Veres Tamásné Kiss Katalin: Hadifoglyok a világ végén

2020. december 11., 08:24
Nagy István: A könyökén pihenő katona (pasztell, 65 × 83 cm, 1918 körül) - Forrás: Wikimedia Commons Fotó: []

A napkorong lassan, méltóságteljesen merült el a tenger ölelő karjaiban. Utolsó sugaraival vörösre festette az égbolt kósza felhőit és a tengert. A kikötőben hadifoglyok várakoztak kis csoportokat alkotva, előre görnyedt vállal ültek a parton. A közeledő sötétségben Lukács Huba igyekezett a tengerhez. Egy pillanatra megállt, nézte a csoportokba verődött embereket, és úgy tűnt neki, mintha tehetetlen kövek vagy ottfelejtett csomagok hevernének szanaszét a parton. Huba a megszokott helyére ment, és fáradtan ereszkedett le egy kiálló farönkre. Beletúrt a hosszúra nőtt, gondozatlan hajába. Tekintete a sötéten morajló tengert pásztázta.  A hosszú, kígyózó sorra gondolt, azokra, akik ma érkeztek Oroszország minden területéről a hadifogolytáborba.  Arcok merültek fel az emlékezetében, akiket megjegyzett a nyilvántartásba vétel során. Egyben mindenki hasonlított egymásra: az elgyötört tekintetekben a hazatérés reménye csillogott. Aztán ezt a lázas csillogást magával sodorta a múló idő. Huba azt gondolta, amikor önkéntesnek jelentkezett a hazatelepítő bizottsághoz, hogy tenni valamit, nem várakozik tétlenül, de rájött, amit tenni tud, az csak egy csepp a tengerben.

Hubától nem messze néhány ember tüzet gyújtott, és beszélgetni kezdett.

– Már biztos lefektette a feleségem a kisfiamat. Még nem is láttam, hiszen akkor született, amikor én fogságba estem tizenhétben. Ma már hároméves – sóhajtott az esti csendben egy székely férfi.

– Hazajutunk földi, ne félj – biztatta a mellette ülő bajtársa.

– Én először Kassára megyek az anyámhoz, majd utána Szegedre a kedvesemhez – szólalt meg egy másik fogoly.

– Ma is érkeztek Oroszország belsejéből foglyok.

– Már több ezren várakozunk, hogy hazajussunk, de értünk még nem jött hajó. Már a csehek, németek nagy része mind hajóra szállt.

– Olyan, mintha rólunk mindenki megfeledkezett volna. Ma sem jött hajó – mondta szomorúan az egyik fogoly. Megpiszkálta a parázzsá szelídült tüzet. Millió szikra repült szanaszét, majd elhamvadtak. A foglyok feltápászkodtak, és még egy reménytelen pillantást vetettek a sötéten hullámzó tengerre, majd lassan, nehéz léptekkel elindultak a tábor felé.

Huba maradt csupán a parton, és a csillagtengert nézte az égbolton. Megnyugtatta a víz közelsége és a tenger morajlásának állandósága. Lehunyta a szemét, és haza gondolt. Eger zegzugos kis utcáira, a szépasszonyvölgyi pincesorra, a kúriához vezető útra. Maga előtt látta az épület fehér falain futó vadszőlő leveleit, amit már ilyenkor vörösre csókol az ősz. Érezte a must édes illatát. Maga előtt látta Anna könnyű járását, érezte a nő gyengéd érintését. Megérintette a kabátja zsebét, ahová az egyetlen fényképet tette. Behunyt a szemmel is látta a képet. A felesége karjában tartotta a kisfiukat. A fénykép nem adta vissza a felesége szépségét, de Huba gyönyörűnek látta a mosolyát.  Ezt a képet még a fronton kapta meg, mielőtt orosz fogságba került. Elképzelte a feleségét, amint ringatja a bölcsőt, és altatódalt dúdol a kisfiuknak.

