Ványai Fehér József: Kossuth Lajos Ködmönösön

2021. augusztus 14., 10:13
Tarkó János: Rebel (asszamblázs, 60 × 60 × 15 cm)

– Holnap te ne gyere be, jönnek a szakszervezetisek! – lépett Pászkány Tibor frissen végzett üzemgazdász konyhai asztalhoz hasonlatos „íróasztalához” Sárkány Péter megbízott vb-titkár a ködmönösi tanácsházán. – Nem volna szerencsés, ha olyasmit kérdeznének tőled, amire nem tudod a helyes választ, hiszen te még új vagy itt, nem ismered a dörgést.

– Jó, legalább lesz egy titkos szabad napom, s az évi rendes szabadságom nem fogy tovább – felelte Pászkány flegmán, huszonhárom évének minden szemtelenségével. Kényszerből, családi problémák miatt jött vissza szülőfalujába a főiskola elvégzése után, s mindez meglátszott rajta. Unott pofával szemlélte, hogy környezete mint ragad bele egyre inkább a kádárizmus dágványába, a hamis díszletek hazug propagandával fedték el a valódi, mind többeknek kilátástalan életet.  

A szakszervezetisek nem jöttek túl gyakran, de olyankor felbolydult méhkashoz hasonlított az intézmény. A páncélszekrény pálinkás üvegei a vöröskeresztes segélydobozba kerültek, mert a látszatra azért ügyeltek.

Ennél nagyobb pánik csak akkor tört ki, ha a járástól vagy a megyétől, ne adj isten a párttól szálltak ki az elvtársak. Ők nem szóltak mindig előre, s ha a piros Lada féke csikorgott a szovjet katonai temető melletti parkolóban, a tanácsnál összerándultak a gyomrok.

De a szakszervezetisek a kezelhető kategóriába tartoztak, látogatásaik alkalmával csak enyhén vált feszültebbé a légkör, az üzemgazdász mégis – biztos, ami biztos – a nemkívánatos elemek közé soroltatott be ezen a napon. A háttérben a helyi hatalom megszerzéséért zajlott ádáz küzdelem, amikor is egy rossz szó súlyos károkat okozhatott. A szakszisok képviselői véletlenszerűen, szinte bocsánatot kérve oda-odaléptek egy-egy dolgozóhoz, s ürügyként kérdeztek valamit „a munkavégzés tárgyára és körülményeire vonatkozóan” – különben kezes bárányokként viselkedtek.

A Niva mikrobusz begördült a sártól felvert udvarra, ahol a vb-titkár már várta a vendégeket. Kilencen szálltak ki a szolgálati gépjárműből, a kezekben méretes táskák és ételhordók. Sárkány egyből befelé tessékelte őket, mert érezte, hogy a széles traktorkerék-nyomokkal barázdált tereppel nincs nagyon mit dicsekedni, még leragadnak a körömcipők, s a bundákat beszennyezi a felcsapódó, koszos esővíz.

Az alibiből megtartott üzemlátogatás után következett a fejedelmi ebéd az üzemi konyhán, ahol számukra ilyenkor külön főztek birkapörköltet nokedlivel, vagy sütöttek rántott szeletet krumplival. A törökös kávé és a titokban elfogyasztott konyakok után ellátogattak a hatósági húsboltba, ahol orjával és tarjával, oldalassal és kolbásszal, hurkával, pacallal úgy megtömték jól táguló szatyraikat, hogy alig bírtak fellépni a járgányra.

A vörös csillagos obeliszk árnyékából Sárkány kényszeredett mosollyal integetett utánuk. A barna, mokány, éppen krisztusi korban járó férfi lapáttenyerével hátrasimította fekete, dús fürtjeit, lenyugtatta ugráló ádámcsutkáját, dóznijából gyors mozdulattal előpattintott egy szál Symphoniát, s még ott, abban a szent minutában rágyújtott.

