Volford Éva: Quid pro quo

A távozó férfi arccal előre csúszott végig a macskakövön. Az utána hajított székláb pont akkor találta nyakszirten, amikor megpróbált feltápászkodni, és az ütéstől nyomban ernyedten zuhant vissza. Bentről a tömény füst mellett kárörvendő röhögések úsztak ki a szürke délutánba, a zsákutca penészes falai között pattogó visszhangjuk az ereszből csordogáló vízzel együtt tűnt el a csatornában.

A rám törő rossz előérzet miatt kényszeresen csavargatni kezdtem a kristálygyűrűmet, majd a földön heverő férfit megkerülve beléptem a kocsmába. A verekedés keltette izgalom még keserű volt a sörszagtól. Akik nem vért törölgettek az öklükről, azok a szilánkokat söprögető csapossal ordibáltak, vagy a földről próbálták felkaparni magukat. Csuklyámat mélyen a szemembe húzva a fal mellett surrantam beljebb. Az egész helyiséget megtöltő füst csípte a szemem, s a pislákoló gyertyák fényében csak hunyorogva tudtam végigpásztázni az emberek arcát. Nem mintha tudtam volna, hogyan néz ki az, akihez jöttem, de a várakozó férfi arc megtört gerincű, nyitott könyv az olyannak, amilyen én is vagyok.

Közvetlenül az ablak mellett egy sakktábla fölé görnyedő szalmakalapos alakra lettem figyelmes. Idősebb volt, mint vártam. Hosszúkás arcát tovább nyújtotta aszott bőre, és a ráncok közül előbukkanó őszülő szakálla. Színtelen ajkai között jóízűen szopogatta a szivarját, amiből a füst – mintha csak kéményen bújna ki – a kalap karimáján tátongó lyukon kúszott a rozsdás csillár felé. Néhány gyors lépéssel mellette termettem. Pont ekkor tette helyére az utolsó gyalogot, majd lépteim hallatára felnézett és köszönt.

– Szép estét, kisasszony! – hosszú, csontos ujjaival az üres szék felé intett, én pedig leültem. – Maga a világos, kezdjen!

– Nem sakkozom jól. Épphogy tudom a lépéseket.

– Annál nem is kell több – mondta széles vigyorral az arcán.

A bal szemét figyeltem, vagyis azt az üvegbe zárt szivárványt, amit a ráncok közrefogtak.

– Miért pont üveggolyó? – kérdeztem, miközben a gyaloggal a D4-es mezőre léptem.

– Szeretik a gyerekek – cuppogva végignyalta megsárgult fogsorát, és a D5-re lépett.

Éreztem, ahogy a hátamra tetovált védelmező rúnák körül libabőrös leszek, de a félelem legkisebb morzsáját is magamba fojtottam.

– Mit akar tőlem? Vagy netán sakkozni hívott ide? – kérdeztem, miközben visszafordíthatatlan játszmába kezdtem, és a C4-re léptem.

– Először is azt szeretném, hogy vegye le a csuklyáját, aztán válaszoljon őszintén egy igazán egyszerű kérdésre!

Nem tetszett a szavai közé csempészett ridegség, de a kíváncsiság a csuklyához vezette az ujjaimat. A hajam lavinaként zúdult le kétoldalt az ölembe, amire a férfi szemében nyugtalanság tüze gyúlt, és fogai közül majdnem kifordult a szivar.

– Tehát maga az?

– Az volnék – bólintottam, majd gyakorlott mozdulattal a fejem tetejére csavartam a fekete loboncot, és visszahúztam a csuklyát. – Bocsásson meg, de a boszorkányhaj vonzza a kallódó lelkeket, és nem kevésbé a bérgyilkosokat is.

Minden pislogás után egy picit elfordult a szemüregébe nyomott üveggolyó, s a beállt csendben hallani véltem, ahogy a porszemek csikorognak rajta.

– Hosszúra bárki megnövesztheti a haját. Azt akarom, hogy győzzön meg, hogy maga nem egy egyszerű szélhámos – megszállottság itatta át a szavait.

Előrehajoltam, és a felkelő hold beszüremlő fényében felakasztottam a szemgolyóim, hogy láthassa az ínhártyámra tetovált boszorkányesküt.

– Hitért ne hozzám forduljon, hanem a jóistenhez! – visszahúzódtam az árnyékba, és találomra léptem egy bábuval.

– A pénzéért cserébe jósolhatok, átkot szórhatok vagy beszélhetek a halott szeretteivel, de olyan emberi gyengeségeket, mint a hit, nem árulok.

– A pénzemért? – vonta fel őszülő szemöldökét.

– Nem alkimista vagyok, és élni még ebben a mocskos városban is pénzbe kerül.