 Majd Huba képzelete Erdélyben kalandozott. Érezte a fenyves illatát, hallotta a vízesés csobogását, látta a völgyben meghúzódó apró házakat. A nyál összefutott a szájában, mert felidézte a túrós puliszka ízét. Maga előtt látta az anyját, ahogyan eléje siet, amint meglátja őt hazatérni. Az anyja haja szigorú kis kontyba van tekerve, és az öröm szivárványszínű ragyogást varázsol a szemébe. Olyan jól ismerte ezt a mosolyt, ez a mosoly az anyja lelkében született. Maga előtt látta, ahogyan az anyja leteríti az asztalt egy tiszta abrosszal, és étellel kínálja őt. Tiszta minden, ami az édesanyja kezéből kikerül, tiszta a szó is, ami a száját elhagyja, és tiszta az érzés is, ami a lelkében fészkel.  Anna is ilyen, a jóságában ott rejlik a szeretet.

– Kedveseim! Ígéretemhez híven hazatérek – kiáltotta a morajló tenger felé, ahonnan hűvös szellő érkezett, de kijózanította a valóság, visszasüppedt a jelenbe. A lét nyomorúságos pókhálójában vergődött az élet. Keserű vonás jelent meg a szája körül, és erős akarattal elindult ő is a tábor felé, ahol ő maga is fogoly volt. Arra gondolt, holnap Dell’ Adami Géza vezérkari százados végre megérkezik, és talán biztató híreket hoz.

Másnap korán reggel magához hívatta a százados Hubát az újonnan érkezők adataival. A százados fáradt mozdulattal tette le a kezében tartott sürgönyt és vette át az iratköteget.

– Ne kérdezz most semmit, kedves barátom. Úgy érzem, összecsaptak a hullámok a fejem fölött.

– Talán segíthetek valamiben? – nézett rá Huba biztatóan.

– Aligha tudsz ebben segíteni. A szükséges pénz sem gyűlt össze, alig maradt valamire fedezet. Az Omszkban székelő kiürítési bizottság is Vlagyivosztokba irányította a hadifoglyokat – mondta, és a sürgönyre mutatott.

Huba nem válaszolt, nézte ezt az embert, aki a vállán hatalmas felelősséget cipelt.

– Nem akarlak ezzel terhelni, mert úgyis addig intézem, míg az utolsó magyar hadifogoly vissza nem térhet a hazájába – mondta a vezérkari százados, és mosolyogni próbált.

Hubának úgy tűnt, ezt a mosolyt szilánkokra törték a mögötte meghúzódó súlyos gondok.

A barakk előtt már összegyűltek a magyar, osztrák és bukovinai foglyok. Az emberek sápadt arccal, rongyosan, de katonai rendben sorakoztak fel a tábor udvarán.

– Menjünk! Már összegyűltek, most már elkerülhetetlen, hogy beszéljek a bajtársakkal – szólalt meg a százados.

Az emberek néma csendben várták, hogy a százados megkezdje a beszédét.

– Kedves magyar testvéreim! Véreim! – köszöntötte az embertömeget a vezérkari százados. Majd végignézett a lefogyott, reményvesztett embertömegen.

– Ez év június hó 4-én Trianonban megkötötték a béketárgyalásnak nevezett békeparancsot, amely hazánk hegyeit, bányáit, termékeny földjeit, Magyarország több mint kétharmadát más államokhoz csatolta, így Erdélyt, Felvidéket, Délvidéket, Kárpátalját. Több millió magyar testvérünk rekedt idegen ország területén. – A százados hangja elcsuklott. Néma csend követte a bejelentést, a foglyok levették a sapkájukat és megdöbbenve álltak.

Néma csend fogadta a százados szavait, még nem tudatosult a foglyokban, hogy szétdarabolták Magyarországot.  Az emberek hosszú percekig vigyázzállásban álltak. Az idő nem volt mérhető. A foglyok hazavágytak, ugyanarra a földre, ugyanarra a tájra, ahol születtek apáik, nagyapáik, ők és a gyermekeik.  Ahol magyar altatódalt dúdolnak az anyák a bölcsőben szunnyadó magyar babáknak. Ugyanaz a föld érleli az életet adó kalászokat, ugyanazok a hegyek ölelik körül a völgyeket, ugyanazok a folyók futnak sebesen a hegyekbe vájt útjukon. Lassan kúsztak be a százados szavai a tudatukba, és elemi erővel tört fel bennük a dac: nem! Ők a Szent István által alapított államban akartak élni, és nem más, szomszédos ország fennhatósága alatt.  Először halkan, majd egyre hangosabban felhangzott a Boldogasszony anyánk éneke.

