Dobozok, újságpapírok, ládák. Gondosan becsomagolt üvegedények, nippek, étkészletek. Faragott fakeretben festmények, szőttesek, csipkék, csergék. Készülődtünk. A teherautón már a bútorok, bőröndjeinkben egész addigi életünk.
Édesapám borús arcát látva, amint saját kezűleg készített szerszámait válogatta, egyfajta bizonytalanság fogott el, s minthogy édesanyám is hasonló gondban volt a bútorok kiválogatása során, cseppet sem leltem megnyugvást az új haza ígéretében. A magyar iskoláéban, ahol öcsém végre tisztességgel tanulhatja a történelmet, és tanulhat más nyelvet is, mint a román. Nem leltem békémet a könnyebb munkavállalás gondolatában, mert bár magyarul szóltunk, s a történelmet ismerők tudják, mit jelentett egykor Kolozsvár, mégis szégyelltem, hogy Cluj Napocavá lett. Öcsém még elég fiatal volt ahhoz, hogy ne érezze a hovatartozás súlyát. A költözésnek is a kalandos oldalát látta, s ha már kaland, természetesen most sem volt jelen. Talán valahol a Szamos partján ejtőzött egy frissen fogott macskával. Szerencsétlen állat…
Még nem volt egy éve sem, hogy a titokban hallgatott Szabad Európa Rádió véres harcokról kezdett recsegni, melyek Temesvárott törtek ki. Éreztük: a rendszer, amiben román, magyar, szász és cigány ugyanúgy szenved, hamarosan térdre rogyik, és a nép fogja térdre kényszeríteni. Zavargások, s előbb csak tüntetések ütötték fel a fejüket országszerte, majd a tüntetők ellen küldött hadsereg és a Securitate tett róla, hogy a tüntetők forradalmárokká lépjenek elő. Életemben talán ekkor éreztem először egy ország népének együttes erejét. Magyar s román fiatalok együtt vonultunk utcára a kormányellenes jelszavakat skandálva, s ekkor azt hittem, bekövetkezett az a történelmi esemény, amelyre az elcsatolás óta vártunk. A békés együttélés kezdete. Együtt vívtuk ki a jogainkat, egy új rendszer kialakulását, amelyben emberként élhetünk jegyrendszer és besúgók nélkül. Eltöltött ez az érzés mindaddig, amíg az új, reményteljes jövő el nem hozta 1990. március 19-ét.
Bozgor maghiarii lettünk megint. Az egészből kihullott szilánkok, akik nem tartoztak többé sehová se határon innen, se határon túl. Nem számított többé a románoknak sem, hogy decemberben még közösek voltak az érdekeink.
– Gyere, fiam, segíts nekem! – szólt édesanyám, az utolsó bőröndökkel érkezvén a ház felől.
Átvettem tőle a csomagokat és felpakoltam a teherautóra. Közben ismeretlen léptek verték fel az utca porát. Apám elfordult. Fontos teendője akadt a teherautón. Anyám fogadta otthonunk új lakóit, egy román házaspárt, akik azonnal birtokba is vették a házukat. A mi házunkat a cserépkályhával, ami mellett esténként beszélgettünk, a gyerekszobánkat, aminek az ablakából könnyű volt kiszökni az utcára. A nappalinkat, ahol először csókoltam lányt egy házibulin. Az ablaktalan fürdőszobánkat, ahol megtanultam előhívni… Édesapám tudta, mire gondolok. Letörölt egy könnycseppet, és végre megkerült öcsém elé sietett, de nem dorgálta. Most nem.
A környező utcákból ismerős arcok bukkantak fel. Mint egy gyermekkori táj, amely lassan bontakozik ki a távolban, és te pontosan látod annak minden apró részletét. Tudod, hol másztál fára madártojást lopni. Hol ugrottál a vízbe a sziklákról, hol temetted el hűséges kutyádat. Tudod, honnan bámultad a felhőket egy iskolai nap után, s szorongattad belilult körmeidet.
