– Szúnyogh, ez nem az én gatyám véletlenül? – szögeztem a kérdést új szomszédomnak, akinek a kollégiumban éppen a felettem lévő ágy jutott az első napon.
– Neeem! – jött a cinikus, túlzottan is határozott válasz, pedig a klottnadrág biztosan az enyém volt, rögtön beazonosítottam. Másik hat szobatársunk meg sem szólalt, alig ismertük még egymást, nyolcan nyolc felől érkeztünk, nem akartunk mindjárt az elején vitába keveredni.
Szúnyogh szemébe hulló hajától is pontosan láttam, hogy pupillája összeszűkül, nem mond igazat. De mit csináljak vele? Verekedést nem provokálhatok, mert már induláskor kirúgnak, ráadásul lehet, hogy ez a parasztfiúk között úrigyerek erősebb nálam.
Otthon, a faluban pamut alsónadrág helyett vászon klottgatyát hordtak a kölykök, a bugyiszerű ruhadarabot szégyellték, fel nem vették volna soha. Úgy, ahogy az apjukon látták. Aki férfinak készült, ilyet vásároltatott az anyjával az Áfész ruházati osztályán.
– Nem vagyok én lány vagy buzi! – zártam rövidre a családi vitát, mert el nem tudtam volna képzelni, hogy fehér, a zacskónál betétes, elől lyukas alsóneműt hordjak. Nyáron egy szál klottgatyában feszítettünk egész nap, kánikulában még a trikót is ledobtuk fölüle. A kék vagy fekete színben kapható klott télen megjárta hosszú nadrág alatt is, sőt tornaórán elment sportos viseletnek.
A Stromfeld Aurélról elnevezett koleszban vagy akár a kinti iskolában megbizonyosodhattam arról, hogy a városi fiúk röhejes, nőkre való textilt hordanak, s mélyen lenézik, falusi bunkónak tartják azt, aki nem. Eszembe jutott, hogy kisebb koromban hogyan csúfoltuk a lányokat, ha rajtuk véletlenül megvillant a rózsaszín: „Messzi van Budapest, mégis idelátszik!”
Nehezen fogadtam el, hogy mostantól nem az a norma, amit fatornyos kisfalumban megszoktam.
De arra semmi esetre sem számítottam, hogy a kóterben egy profi tolvajnak induló kortársam horpaszt majd a felettem lévő ágyon. Mint ahogy azt sem tudhattam, bár gyötört a balsejtelem, hogy Szúnyogh Zsigmond holmi gatyalopásnál nem áll meg. Hamarosan felszívódott szekrényemből a barna színű, nekem felbecsülhetetlen értékű papír ötvenesem is, hiába rejtettem el zokniban. Zsiga előtt nem lehetett titok, hatodik érzékével kiszimatolta, hol bujkál zseton. Senkinek sem jelentettem az esetet, mert már kinőttem az árulkodó pisis szerepéből, meg aztán elsőre nem bíztam a nevelőtanárokban sem. Öntörvényű világ járta, ha képes voltál megvédeni magad, boldogultál, ha nem, secperc alatt lúzert csináltak belőled.
Igen, mulya és gyáva voltam, büszke nem vagyok rá, de vállalom, mentségemül azt szoktam felhozni, hogy egy minden hájjal megkent kleptomániással nem vehettem fel a versenyt. Sohasem szereztem vissza az ötvenesemet, sem a ruhadarabomat. Így aztán az első tornaórára zöld alapszínű, kétoldalt fehér csíkos melegítőben sétáltam be a szeptemberi hőségben, végigcsorgott rajtam az izzadság, rajtam röhögött az osztály.
Nem változott semmi, Szúnyogh és én kerülgettük egymást, mint szűz fiú a bordélyt, de nem csináltunk titkot belőle, hogy tudjuk, amit tudunk. A kényelmetlen helyzetnek nem lehetett jó megoldása, mert ha róla kiderül az igazság, hogy lopós gazember, nem lehet maradása, ha viszont én köpök, árulkodó kis genyó leszek, ahelyett, hogy férfimódra oldanám meg a konfliktust. Kardot nem hordtam, hogy egyetlen vágással kettészeljem a problémás csomót, pontosabban Zsiga pamutgombolyagra emlékeztető fejét. Azt viszont éreztem, hogy enyves kezű cimborám nem áll meg itt, nagyobb zsákmányokra vágyik. Valahogy lerítt róla, hogy kamaszlelkét megszállni készül a gonosz, csak az valóban az övé, amit egyúttal birtokol is, a többi rizsa.