Boldogasszony Anyánk, régi nagy Patrónánk!

Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk:

Magyarországról, édes hazánkról,

Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!


Hangosan, több ezer férfi torkából tört elő idegen földön az ének.

Huba a százados mellett állt a segítő bizottságot képviselve, szemben velük a több ezer magyar, akik annyi megpróbáltatás után a hazaindulásra vártak. Huba látta a megrendült tekinteteket, a szemekben megcsillanó férfikönnyeket. A százados mögött kifeszített vásznon ott volt a régi Magyarország térképe, fekete színnel, girbegurba vonallal jelölve az új országhatárt. Látták az új térképet, látták a darabjaira szedett országot, ott volt előttük kifeszítve a megcsonkított haza. Az, hogy magyarok itt mindannyian, az nem a határoktól függött, azt nem lehetett új határvonallal eltörölni, azt az őseiktől örökölt vérben rejlett.

Huba látta, hogy a foglyok arcán azt a keserű, fájdalmas csalódás tükröződik vissza, amit ő is érez.

Az elhangzott ének ott remegett a levegőben, és az emberek némán, szomorúan álltak. Megszólalt a táborban felállított haranglábon az egyetlen harang. Valaki rendületlenül húzta a kötelet, a többiek köré csoportosultak és lehajtott fejjel hallgatták. Az idegen földön messzire szállt a harangzúgás, de senki nem hallotta meg a magyarok bánatát.

Az emberek tétován a barakkok oldalára addigra már kitűzött listákhoz szédelegtek. Huba nézte a fáradt, lefogyott, megöregedett foglyokat, amikor egy székely férfi hangját hallotta meg:

– Én hazamegyek arra a földre, ahol születtem, s magyar maradok, akkor is, ha mindenki román lesz körülöttem.

– Szétszakították a családomat! A szüleim a határon túl ragadtak! – kiáltott fel egy ősz férfi, majd térdre rogyott a térkép előtt, az arcát a kezébe temetve sírt.

Dell’ Adami százados várt. A foglyok lassan összegyűltek körülötte, és néma csendben néztek rá. A százados megköszörülte a torkát, mielőtt újra megszólalt:

– Tájékoztatok minden érintettet, hogy tárgyalásokat kezdtem az utódállamok képviselőivel az elcsatolt területen élő magyarok hazaszállításáról. Lehetősége van minden érdekeltnek regisztrálnia a szomszédos államok misszióinál a hazatérés ügyében. Irodánk holnaptól kezdi meg az iratok kiadását, akik élni kívánnak ezzel a lehetőséggel. Ez egyéni döntés, és nem kötelező. Kényszerű választás elé kerülnek, akiknek a szülőföldjük, a családjuk immár más államok fennhatósága alá kerültek. Vagy megcsonkított hazánkba térnek vissza, vagy a szülőföldjükre.

Huba hallotta maga körül a zúgolódást, az elégedetlenséget, ami egyre csak nőtt.  Hihetetlennek tűntek Huba számára a történtek. Lassan hatolt el a tudatáig, hogy választania kell, hová tér haza. Az anyja arca tűnt fel előtte és a szeretetteljes mosolya. Csak az utóbbi időben tűnt fel Hubának, hogy a múló évek ezüstre színezték az anyja haját, ráncokat rajzoltak az arcára, és magával vitte a fiatalos lendületét. Szüksége lenne rám, jajdult fel Hubában a gondolat.

– Bocsáss meg, anya! – mondta ki hangosan.

Újra meghúzták a harangot, aminek a hangja messze szállt, de a világ néma maradt.

Huba ott állt a térkép előtt. Virrasztott. Felnézett az égre, ahol a fekete égboltot átszúrták a hideg csillagok.

(Trianon 100)