– Na, ez is megvolt, még sincs este! – nyugtázta egyik kedvenc mondásával a napot, amit olyankor használt, ha lezárhatott egy számára nem kellemes ügyet. Tekintetét végighordozta a kulákházból átalakított tanácsi épületen, s látta, pontosan látta, hogy a cserepek lógnak, s az oromdeszkákkal játszadozik a szél. A kertnek, parknak csúfolt, gondozatlan tér elvadult gyümölcsfái csak azt a célt szolgálták, hogy a cefréből kifőzött szeszből párszor berúgjon a költségvetési üzem kollektívája. „A járási székhely minden pénzt felemészt, innen csak elvonnak, ide nem jut semmi!” – konstatálta sokadszor, miközben mélyen tüdőre szívta a dohányfüstöt. „Szarból várat, ilyen keretek között nem tehetünk az igazságtalanság ellen semmit. Gazemberek, szemét disznók!”

Gabika, a belső ellenőr még hetekig emlegette a szakszervezetiseket, különösen városias kifejezéseik tetszettek neki.

– Te, ezek úgy mondják az őszibarackra, hogy „üőszibavack”! – pukkadozott, s az irodában kitört a röhögés. Sokáig emlegette ezt az esetet Gabika, s a kollégák mindaddig jót kacagtak a nyelvelemzésen, amíg meg nem unták.

A belső ellenőr egyébként nem deríthetett ki semmit, tevékenysége kimerült a kisebb és nagyobb emberi hibák memorizálásában, melyekről aztán munkavégzés végén, szóban jelentett a tanácselnöknek, aki ezekre a titkosnak gondolt, ám mindenki által tudott találkozókra igényt is tartott. Gabika a hosszú évek alatt megtanulta a rendet: nem öltözködött kihívóan, a miniszoknyát már régen elfeledte, s igyekezett olyan felsőruházatot hordani, hogy a melle formájára még véletlenül se következtethessen a kíváncsi férfi. Legfeljebb azt a luxust engedte meg magának, hogy havonta egyszer berakatta és szőkésbarnára festette a haját. Régen történt, amikor a munkásőrparancsnok ajánlására ide került, hogy véletlenül kívül, a nyakáról a ruhája fölé lógva hagyta a vékony aranyláncon függő kiskeresztet. Szűcs János tanácselnök rögtön lecsapott a rendellenességre:

– Nem gondolja, Gabika, hogy ez a tárgy nem illik ide? Megkérem, hogy vegye le a nyakláncot, s legközelebb ilyet ne rakjon a nyakába!

A tanácselnök ezzel a maga részéről lezárta a témát, Gabika pedig sírva öltözött át a kávéfőző helyiségnek használt kamrában. A keresztet jól elrejtette retiküljében, s többé sohasem, még karácsonykor sem tette fel.

Egyébként Pászkány Tibornak volt a legmagasabb iskolai végzettsége a tanácsházán, de ez itt mit sem számított, senki sem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget. Bekerülni a felsőoktatásba, s az iskolát elvégezni, ez nem ment könnyen, mert ezen a szinten már nem működött hatékonyan a járási-nagyközségi protekció. Az ugrómókusok (agronómusok) és a vadásztársaság vezetői azt még el tudták intézni, hogy a kettessel leérettségizett, viszont a tanítóképzőbe ötödjére is sikertelenül felvételizett gyereket bedugják valamelyik irodára, de észt már nem tudtak adni.

Az üzemgazdász kész csodának tartotta, hogy mint „kétes elem”, egyáltalán bekerült a rendszerbe, mert oda csak a párt vagy a falusi „elit” ajánlólevelével juthatott valaki. Ő egyikkel sem rendelkezett, de valahogy mégis átcsúszott. Biztos, ami biztos, fontos feladattal nem bízták meg, legfeljebb másolással, nem avatták be semmibe, az öreg rókák rutinosan összezártak előtte. Előtte csukott maradt minden bizalmas dosszié, a szakmai titkok homályban. Gyanította, hogy muszájból, a kötelező foglalkoztatás miatt vették fel. Sejtette, hogy nem sok kenyeret eszik itt meg. Egy viaszkos vászonnal borított konyhaasztalt rendszeresítettek neki az előtérben, mögötte trónolt egész nap. Ami megütötte a fülét, arról tudott, ami pedig nem, arról nem.

