Ványai Fehér József: Dzsidzsi

2021. december 18., 09:20
László Hajnalka: The Trophy – 2018

A nagykamasz Dzsidzsi fogadott unokanővéremnek szeretett volna udvarolni, de Matilda inkább barátként gondolt rá. Szimpatikus volt neki ez a széllelbélelt figura, de szerelmet nem érzett iránta, ezért nem is járt vele. Ennek ellenére Dzsidzsi sűrűn előfordult felénk, megjelenését az sem akadályozhatta meg, hogy a szomszéd faluban, Bikeriben lakott. Szülei elváltak, apja disszidált, anyjával élt, aki általános iskolában tanított.

A fogadott unokanővérem és Dzsidzsi a bikeri gimnáziumban koptatták a padot a hetvenes évek elején. Ide ekkor ért az ifjúsági szubkultúra, a huliganizmus mint divat és jelenség, a lázadó fiataloknak (ahogy a pártközpontokban fogalmaztak) hosszú hajuk volt és trapéznadrágot hordtak.

Matilda eredetileg zeneművészeti szakközépbe jelentkezett, de nem vették fel, így került Bikeribe. Ekkoriban minden második lány művész akart lenni, színházban dolgozni, de jó, ha húszból egy bejutott.

– A fogadott unokanővéred majd rájön, hogy én vagyok az igazi, de Charles Bronson magyar hangjaként rá sem fogok nézni – nyomta el a füstszűrős Symphoniát Dzsidzsi.

Nevettünk. A moziban a Volt egyszer egy vadnyugat-ot vetítették, s mi háromszor néztük meg egymás után.

Dzsidzsi hosszúra nőtt, szőke haját igyekezett úgy fésülni, ahogy a Rolling Stones tagjai viselték a Jugóból csempészett plakátokon: a frizura elöl frufruszerűen homlokba hullott, hátul pedig takarta a nyakat. A huliganizmust és rockot ugyan a fő-fő ideológusok sem hirdették kívánatosnak, ám külsőségeit egy ideig eltűrték, aztán magától kezdett kihunyni a renitenskedők fellángolása. Dzsidzsi szerette a virágos mintás és a kockás ingeket, farmer híján télen-nyáron bársonynadrágban feszített, mert az legalább hasonlított némelyest a cowboynadrágra.

A fogadott unokanővérem felül szűk, alul trapézosan bővülő nadrágot csináltatott a szabónál, abban produkálta magát a bálban, ahová afféle gardimamaként nagynéném elkísérte. Igen, a szombat esti bálban ott ültek szép sorban a mamik a kultúrotthon nagytermében, s figyelték, ki kéri fel a lánykát.

Matilda a szoknyacsatát sikerrel vívta meg otthon, már járhatott nadrágban buliba vagy akár iskolába. Az egyenköpeny alatt büszkén feszített trapéznadrágjában, a haját pedig úgy fésülte, mint Zalatnay Sarolta a táncdalfesztiválon. Titokban cigizett, barátnőivel a padláson mentolos Filltolt szívtak, a dohányszagot erősfogkrém-evéssel igyekeztek eltüntetni.

A fogadott unokanővérem jobban szerette volna, ha a bálban a fiatal agronómusok vagy a gépállomás igazgatójának fia kéri fel táncolni, s nem a Dzsidzsi-szerű jampecok.

De a hősszerelmes nem adta fel. Húsvétkor locsolkodni jött, karácsonykor kellemes ünnepeket kívánni. A fotelben ülve titokban kis lyukat fúrt az Ifjúsági Magazin közepébe, azon keresztül figyelte a csajok mozgását.

 

– Pattanj, Palkó, megyünk nőzni! – állt meg házunk előttünk egy nyár végi napon Dzsidzsi a Simsonjával, s kezembe nyomta a másik bukósisakot. – Mutatok neked egy valódi B–52-es bombázót, hogy legalább fogalmad legyen róla, milyen az.

Hetediket végeztem a nyáron, nyolcadikba készültem, gátlásos kiskamasz lévén hirtelenjében fel sem fogtam, hogy Dzsidzsi viccelődik velem vagy komolyan gondolja. Aztán felötlött bennem, hogy csak játssza az eszét, valójában fogadott unokanővéremet akarja féltékennyé tenni. Ha én vele megyek, s tényleg felcsíp valami dögös bögrét, tanút sem kell keresnie, aki igazolná, hogy ő mekkora vagány. De mi közöm nekem mindehhez?