Először is, segédnek maga mellé vette a könnyen befolyásolható ficsúrt, a Lórésról érkezett Ocsenás Jóskát. Egy feltétlenül engedelmes cimborára mindig szükség van, pláne annak, aki a rossz oldalon szeretné elfoglalni az őt megillető helyet, s félelmet elültetni a sikerekre irigykedő balekok lelkében. Ha mást nem is csinál majd a szerencsétlen mitfárer, legalább falaz vagy felderíti az elcsórásra méltó értéket. Ocsenás mint kiskutya követte főnökét és utasításait, és hát némi anyagi hasznot is remélt a professzionális szintre emelt lopkodásból.
– Hol van az a Lórés? – kérdezte Jóskát Kovács Mihály, a jóképű nevelőtanár némi gúnnyal a hangjában, mire a slepp röhögni kezdett a háttérben. Kovi a negyedikesekkel végeztette el a piszkos munkát, az elsősök fegyelmezését, szilenciumon a kokizással megerősített rendfenntartást, mire cserébe a legkíméletlenebb szadik jutalomkimenőt kaptak. A nevelő így nagyobb energiát fektethetett Stégermájer Ottilia, a lánykolesz igazgató-helyettesének meghódításába, mert a nőket szenvedélyszerűen imádta.
– Iráztól harminc kilométerre – érkezett a betanult válasz, de erre már nem figyelt senki, a furcsán, nem pestiesen ejtett szavakon kacagott a plebs.
– És Iráz? – viccelődött tovább Kovács, de erre nem jött felelet, Ocsenás teljesen lebénult.
Kovi önbizalma tovább nőtt, bár már így sem volt alacsony szinten. Az érettségiző amazonok verseket írtak hozzá, alig burkolt felajánlkozás gyanánt. És a tanár úr, mint afféle XX. századi De Sade márki, gyakran leszakította a bimbókat. Valódi kéjencre valló arcberendezése vadítóan hatott a nőkre, mélyen ülő, türkizkék szemének csillogása elkápráztatta a legádázabb feministákat is. Ocsenás sejtette, hogy még sok víznek kell lefolynia a Korhányon addig, amíg fordulhat a kocka, nála kérnek bebocsáttatást ezek a csajok.
Mindehhez a koleszrádión (hangszórók a folyosón, legfelül) a Boney M. Barna kislány a körben című száma szolgáltatott háttérzajt. A diri (régi munkásmozgalmi káder az „ellenállás” éveiből) szigorúan csak diszkózenét engedélyezett, hogy a dübörgő rock ne ássa alá a mindennapok forradalmiságának eszméjét.
De mindez a legkevésbé sem érdekelte Szúnyoghot, nem hordott digócsizmát, sem koptatott farmert, terve készen állt. Segédjével, Ocsenással az iskola ruhatárát kezdték fosztogatni, naiv világot éltünk, gyakran hagytunk értéket a kabátzsebben. A többi ment nekik magától, mint a karikacsapás. A két jómadár a nagyszünetben kikéredzkedett, mintha a városban lenne dolguk, s öltözéskor pillanatok alatt végigmotozták a fogasokra akasztott ruhákat. A pedellus gyanútlanul adta oda a kulcsot, a kisöreg nagyon belassult, nem kalkulálta be, hogy korszakváltás van, győzni készül a durva haszonelvűség.