Úgy nyomultak agyamba az emlékek, mintha a propagandafilmek peregtek volna előttem. Szatmári Matyi csárdása, amikor új cipőben jött iskolába. Német Jani és a parittyái, amivel nem egyszer betörtük a gyár ablakait a városhatárban. Bálint Peti minden slágert kazettára vett. Kardos Noémi, Kiss Csilla és még sokan mások. Osztálytársak, kollégák, gyermekkori barátok. Szorosan és véget nem érően öleltük egymást gyermekként, ifjúként és felnőttként is. Sokan jöttek el miattunk. Ezer szó, kézszorítás és pillantás, hogy emlékezetünkbe véssük 1990. augusztus 29-ét, aztán rendre beültünk a teherautóba. Nem tudtuk hová érkezünk, de mentünk, nem volt tovább maradásunk.
Egy pillanatig megszállt az ismerős érzés: mintha csak az iskolába vinném az öcsémet, végig a Szamos partján, be a városközpont felé, útközben mellém szegődnek a barátok. Ha elmegy mellettünk valaki, hangosan ráköszönünk.
– Csókolom, Ica néni!
– Áldás békesség, Gergely atya.
Így vittük hárman-négyen az öcsémet az iskolába minden reggel, mielőtt ki-ki ment volna tovább a dolgára. Matyi az apja mellett dolgozott cipészként, Csilla édesanyja tanárnő volt. Jómagam vízszerelőnek készültem, mint a legtöbb fiú.
Felocsúdtam, amikor megálltunk a Stancanál. Anyám évtizedekig dolgozott a kórházban, városszerte hívták házhoz a betegek, akiktől utána sokféle formában kapta vissza a segítséget: bárány, nyúl, cipő vagy ing képében. Most ölelések és jókívánságok fogadták a román doktoroktól és ápolónőktől.
A şantieren csupán néhány munkás jött apám elébe. Egyik sem marasztalta.
– Jól teszed! Ottan magyarban jobb életed lesz. Ottan megbecsülik a kétkezi munkást.
– Ha fiatalabb lennék, én se gondolkoznék sokat.
– Sose gyere vissza, itten a magyarnak nincs élet.
Édesapa átadott néhány szerszámot, majd erősen kezet fogott mindegyikükkel – ismét könnyek szöktek a szemébe.
Még beköszöntünk pár baráthoz. A kiválogatott holmik egy része náluk maradt.
– Majd, ha berendezkedtünk, elvisszük.
– Így van, ne cipeljétek. Előbb telepedjetek le.
Mindenkitől ezt hallottam, de már ekkor tisztában voltam vele, hogy amit ott hagyunk, az örökre ott is marad.
Nem számoltam, hány órát álltunk a határnál, s hogy hányszor kérdeztek rá úti célunkra és szándékainkra, hányszor túrták át a csomagjainkat és futották át az iratainkat.
1990. augusztus 30-án érkeztünk meg Szentesre. Némaságunkat megtörte a csinos kisváros látványa, a református és katolikus templomoké, s az önkormányzat épületén lengedező piros-fehér-zöld zászlóé. Megdobbant a szívünk, nehezen akaródzott levennünk róla a szemünket.
Egy padlásszobát kaptunk lakás gyanánt. A fürdőszoba egy függönnyel elkerített sarok volt, a tetőn pedig lyuk tátongott. Tizenöt éves öcsém ekkor még nem sejtette, milyen kalandosan telnek majd számára az őszi, esős éjszakák egy esernyő alatt. Mindent, amit magunkkal hoztunk, az alattunk lakó házaspár garázsában tároltunk egy ideig. Idővel már nem volt többé szükségünk tárolóra.
– Románul van – közölte a főorvos. – Le kellene fordíttatnia, kedves, így nem tudjuk alkalmazni. – Azzal visszaadta édesanyám papírjait.
Anyám harmincéves tapasztalatában bízva jelentkezett nővérnek a helyi kórházba abban a reményben, hogy el tudja majd tartani a családját.
– Mihez ért?
– Hegesztő vagyok.
– Van róla képesítést igazoló dokumentum?
– Nincsen nekem olyanom, én papír nélkül is tudom a mesterségemet.
– Nézze, képesítést igazoló papír nélkül nem alkalmazhatom. Semmi gondunk a román munkásokkal, de papírja legyen róla.
Román munkás. Apám két kezébe temette arcát. Anyám hiába próbált lelket önteni belé, ő sem talált vigaszt ebben a helyzetben.
– Édesapám! – rontott fel öcsém ekkor a padlásra, ledobva iskolatáskáját. – Hallj ide, édesapám, mit mondtak nekem az iskolában! Azt mondták, románok vagyunk, bevándorlók. Még kaptam is volna, ha nem én vagyok a gyorsabb.