Másrészt izgultam és féltem, nem hittem még magamat alkalmasnak csajozásra, ezért hirtelen azt vettem a fejembe, hogy nemet mondok a csábító utazásra. Ültem már a Simsonon, sőt rövid szakaszokon vezettem is, de a szomszédos településre motorozni távoli, izgató csodának tűnt fel számomra. Mégis, egy röpke másodperc alatt a nyeregbe képzeltem magam.

– Na, ne tökörésszél, csatold fel a sisakot és nyomás! – sürgetett Dzsidzsi, s bársonynadrágja alsó szárát becsipeszelte, hogy lánchoz érve ne legyen olajos.

A suliban a padból oldalra sandítgatva óvatosan stírolgattam a fejlettebb osztálytársnőket, mi domborodik a hasuk fölött, de hogy a tettek mezejére lépve mondjuk jól megfogdossam valamelyiküket, azt olyan távoli, merész elképzelésnek véltem, ami egyenesen lehetetlenség.

Dzsidzsi meggyőzött, legyűrtem a gátlásaimat, ledobtam magamról a lelkiismeretemet szorító bilincseket, s hatvannal már száguldoztunk is a szomszéd falu, Bikeri felé.

A 6-os bisztrónál fékeztünk s megálltunk. Dzsidzsi úgy szállt le a Simsonjáról, mint valami keleti James Dean a maga verdájáról, bár a különbséget zongorázni lehetett volna. Benyitottunk.

– Helló, bébi! – kiáltott Dzsidzsi-Dean a pult felé, ahol egy húszon felüli, Kleopátra-frizurás, bőrszoknyás csajszi álldogált, nyilván a pincérnő.

– Helló – szűrte ki a fogai közül a szavakat amaz, egyáltalán nem akkora lelkesedéssel, mint az új belépő. Én majdnem csókolommal köszöntem.

– Üljetek le. Mit szeretnétek?

– Azt majd később mondom el, bébi, akkor is csak neked, vagyis négyszemközt – szerepelt tovább Dzsidzsi. – Addig is hozzál egy pohár sört a friss csapolásból, meg egy gesztenyepürét a srácnak.

– A sör neked lesz? Véletlenül nem a te motorod áll odakint?

– Azzal te ne foglalkozzál, bébi. Mire innen lelépünk, felszívódik a pianínó, különben pedig bírom a szeszt.

Körülnéztem. Rajtunk kívül csak négy-öt lepukkant figura darvadozott a krimóban.

Megkaptam a pürémet, csodák csodájára volt az inkább kocsmának, mint presszónak nevezhető helyiségben. Idegesen fészkelődtem a piros műbőrrel bevont széken, nézegettem a sárgás tejszínhabot, de gusztusom és éhségem legyőzte kissé émelygő gyomromat.

– Figyeld a lábait! – sziszegett Dzsidzsi a habját hirtelen elvesztő, petyhüdt sör mögül.

Először azt hittem, a szék vagy a kockás terítővel bevont asztal lábára gondol, de aztán leesett a tantusz, hogy a pincérnőére. Akkor még nem voltam abban a korban, hogy azt gondoljam, egy női láb a világ gyémánttengelye lehet, amely körül átfordulnak a dolgok.

Kiskanalam sziluettjén túlnézve, egy valóban csinos női lábat láttam nagyon magas sarkú, holdjáró cipőben, a harisnya két oldalán mintás csík futott – szememmel felfelé haladva a folytatást elképzelni sem mertem, számomra a keskeny vonal nem idézett semmiféle valahová vezető utat.

– Apám, azt figyeld! – agonizált sörös szájjal Dzsidzsi, de a megjegyzést Kleopátra is hallhatta, ha akarta.

– Mit?

– Mit, mit! A seggét, te hülye, odanézz!

Dehogy néztem én oda, a kiürült pürés poharam alján szemrevételeztem a kanál horzsolta foltokat.