A kóterben nekünk az lett gyanús, hogy a két jómadár kétpofára zabálja a finomabbnál finomabb falatokat, a mi szemünk pedig kopog az éhségtől, s nem kínálnának meg semmi pénzért. Előttük drága sütik és befőttek, mogyorós csoki és pilótakeksz, rostos üdítő, míg mi kénytelen-kelletlen beértük a köret gyanánt kiosztott két főtt krumplival, vizes kiflivel, pár szem mákkal a tetején – mákos guba mák nélkül. Ha orosz hússaláta szerepelt a konyhán kifüggesztett étlapon, a szint megtelt az elviselhetetlen bűztől öklendező kollégistákkal, akik menzalátogatás helyett inkább beemelték az ablakon kívülre madzagon lógatott zsírosbödönt…
Ám az egyre szemtelenebbé váló lopósok vesztét nem a besúgás, árulkodás okozta. Már arra vetemedtek, hogy ha a ruhatári zsebekben nem cincogott egyetlen árva forint sem, jobb állapotú kabátokat csórtak. Egyszerűen belebújtak a pillanatok alatt kiválasztott darabba, és szépen elsétáltak benne a bizományiba, ahol értékesítették az árut. Pechjükre egy anyuka felismerte a kirakatban csemetéje jellegzetesen kockás felöltőjét, s enyves kezű cimboráink lebuktak, mint Rottenbiller. Nagy pánikot okozott, amikor az iskolánál egyenruhás rendőrök szálltak ki a ponyvás dzsippből – Szúnyogh remegett a fizikaszertár előtt, sejtette, hogy vége a dalnak. A kemény vagányok csicseregtek a nyomozóknak, mint az énekesmadarak. Ijedtükben még azokat a balhékat is magukra vállalták, amiket pedig nem ők követtek el.
A bátorság elszállt, mint a becsület.
Persze, kicsapás lett a vége, bár Ocsenásnak megkegyelmeztek, az apja valami sorozótiszt volt a hadkiegészítő parancsnokságon. Szúnyogh szállt a suliból és kóterból is, mint a győzelmi zászló, a diáktanács csak asszisztált a két igazgató döntéséhez. Az utolsó napok kegyetlennek bizonyultak számára, el kellett viselnie megaláztatását. Az még hagyján, hogy senki sem szólt hozzá, de kezelésbe vette Piroska Zoltán szintfőnökhelyettes, aki a legkíméletlenebb büntetőnek számított a negyedikesek között. Szúnyogh elkövette azt a hibát, hogy akkor ment be a mosdóba, amikor Piroska egyedül tartózkodott ott, éppen fogat mosott, randira készült. A szerelmi érzés nem akadályozta meg Piroskát abban, hogy hatalmas pofonokat helyezzen el a gyűlölt gólya pofalemezén, majd egy jobb- és balegyenes összetétellel lezárja az akciót. Látva a folyosón támolygó, szeme alatt kezdődő monoklikat viselő bűnöst, majdnem megsajnáltam, ha nem tudtam volna, hogy micsoda gazemberségeket követett el. Piroska nem ütötte meg a bokáját, mert az önbíráskodás majdnem mindennaposnak bizonyult körünkben.
Szúnyogh szülei levelet írtak fiuknak, amelynek tartalma nem maradhatott titokban, Piroska hangosan felolvasta szilencium kezdetén. A megszólítás máig fülemben cseng: „Te tésztás szívű, kicsi fiú!” Hiába, gyermekek maradunk halálig, a szülő pedig szülő… Idősebb Szúnyogh és neje kisvártatva megérkezett a családi Zsigulival, fiuk kisgyermekként, sírva borult vállukra, de a dirinél már nem lehetett kimosni, példát kellett statuálni.
Szúnyogh később sikeresen szívódott fel környezetünkből, falujabelijei azt beszélték róla, hogy Triesztnél átúszta az Adriát és olaszországi menekülttáborba került, egyesek látni vélték jellegzetes testtartású alakját a Capuáról szóló riportfilmben. Aztán állítólag Ausztráliába ment, s többé nem érkezett hír felőle…
A botrány ránk, maradókra sem maradhatott következmények nélkül. Ahol ilyesmi megeshet, ott bizony hibádzik az erkölcsi nevelés, gondolták az értünk felelősek. Büntetésül nem mehettünk haza hétvégére, szombat-vasárnap névadónk, Stromfeld Aurél életrajzát bifláztuk. A vezérkari ezredes előbb az Osztrák–Magyar Monarchiát szolgálta, majd a Vörös Hadsereget. Valamit tudott ez a Stromfeld, morfondíroztam, de véleményemet megtartottam magamnak.
Vagy csak ügyes volt?