– A románok közt magyarok, a magyaroknak románok… Mit ki nem kell állnia a magyarnak még Ceaușescu után!
Apám felállt és elsétált a szoba legtávolabbi pontjához. A kis díszablakhoz, az egyetlenhez, amelyen fény jött be. Kibámult a karcos üvegen a szomszéd ház falára.
Annak idején sokszor verekedtünk iskolából hazamenet a románokkal. Csak azért, mert ők románok voltak, mi meg nem, és ez nekik elég indok volt. A tanároktól is többet kaptunk emiatt, de egy szavunk se volt. Nem lehetett. Tűrtük a sorsunkat, ahogy tudtuk, éppen ezért a szívem majd megszakadt így látva a szüleimet.
– Elmegyünk napszámosnak, eladjuk, amit el lehet. Ha eddig túléltünk, eztán is túl fogunk – szólt végül édesapám.
Huszonöt forint volt az órabérünk a fóliasátoroknál. Iskola után öcsém is beállt a sorba. Édesanyám emellett abból igyekezett pénzt csinálni, amiből a legkevésbé akart: csipkéket, terítőket, szőtteseket, bútorokat kínált eladásra.
– Drága hölgyem! Ilyesmi itt már nem divat – legyintett nevetve egy fiatalasszony a méterárus üzletben. – Senki sem vesz manapság csipkealátétet.
– Divat? – hökkent meg anyám. – Hagyományról beszélünk, kisasszony, népművészetről, nem divatról. Ezeket a horgolásokat még az én nagyanyám készítette. Tudja, hány évesek?
– Éppen elég év van bennük ahhoz, hogy a kutyának se kelljenek. Nem veszem át őket.
– Na, de hölgyem! Ezeket a diófa bútorokat már senki sem venné meg. Fogadja el, amit kínálok értük, nem adnának magának pár száz forintnál többet ezekért.
Több ezer lej értékű bútorokat pár száz forintért adott el idegeneknek, csak hogy legyen mit ennünk. Családi örökségét fújta szerte pillanatok alatt a nyugati szél.
Ugyanakkor ez az állapot sem tartott örökké. Egy ideig ingyen jártam dolgozni a főbérlőnkkel a lakhatásért cserébe, s csakhamar felfedezett magának. Nem kért magyar papírt vízszerelői képesítésemről, elég volt neki, hogy értem a dolgomat; idővel már fizetést is kaptam. Később édesapámnak is szerzett munkát műhelyekben, míg édesanya irodákat takarított.
Harminc év telt el azóta, de a hiányérzet nem múlt el. Még mindig hazamegyek, s otthonról hazajövök. Sokan vagyunk és sokukat ismerem. Barátok közt még mindig emlékezünk, s ha köreinkbe téved egy újabb távoli ismerős, elég csak összenéznünk vele, hogy tudjuk…
Már nem jut eszembe a huszonöt forintos órabér, édesapám könnyező tekintete régi házunkat nézve, se az, hogy bejelentkezve magyar földre szűrővizsgálatokon kellett átesnünk, s ugyanígy nem gondolok arra se, hogy a románok között még mindig magyar vagyok, s a magyarok egy részének még mindig román. Mert hiába is beszélek és beszéltem egész életemben magyarul, hiába verekedtem barátaim oldalán a magyarságomért a román diákokkal, és bizonygattam a tanárnak, hogy Erdély bizony magyar föld, amiért jókora maflásokat kaptam, a személyi igazolványomban szereplő Kolozsvár annak idején még, és most már mást jelent sokaknak.
De a magyar magyar marad, ha a fene fenét eszik is, mert van egy érzés bennünk, ami azzá tesz bennünket. Kezet nyújtunk egymásnak, ha a szükség úgy hozza, s minthogy ma már ez sem divat, én még e szellemben nevelem lányaimat. Petőfi is megmondta szlovák származása ellenére: „Magyar az, aki annak érzi magát.”
De mi, akik elszakadtunk otthonról, hogy hazakerüljünk, mi ugyanakkor bozgorok is vagyunk, ahogy a román mondja. Hontalanok, földtelenek. Bozgor magyarok.
(Karantének)
Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat
Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.