Kicsit ejtőztünk, aztán leléptünk, megvolt a szexuális élmény. Bevallom, nem egészen ilyenre számítottam, de kezdetnek nem rossz. A művelődési ház üveges vitrinjében és a beton hirdetőoszlopon A/4-es szórólapokat fedeztünk fel, melyekre csak annyit írtak: JÖN, JÖN, JÖN! NEVADA!

– Öcsém, ez tuti Radics legújabb zenekara lesz! – ájult el Dzsidzsi a Majakovszkij út sarkán.

– Hogy Radics? Hát az kicsoda?

– Hát mit tudsz te, kisapám? Semmit? Magyarország legjobb gitárosának a nevét illő megtanulnod, mert addig nem lehetsz huligán.

Hogy Dzsidzsi valódi nőt mutatott nekem, egyszerre tett bogarat fogadott unokanővérem és az én fülembe, mert onnantól fogva nem volt nyugovásom. Ha nagyobb leszek, nekem is kell egy ilyen – álmodoztam az udvari vécé deszkaülőkéjén. Matilda nem rágta magát túl soká, mert nem Dzsidzsibe, hanem a tanácselnök-helyettesbe volt szerelmes éppen.

A pályaválasztás idején egyikőjük sem tudta, mi akar lenni. Fogadott unokanővérem azon morfondírozott, hogy visszakanyarodik a zeneművészeti pályára, főiskolára jelentkezik Pestre, így legalább fővárosi nő lehet belőle. Dzsidzsinek halványlila gőze sem volt róla, hová küldje el jelentkezési lapját, őrületbe kergetve evvel tanárait. Annyira nem tanult jól, hogy főiskolára vagy egyetemre menjen, a négy éven át tartó lazításnak meglett az eredménye. Egyszer a katonatiszti főiskolát reklámozták a suliban, s hősünk gondolt egy merészet, ez lesz az ő pályája. Figyelmét az fogta meg, hogy itt illetmény címén pénzt osztogatnak a hallgatóknak, s ő mindenáron függetlenedni szeretett volna otthonról. Egyedülálló anyja nem győzte már kielégíteni az ő megnövekedett igényeit, a fiú pedig egyre nehezebben viselte el a szegényszagot.

A végső lökést az adta, amikor a tájékoztató végén az egyik végzős hallgató azt mondta az álldogáló fiúcsoport gyűrűjében:

– Itt annyit ihattok, amennyit akartok!

 

Valahogy leérettségiztek, Dzsidzsi látogatásai ritkultak, a táborokkal és koncertekkel tarkított nyár után elutazott Mezőváradra, a katonai főiskola kollégiumába. Olykor képeslapot írt, aztán már azt sem, az egykori osztálytársak rossz híreket szállítottak róla. Hogy Dzsidzsinek nem jött be a drilles levegő, az állat módra viselkedő kiképzők és a nagy kedvvel szívató felsősök korán kikészítették fiatal idegrendszerét. A kopaszok a végzősök céltáblái lettek, állandóan folyosót mostak és a szellentőversenyen kötelező jelleggel indultak. Az otthonról kapott leveleket esténként hangosan olvasták fel, amiken a nagyok jókat röhögtek.

A kikészült Dzsidzsi fegyvertisztítás közben húzta meg a ravaszt, az AMD–65-ösben maradt lövedék a homlokán át hatolt a fejébe, s a tarkóján jött ki. Azonnal szörnyethalt. „Véletlen baleset” – mondták rövid vizsgálat után a tisztek, s hamarosan lezárták az ügyet.

A katonai díszszertartással együtt járó temetést a faluban rendezték, ez dukált egy hivatásos tisztjelöltnek. A temető megtelt kíváncsi emberekkel, akiknek egy része szerette nézni a fehérsujtásos díszegyenruhában menetelő váposokat, de akadtak, akik arra voltak kíváncsiak, mennyire roncsolódott össze az elhunyt arca. A gimnáziumi osztálytársak közül nem jelent meg mindenki, a messze földön tanulók nem utaztak haza ezért.

A díszlövések visszhangja szétterült a süket tájon, a kasból kiengedett fehér galambok előbb kerültek egyet a tömeg fölött, aztán a nyugati szél hátára ülve eltűntek kelet felé.