A szavaim csendet hagytak maguk után.

Amikor már biztonságra leltem volna a hallgatásban, oldalra tolta a sakktáblát, ami csörögve a falnak ütközött. A figurák felé nyúló kezem megdermedt a levegőben, majd várakozón az ölembe hullt. A férfi arcára néztem, és figyeltem, a fonnyadt ajkak hogyan formálják a felém intézett szavakat.

– Térjünk a tárgyra! Hallgatom, mit mesélnek rólam a kártyái.

Átdörzsöltem az ujjaim, és zsebemből az asztalra csaptam a paklit. Megvetően nézte végig, ahogy a felső lap hátuljára kacskaringós rúnát rajzoltam az ujjammal, majd elutasítóan, összefont karokkal hátradőlt. Keverés közben kedvesen mosolyogtam rá, mert egyre jobban szórakoztatott az ellenszenve.

– Három lapot fog húzni. Egy a múltról, egy a jelenről és egy a jövőről mesél majd. Ha közben valahol fájdalmat érez, szóljon, ha hirtelen mondanivalója akad, mondja! A jövő ritkán árulkodik valós szavakkal, ezért a harmadik kártya láttán tegye meg az első dolgot, amire késztetést érez! – legyezőbe fogtam a lapokat, és felé nyújtottam. – Bal kézzel húzzon hármat, és lefelé fordítva tegye az asztal közepére!

Látszott, hogy nehezére esik, de követte az utasításaimat. A legtöbben ilyenkor hosszasan simogatják a lapokat, keresik, melyik szólítja meg őket, de ő csak kirántott hármat középről. Egymás mellé rendezte, majd túljátszott udvariassággal a lapok felé intett, ezzel átadva nekem a terepet. Felfordítottam az elsőt: Kardok Hármas.

– Nem kímélte magát a sors, igaz? Azt hittem, az üveggolyó kocsmai verekedés emlékét őrzi, de tévedtem. Csúnya dolgokat hoz magával az ember a háborúból, és cserébe értékeseket hagy ott! A műtét persze sikertelen volt. Bizony, a jó orvosok túl drágák – megcsóváltam a fejem, majd egy fokkal halkabban és lassabban folytattam. – Drágák, de nem ez volt a baj. Mint mindig, most is nő áll a tragédia mögött. A doktor úr lánya, és egy másik fiatalember. Talán a testvére? Nem, csak a barátja.

Homlokán dagadni kezdtek az erek, s még levegőt se vehettem, már ellenkezni kezdett.

– Ha utánam kérdezett, mindezt könnyen kideríthette.

Vállat vontam, és felfordítottam a középső lapot: A Főpap.

– Fiatalkorában tett valamit, ami kiölte magából a hitet. Évfordulóhoz közeledik, igaz? – hunyorítva kémleltem dühvel leplezett, zavarodott arcát, mintha abból olvasnám ki a folytatást. – Sőt, ma van az évforduló! – elégedetten felkiáltottam, és megkopogtattam a kártyát. – Bizony, bizony, utolérte a bűntudat.

Szünetet tartottam a harmadik lap előtt, és felvont szemöldökkel vártam az újabb ellenkezést, de ezúttal némán ült tovább. Az utolsó lap a Kelyhek Kettes volt. Mielőtt megszólalhattam volna, akkorát csapott az asztalra, hogy a sakkbábuk megugrottak mellettünk.

– Két korsóval ide! – kiáltott a pincér után. Epés nevetésétől borsózni kezdett a hátam. – Maga mondta, hogy tegyem az első dolgot, amire késztetést érzek. Tessék, máris megkönnyítettem a dolgát, és beteljesítettem a jövőmet! – a gúny szétfröcskölő nyállal együtt jött ki a száján. Megtöröltem az arcom, majd fogságban tartva a férfi tekintetét oldalra nyúltam, és behúztam a mattot. Amikor megszólaltam, a hangom halk és hideg volt.

– A Kelyhek Kettes nem két korsó sört jósol magának, hanem még két szenvedéssel teli évet, amikor a lelkiismeretével küzd. De hiába, mert a végén úgyis a könnyebb utat választja.

Zsebre tettem a kártyákat, és felálltam.

A férfi megrendülten figyelte a bábukat, és az est alatt először nem is próbálta leplezni az érzéseit. Anélkül, hogy rám nézett volna, pénzt szórt az asztalra. Többet fizetett, mint kellett volna, de nem figyelmeztettem.

– Azt mondta, nem tud sakkozni – lehelte halkan.

– Én nem is. De egykori barátja, akinek a helyén ültem, igen jól tudott. Csupán szerencsém volt. A segítőkész halottak közé tartozik.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)