No, ezért tüntette el őt Sárkány, ha fontos emberek érkeztek Ködmönösre. A statisztikában ugyan az szerepelt, hogy a fiatal értelmiség gyökeret ver, ám a valóság másként festett: aki tudott, menekült innen. Nem tűnt fel valószínűnek, de előfordulhatott volna, hogy valamelyik reformkommunistának szemet szúr a tébláboló egyén, s akkor kész a baj. Mert a fiú – e felől hamar megvilágosodtak a tanácsházán – megbízhatatlan, politikailag éretlen, labilis. Már azzal kiverte a biztosítékot, hogy szakállasan, farmerban, alföldi papucsban jelent meg az első munkanapon, hátán a francia trikolór színeiben pompázó matrózzsák.

– Na, ez a Kossuth Lajos se sok papucsot fog itt elkoptatni! – súgtak össze a folyosón, a háta mögött a régi bútordarabok. S a gúnynév rajtaragadt, a legtöbben már szemtől szemben is így szólították, már ha egyáltalán szóba álltak vele.

Nem is fogadták be, átnéztek rajta, mint az üvegen. „Kossuth Lajos” várta a napot, amikor elérkezik neki a „végső leszámolás”. Gondolta, hogy a jó öreg Machiavelli egyik helyi tanítványa előbb-utóbb olyan csapdahelyzetbe sodorja majd, amelyből legfeljebb egyfelé vezet kiút: kifelé. Ettől ugyan szorongott kissé, de félni nem félt: dacosnak és erősnek érezte magát, huszonhárom éves testének minden izma megfeszült, s a lelke, ha üresen is, de várta az idő jobbra fordulását.

A faluban kimondva, kimondatlanul „választási kampány” zajlott, ez tette olyannyira idegessé a közhangulatot, s a tét egyre emelkedett. A tanácselnöki poszt megüresedni látszott, Szűcs elvtárs körül egyre ritkább lett a levegő, feje fölött repdesett a holló, és hát az évek is elszálltak. No, nem beszélhettünk szabad választásról, hiszen – bár ekkoriban jött divatba a két induló a tanácsi szavazáson – a tanácselnök személyére közvetlenül nem lehetett voksolni. A végén úgy is az lett, amit a párt akart. A Hazafias Népfront formálisan ugyan állíthatott ellenjelölteket, de – ahogy a rendszer óvatos bírálói fogalmaztak – egyik kutya, másik eb, ráadásul szelíd szelindek.

Szűcs Jánost „érdemei elismerése mellett” nyugdíjba küldték, mert már „nem értette meg az új idők új szavát” – ami azért leginkább a régi volt. A pártvezetés kegyeit keresve az utódlásért indult meg az Istent nem ismerő, embert nem kímélő küzdelem.

Szűcs elvtárs régi, túl régi motorosnak számított, amit akár szó szerint is érthetünk, hiszen tornácán még állt a járgány, amelyre pattanva ötvenhatban kiviharzott Töviskesbe, s leverte az ellenforradalmat. Ez abból állt, hogy kivette a gyalogmunkás kezéből a drótkötelet, amelyet az éppen a méter magas vörös csillag köré font, s társa már indította volna a traktort. Ahogy kádert csináltak belőle, csökkent Szűcs harci lendülete, a járásnál csak Bólogató Jánosnak hívták. Oda éppen ő kellett, mert sohasem ütötte bele az orrát a nagyok dolgába.

