Furcsák ezek az ünnepek utáni napok. Az ember készül egy csomót, aztán ripsz-ropsz, nyakába szakad az egész, s kettőt fordul és eltűnt. Mivel ilyen intenzív aztán a csonka héten (értsd: az ünnep utáni hét), az ember nem tud szabadulni tőle. A gondolatok is olyanok, mint a testek, ha egyszer mozgásba lendültek egy pályán, akkor igyekeznek megőrizni az állapotukat. Még szerencse, hogy – ugyanúgy, mint a fizikában – a gondolatoknak is van súrlódása, így lassan az ünnepi fíling is elmúlik. Az én agyam viszont túl beindult a mostani ünnep rendjén, nagy sebességet vett fel, s aztán nehezen áll le. Egész héten még a húsvéti gondolatkörben kínlódtam. Mind próbáltam kievickélni, mással foglalkozni, de a fránya ünnep mind kúszott vissza. Ezt a mostani bejegyzést is másnak szántam, de azt hiszed, képes voltam odafigyelni? Nem, bizony nem.
Na, de ha már így alakult, hát megosztok egy revelációszerűséget, ami az ünnep folyamán ért, ki tudja, még valami izgalmas kikerekedik ebből is.
Az idei húsvét alkalmával azon gondolkodtam, hogy nagypéntek, azaz Jézus kivégzése elkerülhetetlen volt. Egyszerűen a dolgok úgy sorakoztak fel körülötte, hogy minden normális társadalomban kivégezték volna. Kik? Hát az adott társdalom elitje, az erősek. Miért? Hát azért, mert veszélyes volt, szájalt, nem találtak rajta fogást, ez tetszett a népnek, s a hatalmasok megijedtek: még a végén baj lesz.
Aztán arra gondoltam, hogy vajon ez csak a késő ókori Júdeában lenne így vagy általános jelenség? Belegondolva a különböző társadalmi rendszerekbe, igazság szerint nincs nagy változatosság közöttük. Alapjáratban a késő ókori Római Birodalom és a 21. századi Európa államai között kevesebb a különbség, mint gondolnánk. Csak annyi, mint az első robbanómotor és egy tavalyi Forma–1-es verda között. Látszólag az egész hihetetlenül különböző, de alapjában nem az: gyúlékony üzemanyag kerül be egy zárt térbe, ami lángra lobban és hirtelen elég. Az így keletkező erő meghajt egy kart, szíjat, ami átvezeti azt egy futóműbe. A mozgást egy kar irányítja, ami emberi kézben tartásra alkalmas egységben ér véget. Az égésből származó gáz pedig távozik egy megfelelő csövön keresztül. Ugyanaz, nem?
Mindegy, hogy az épp aktuális rendet római császárságnak, középkori királyságnak, felvilágosult monarchiának, demokráciának vagy diktatúrának nevezünk, a lényeg ugyanaz: elitek fenn, középosztály… hát… középen, s alul a többi. Alattuk, jóformán a renden kívül a névtelenek (koldusok, kiátkozottak, lázadók, bajkeverők stb.). Ne értsenek félre, militáns demokrata vagyok, de csak az igazi demokráciának a híve, amihez uralomra képes nép is kell, amint maga a szó is mondja. Ott, ahol meg lehet vásárolni egy liter olajjal, egy szelfivel vagy kétszavas lózunggal a szavazatot, ott nincs igaz demokrácia, csak annak perverz és rút húga, az idiokrácia (a kifejezés azonos egy kicsit korábbi film címével, sajnos a filmet sokan nem paródiának, hanem útmutatónak használják).
De vissza a témához! A társadalmi rendszer azonos, így valószínűleg – gondolom – Jézussal is nagyjából ugyanaz történne ma, mint akkor. Illetve ma már finomkábbak vagyunk. Kereszt helyett megannyi fifikásabb eszközünk van (mint a motor esetében), az eredmény viszont ugyanaz: nagypéntek.
Ezeken morfondírozva kezdtem el gondolkodni a közös többszörösön, azon az elemen, ami egybekapcsolja ezeket a kiszámíthatóan viselkedő rendszereket. Mitől félnek a főpapok, a királyok, a diktátorok, a politikai és gazdasági elit? Illetve mit féltenek ezek a csoportok és személyek? Bántó egyszerűséggel az első kérdésre azt mondhatjuk, hogy a szabad embertől. Jó példa erre a huszadik századi kommunista diktatúra. Kik az első áldozatok? Hát az értelmiségi, aki idióta könyvei és mindent elbonyolító szőrszálhasogatása közepette indiszkrét kérdéseket fogalmaz meg, sőt különvéleménye van. Érdekes epizód e tekintetben a romániai bányászjárás. A 90-es évek visszarendeződése folytán Bukarestben a régi-új hatalomnak le kellett számolnia egy szálkaként működő belső ellenállással a szavukat hallató értelmiséggel. Behívták a bányászokat, akik faék egyszerűséggel oldották meg a feladatot: mindenkit megvertek, aki szemüveget viselt és szakállas volt. Az ilyen ember jó eséllyel értelmiségi, az a pár szerencsétlen, aki valamilyen hóbortból nézett így ki, hát megérdemelte.
A hatalmasok félnek a szabad emberektől. S mit féltenek? Egyszerű: a hatalmukat. Ennek a kérdésnek a releváns vallási vetületeit próbálom körüljárni pár bejegyzésben, s általa rávilágítani a Biblia egy főaortájára, ami kezdetektől jelen van, s azt hiszem, ma sem irreleváns. Végül pedig ígérem, hogy ez a sorozat nem lesz olyan hosszú, mint a vallásszabadságos!
