ő még mindig az a kemény tökű csávó, aki volt, holott nyolcvan a pulzus, százhetven a vérnyomás.
Bográcsban rotyog, puhul a birkahús, hozzá a csajok nokedlit szaggatnak. Népi buli régi feleségekkel és új szeretőkkel, akik csak egymás háta mögött pletykálkodnak a másikról, szemtől szembe mosolygás van, veszekedés alig. Az osztálytalálkozón mindig megfogadjuk, hogy mostantól nem öt-, hanem kétévente röffenünk össze, aztán nem lesz belőle semmi. Jó, ha megszokás szerint összejön a buli, akkor is egyre kevesebb a jelentkező. Úgy vagyunk mi már, mint régi kollégiumi szobatársak, akik a sok év alatt megunták egymás pofáját, s örülnek, ha nem látják a másikat. Olykor mégis úgy tesznek, mintha volna még mondanivalójuk.
Szabó Lajos szinte tömi magába a birkát, a zsír csorog az állán. Ilyenkor szeret visszavedleni paraszttá, az apja tsz-elnök volt a Jó Reménység szövetkezetben. Sokáig úgy nézett ki, hogy folytatja a földtúrást, talán az öreg örökébe lép, de másként alakult. Az agráregyetem helyett könyvtár szakra járt a tanárképzőn. Hogy könyvtárvezető lett, ősének köszönheti, aki a végrehajtó bizottságban mindenkinek puszipajtása volt, a tanácselnökkel pedig gyerekkorában együtt őrizte a libát.
Szabi ma úgy emlékszik, hogy ő is ott volt a lakiteleki sátorban, míg mások úgy, hogy annak idején tényleg elindult Lakitelekre, de végül nem jutott el oda, Tiszaugnál éppen akkor nem járt a komp. A valóság ezzel szemben az, hogy az utolsó KISZ-alapszervezetet szervezte meg a faluban. Rendszerváltáskor MDF-es lett, de még pártvonalon, régi protekciójának köszönhetően került a megyeszékhelyre intézményvezetőnek. Ahogy akkor mondták, kiemelték. De mégsem futott be nagy karriert, a városiak szemében falusi maradt, a kommunistáknak demokrata, a demokratáknak kommunista. A különféle listákon mindig akadt valaki, akit előrébb soroltak nála, ezért ma is ott és ugyanazt csinálja, mint a kezdetekkor. Lakótelepi lakásában a nyári kánikulában izzadva gondol a szülői ház kertjére, ahol a mogyoróbokrok árnyékában hűsölt. Hol van az már?
– Nem vagyok megkeseredett ember – mondja depis arckifejezéssel, kopasz feje búbján megcsillan a kerti lámpa tompa fénye. – Képzelem, hogy Szottyos mi minden hülyeséget hordott össze rólam! Hogy én mindig az aktuális hatalmon lévők seggét nyalom! Pedig annyit sem tudok elintézni, hogy a nagybeteg anyámat jobb szociális otthonba tegyék.
Szottyos és Szabó a suliban még elválaszthatatlan barátok voltak, bár már akkor is szerették szívatni egymást. Ma már alig beszélnek, a társaság tagjai lehetőleg úgy intézik a dolgokat, hogy kettejük piás, agresszív konfliktusa ne robbanhasson ki, mert akkor a ritka találkozóknak is lőttek.
A birkából azért ők is esznek, hozzá nokedli, ecetes uborka, savanyú dukál.
Sáfrány Péter ma már nem gondolja azt, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan. A birkát is megeszi, pedig egykor azt tartotta róla, hogy büdös a húsa, és ez az állat önmagában sem a sterilitás mintaképe. Azt vallotta, hogy ez a kaja a tsz-elnökök és a főugrómókusok, vadásztársasági ülnökök kajája, nem európai embernek való. Rajongott a progresszív rockért, lemezeket gyűjtött, Szabadkára vagy Újvidékre átment egy-egy új Pink Floyd- vagy Jethro Tull-bakelitért. Úgy érezte, a kiválasztottak közül való, a világelit kasztjához tartozik, ha Frank Zappát hallgatja.
Aztán szép csendesen kiüresedett ez a zenei univerzum, s kihullt belőle ő maga is, ma már semmi értelme sincs annak, hogy szeretkezz, ne háborúzz, hiszen naponta robbantgatnak félőrültek.
– Öcsém, a múltkor láttam az utcán egy tizenkét éves kölyköt, az volt a fekete trikójára írva, hogy Black Sabbath! – törli ki cipós kenyérvéggel a tányérját. – Érted, Black Sabbath! Térdig érő, fekete csizmát hordott a szerencsétlen augusztus közepén, fekete farmert és láncokat. Hát mondd meg, mi a jófenét tudhat egy alföldi parasztgyerek arról, hogy mi az a Black Sabbath? Kockás ingeket és bőrszerkót látok a tökösebb csávókon ma is, mint ötven éve a nagybácsikon. Érted? A bátyáikon. Hát ennyit ment előre a világ? Egyáltalán, van ennek az egésznek valami értelme?
Válasz nincs.
Közben végére jár a buli, elfogyott a birka. A birka ugyan böfögtet, de jó. Fogyasztása megelégedetté teszi az embert, mintha valahová elérkezett vagy beérkezett volna. Csak az álom lesz tőle zavaros, ha bezabálunk belőle éjszakára.