A nép nem szerette, örültek, hogy végre megszabadulnak tőle. Elfelejtette, mondták rá, honnan indult: klottgatyában a vályogvető gödrök közül, később pedig az öltönyt sem lehetett róla levakarni, talán abban is aludt.

– Ha nincs, nincs miből adni sem – mondogatta a hatalmas Lenin-kép alatt ücsörögve, amely irodájának egyetlen dísze volt. Egyen-Lenin műalkotás függött a ködmönösi tanácsházán, több is, a legtöbb település helyi hatalmi centrumaiban ezt rakták ki: egész alakos Vlagyimir Iljics Uljanov profilból, ahogy a távolba néz, s közben hóna alá szorítja kabátját, amelyet tép az állandóan fújó szél.

– Úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna – bölcselkedett Szűcs, akinek fején éppen olyan kevés haj díszelgett, mint nagy tanítómesterének. – Jó nekünk a régi is, nem kell mindig új! Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.

Helyére ketten aspiráltak: Sárkány Péter vb-titkár és Jagodáné Süvöltős Aranka, a Hazafias Népfront jelöltje. Ellenzék egyikük mögött sem sorakozott fel, mindkettőre a párt bólintott, a kor szellemiségének megfelelően megengedték nekik, hogy házon belül összemérjék az erejüket. Jagodáné sikamlós talajon lépkedett, mert az öregek még emlékeztek csendőr nagyapjára, akit az ötvenes években a helyi társadalom kommunista parancsra kivetett magából. Ismeretlenek az éj leple alatt krétával horogkeresztet rajzoltak házuk utcafronti falára, s ha lemeszelték, pár napon belül újjászületett a tiltott jelkép. Aranka kiváló úttörő lett és aktívan KISZ-ezett, mégis tíz évébe került, amíg bejutott a tanárképzőre. Éjjelente sokat sírt a családját ért megkülönböztetés miatt, nem értette, mi köze neki ehhez az egészhez, s főleg nem tartotta jogosnak, hogy rajta a pecsét.

Sárkány stílusában a „makacs kun mentalitás” keveredett egyfajta nyitottsággal az újra, rugalmassággal, jó szervezőkészséggel. De tudott ő bolsevikebb lenni a bolseviknél, mert tisztán látta, hogy e közegben nem érvényesülhet másként az, aki a hatalmat akarja. Környezetében gyakran megalázta azokat, akikkel megtehette: csicskákat tartott és kiszolgáltatta magát, akár még egy pohár vízért is kiküldött.

„Akik velem vannak, rám szavaznak, azoknak jó soruk lesz” – ígérte bizalmasainak. „Azokkal viszont nincs dolgom, akik nem állnak be mögém.”

Úgy gondolta, hogy a népnek vezető, sőt vezér kell, s őt az isten is arra teremtette, hogy ezt a szerepet betöltse. Ennek megfelelőn viselkedett a hétköznapokban: aki kért, annak adott, ha volt miből, aki viszont szembeszegült vele, habozás nélkül eltakarította az útból.  

Itt nem fújt a rendszerváltás előszele, a hallgatag tömeg valóban hallgatott, el sem tudták képzelni, hogy bármi megváltozhat, akárki győz. A helyzet sajátosságából adódóan egyik jelöltre sem foghatták, hogy ő a múlt embere, amaz pedig a jövőé, mert mindkettőnek volt bűne, sara, és erőssége is. Mégis tábor szerveződött köréjük, s a hívek kígyót-békát kiabáltak a riválisokra és egymásra. Ahogy közeledett a nagy nap, a döntés ideje, egyre durvábban járatták le az ellenfelet.