Hetek óta tartott a kánikula. Először mindenki örült neki, élvezte, aztán a forróság mindent lassan kiszárított, elbágyasztott. A legrosszabb viszont a por volt. Por szállt fel az útról, por pergett a házakról, port fújtak a sziklák, sőt mintha még a napsugár is porból állna. Lassan az egész világot belepte a por. Okkersárga lett minden, a füvek, az ég, a házak. Okkersárgák az emberek is, és okkersárgák gondolataik is.
Kezdjük a legelejével! Az 1568-as tordai határozat valóban egyedülálló a korabeli Európában, s valóban, ténylegesen évszázadokkal megelőzi a hasonló eszmei mozzanatokat az öreg kontinensen. Elvi, elméleti szinten hatalmas, egyedi szöveg és szándék. Gyakorlati szinten viszont egy marginális mozzanat az Erdélyi Fejedelemség nehéz történetében.
Még egyetlenegy részecske van itt, amit kiemelnek. Mégpedig az, hogy miért van ez a szabadság. A szöveg azt mondja, „az ű lelke azon meg nem nyugodván”. A kérdés tehát lelkiismereti jellegű, nem politikai. A közösség azért választhatja szabadon a papját, mert ha ez nem így lenne, akkor a közösség kollektív lelkiismerete csorbát szenvedne. Ez, kérem, hirtelen és hamar egy európai premier! Az országgyűlés a közösség lelkiismeretét félti, ezért szabad papválasztást ajándékoz nekik. S ha belegondolunk, egy politikai rendszer hasonló hozzáállása ma is örvendetes hír lenne…
Ezt a határozatot Erdély országgyűlése előterjesztésére fogadta el a fejedelem, az 1568. január 6–13. között, Tordán tartott országgyűlésén. Tehát nem egy papokból álló zsinat, hanem egy parlament(szerűség). Az országgyűlés jegyzőkönyve (ami a hozzászólásokat, előterjesztéseket, megjegyzéseket, vitát stb. tartalmazta) vagy lappang, vagy elveszett. Csak maga a határozat maradt ránk, s pihent jó sokáig, míg aztán fel nem fedezték, s rá nem biggyesztették az örökkévalóság koszorúját. De belátom, hogy a szöveg így nem túl érthető, elemezzük hát darabonként!
Így van ez a vallásszabadság törvényével is. Nem egy heroikus, prófétai felkiáltás eredménye, de ha még az is lenne, annak a felkiáltásnak is van háttere, hiszen lehet, hogy a felkiáltó éppen kolbászt reggelizett, így a reveláció fokhagymaszagú lett. De mennyivel viccesebb tudni, hogy még a próféták is tudnak fokhagymaszagúak lenni, s a nap végén minden gyönyörűen és esendően emberi.
Először azt kell megjegyezni, hogy ezek a dekrétumok elsősorban, s legtöbbször kizárólag politikai szükségből születtek. A céljuk nem valamilyen magasztos teológiai vagy filozófiai meggyőződés, mint a Sebastian Castellio múlt héten ismertetett felhördülésében, hanem fránya politikai kényszer. E tekintetben két változattal találkozunk. Az elsőben a katolikusok és protestánsok egymásnak esnek, megy a harc rendesen, de közben mind a két fél belefárad, s kimerül a küzdelemben, így szünetet kérnek egymástól, amit törvényileg szabályoznak.
Az európai kitekintés egy spanyol orvos, bizonyos Miguel Serveto ismertetésével történik. Serveto a 16. században élt, hihetetlenül értelmes volt, de – mivel itt is érvényes az a mondás, hogy az Úristen egyik kezével ad, a másikkal elvesz – a mi becsületes Mihályunk elvetemült veszekedő, tüsketermészetű személy volt. Barátai nem nagyon voltak, mert előbb-utóbb mindenkivel összeveszett. Nos, a mi Szervétünk, hisz így hungarizáltuk, Európa kora újkorának első Szentháromság-tagadója.
A szentháromságtagadó tant Dávid János Zsigmond és édesanyja olasz származású orvosától, Giorgio Biandratatól (magyarul Blandrata György) tanulta. Róla majd később részletesebben is írok. 1566-ban jegyzi fel egy kolozsvári krónika, hogy Dávid a Szentháromság ellen kezdett prédikálni. Ekkortól számíthatjuk az unitárius gondolat megjelenését Erdélyben.
Lassan-lassan eljutunk 1568-hoz és a vallásszabadság határozatához is. Ezidáig megismertünk néhány kulcsszereplőt, elhelyeztük magunkat a korban (Mohács utáni zűrzavar), majd megismerkedtünk Erdély három fő rendjével – mondhatni parlamentjének tagjaival. E mostani szöveg immár rákanyarodik a fő kérdésre, hiszen vallási dolgokról fogunk beszélni, nyilván némi politikai csokimázzal leöntve. Célom e mostani szöveggel az, hogy a teljesen kiszámíthatatlan és sokszor érthetetlen erdélyi helyzetet tovább bonyolítsam egy vallási problémával.
Itt mindig hadak vonultak fel, itthagyva genetikai állományukat, s megtanítva azokat, akik túlélték az újabb rohamokat arra, hogy a legnagyobb csapás után is újra felemelkedhet az ember. Az életben nincs nagyon választás! Ha lerombolják, amit építettél, káromkodsz egy sort, kifújod magad, majd morogva és morcosan, de visszaépíted, tudva, hogy hamarosan érkezik majd mongol, tatár, török, német s kezdődik minden elölről. Ne feledjük, Déva és Kőmíves Kelemen is erdélyi történet (is).