Arankának az erkölcseit kérdőjelezték meg, mondván, hogy fiatalabb korában kikapós menyecskének ismerték meg, aki alsóneműjét gyakran vitte be kézben, ha kapualji udvarlójától elbúcsúzott. Szegény asszony idegzetét megviselték a rosszindulatú, jórészt alaptalan pletykák. Mindig rendezett külseje egyre viseltesebbnek tűnt fel, kontya félrecsúszott, szépkék szeme alatt sötét karika jelent meg. Bánta már, erősen bánta, hogy a közéleti szerepet vállalt, a politika színpadára lépett, de nem akart csalódást okozni azoknak, akik kiálltak érte s biztatták.

Sárkányt azzal találták meg, hogy nem mindig képes különválasztani a közöst az egyéni tulajdontól, bár ismerték és hangoztatták a mondást: minden szentnek maga felé hajlik a keze. Persze, a kritika csupán egy vágyott, közös megtisztulás reményeként fogalmazódott meg bennük, hiszen amúgy a téeszből és az ipari szövetkezetből mindenki vitte, amit csak bírt, amihez hozzáfért. A főnökök szemet hunytak a legalizált lopás fölött, különös tekintettel arra, hogy ők döntötték legsikeresebben a tőkét. A vb-titkárnak például volt egy legendás, barna táskája, amely csak kívülről tetszett kicsinek, feneketlen bendőjében komoly értékek tűntek el, a kisgömböc örökre elnyelt papírpénz-kötegeket és hiánycikkeket.

Ezen a ponton vélte úgy az üzemgazdász, hogy nem bírja tovább, muszáj állást foglalnia. Igen, kibújik sündisznóállása mögül, nem tűri tovább a megaláztatást, majd ő lerántja a leplet! Hiszen a főiskolán arra tanították, hogy ő a magyar értelmiség reprezentánsa lesz, akinek kutya kötelessége szolgálni a reformot, dolgozni a társadalmi megújulásért. Elég volt Sárkány hatalmi praktikáiból, hogy szakérettségisként hülyét csináljon belőle, aki már átlátja az ügymenetet és a szakmai folyamatokat.

Egy ebéd utáni kávézás során, melyet szokás szerint a büfének kinevezett kamrában ejtettek meg, váratlanul magához ragadta a szót, s nagyobb társasággal osztotta meg helyzetelemzését.

– Öt évet adok, s összedűl ez az egész kóceráj! – szürcsölt granulátumból, forró vízzel készült neszkaféjába.  – Pesten és Monoron már mozgolódnak az értelmiségiek, itt pedig posvány, mocsár, maradiság, kivagyiság uralkodik. Sógor, koma, jóbarát, nekik mindig akad konc, hivatal, állás, akik pedig kívül vannak a körön, orruk tőle fokhagymás. Itt a legkisebb főnök, vezető úgy viselkedik, mintha az Úristen a kezébe adta volna a tárogatót, de legalábbis feudális földesúr lenne. A polgár pedig jobbágy, cseléd, rabszolga. A lakosok örülnek, ha nem kell bejönniük a tanácsházára, vagy ha mégis muszáj, szinte kétrét görnyednek, akár a talpasok. Jól megtanulták az elvtársurak, hogyan rúgjanak bele saját honfitársaikba!...

Pászkány látta maga körül a megdöbbent arcokat, de nem hagyta abba. Sejtette, hogy veszélyes vállalkozás ez, következményei lesznek, de nem bánta, folytatta.

– Nem várok változást a vezetőváltástól sem, hiszen egy alomból jöttek ezek. Most úgy tesznek, mintha valódi verseny lenne, holott szó sincs ilyesmiről. Ha eldől, odaföntről a fejükre koppintanak, kibékítik őket, leosztják újra a lapokat, s mehet minden a régiben. Az a lényeg, hogy a nagyfőnökök a helyükön maradjanak, a többi nem érdekes, a sor végén kullogó parasztnak nem lesz jobb. Pár év, és vége szakad a jó módnak, s örülhetnek, ha ép bőrrel megússzák. Na, nem csak Ködmönösön, hanem a járásban, a megyénél, az országban, sőt fél Európában. Nehogy az legyen, hogy a végén majd nekem kelljen elbújtatni az elvtársakat a lincselők elől!

A mosoly lehervadt a kávézók arcáról, Gabika úgy lemerevedett, mintha infarktus kerülgetné. Szentségtörésnek ítélték meg az üzemgazdász székfoglalóját, így itt még senki sem merészelt beszélni. Nem is reagáltak rá, csak hümmögtek, kelletlenül hallgattak. Másra terelték a szót, majd ürügyet találva mindenki ment a saját dolgára.

De a nyílt lázadás nem maradt következmények nélkül, illetékesek a jól kiépített csatornákon már aznap délután értesültek róla, hogy a fiatalember mit megengedett magának…

A választás hamarosan eldőlt, Sárkány lett a tanácselnök, Aranka a helyettese. Szűcsöt szépen elbúcsúztatták, az ünnepségen volt minden, mi szem-szájnak ingere: kubai rum és Borsodi, Kőbányai sör, virágcsokor és kiskosztüm, könnyek hullajtása és elévülhetetlen érdemek elismerése a „község fejlődésének, fejlesztésének terén”, feneketlen illumináció és magatehetetlen részegek hazafuvarozása szolgálati Volgával.

A fényes győzelem utáni harmadik napon Sárkány a mindenhová beszerelt hangszórón keresztül magához hívatta Pászkányt, aki tisztában volt vele, mire számíthat, hiszen megtanulta, hogyan működik a szisztéma.

– Nos, kedves kolléga – kezdte a jól bevált formulával az újdonsült tanácselnök, akinek eszébe sem jutott nagy botrányt csapni, bár szíve szerint páros lábbal rúgta volna ki az íratlan szabályokat durván megsértő, ifjú titánt. – A megújulás híve vagyok, kissé átalakítom a szervezetet. Úgy érzem, rád a vágóhídon nagyobb szükség van, ott régen hadilábon áll a könyvelés. Holnap már be sem kell ide jönnöd, áthelyezlek, kezdd ott a napot. Jó munkát, sok szerencsét!

Hát, így esett a félbemaradt, pontosabban el sem kezdődött palotaforradalom Ködmönösön, ahol „Kossuth Lajos” a trónfosztási kísérletig sem jutott el. A rendszerváltásig úgy teltek el az évek, hogy a kialakult hatalmi viszonyok mit sem változtak, maradt minden a régiben. Sőt rendszerváltáskor sem nagyon, hiszen Sárkány Péter sikerrel igazolt át a gazdák közé, országgyűlési képviselővé választották, naponta és rutinból vívott a nevetségesen jelentéktelen zendüléshez hasonlatos csatákat. Elfelejtette ezt a történetecskét, „nézzünk immár nagyobbra is!”, mondogatta, ha véletlenül mégis eszébe ötlött.

Jagodáné a liberálisoknál talált otthonra, akik iskolaigazgatót csináltak belőle, kivonva ezzel őt a politikai csatározásokból. Mit sem sejtett arról, hogy személye egy paktum szereplője, hiszen a megyei urak így tisztították meg a pályát Sárkány előtt, mert „a többség nagy úr, a százalékokkal pedig nem szabad játszadozni”. Aranka rettegett, hogy megtalálják és nyilvánosságra hozzák gyanús őse históriáját, de erre szerencséjére nem került sor. Nem mintha nem dokumentálták volna az öreg Süveges csendőr és leszármazottai esetét, de egyelőre jó helyen elfeküdt a dosszié.

Pászkány Tibor kocsmafilozófussá, gyakorló alkoholistává küzdötte le magát. A Bolhás kocsma asztalánál ücsörögve rendszerint magányosan itta le magát a sárga földig, hadonászott és magában beszélt a félhomályban. Annyiszor belekezdett sztorijába, hogy végre elmesélje, hogyan akarta megbuktatni a ködmönösi tanácselnököt, de nem érdekelt ez már senkit, nem figyeltek rá.