Jussunk valahogy e nagyon hosszúra nyúlt vallásszabadságos történet végére! Múlt szövegben beleharaptunk a szövegbe, ma rágjuk tovább, remélve, hogy a végére érünk.
„… hirdessék kiki ő értelme szerént, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse az ű lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nékie tetszik.” Nos, itt van a szöveg egyik első központi mondanivalója! A prédikátorok (ugye, elsősorban protestáns papokra gondol) szabadon hirdessék saját nézeteiket, s ezeknek a megítélése csak és kizárólag a közösség, a gyülekezet hatásköre legyen. Nem szabad immár Erdélyben senkinek úgymond lenyomni a közösség torkán egy olyan papot, akivel az az adott közösség nem ért egyet. Közösség alatt ebben az esetben településeket kell érteni. A település akkoriban több volt egyszerű lakó- és termelési helynél. A közösség kompakt egységnek számított, amelynek normatív jellegű hagyománya és szabályai voltak, amit – ha kellett – érvényesítettek is. Ez természetesen azt vonja maga után, hogy immár a dogmatikai aromát is szabadon választhatták, s elvileg – hangsúlyozom: elvileg – ebbe senkinek sem volt joga beleszólni. Persze attól még masszívan beleszóltak például a földesurak egy-egy jobbágyfalu életébe és vallásába, de ez már egy másik történet. E mostani rész egyfelől megadja a lelkészeknek a prédikálás szabadságát, másfelől megadja a közösségnek a szabad papválasztás jogát. Alakulunk!
Még egyetlenegy részecske van itt, amit kiemelnek. Mégpedig az, hogy miért van ez a szabadság. A szöveg azt mondja, „az ű lelke azon meg nem nyugodván”. A kérdés tehát lelkiismereti jellegű, nem politikai. A közösség azért választhatja szabadon a papját, mert ha ez nem így lenne, akkor a közösség kollektív lelkiismerete csorbát szenvedne. Ez, kérem, hirtelen és hamar egy európai premier! Az országgyűlés a közösség lelkiismeretét félti, ezért szabad papválasztást ajándékoz nekik. S ha belegondolunk, egy politikai rendszer hasonló hozzáállása ma is örvendetes hír lenne…
„Ezért penig senki az superintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, az elébbi constitutiók szerént, és nem engedtetik ez senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyögessön az tanításért…” Ha korábban megfogalmazták a tézist, most jön annak kibontása, következménye. A prédikátorokat hitük, meggyőződésük miatt nem bántalmazhatja fogsággal, a gyülekezet akarata elleni elbocsátással, vagy egyéb fenyegetéssel, erővel. Sőt ezt még a szuperintendensek, azaz a püspökök sem tehetik meg. Nekik sincs joguk pusztán hitelvi okokból elbocsátani egy papot, ha a közösség annak az embernek a tanítását helyesnek vallja.
S most jön a lényeg: „…mert az hit istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás istennek igéje által vagyon.” Ilyen megfogalmazás vagy fő érv valóban sehol nem bukkan fel az európai hasonló szövegekben. Ez a slusszmondat egyben a teljes szöveg logikai alapja és kiindulópontja. Úgy is fogalmazhattak volna, hogy mivel a hit Isten ajándéka, s ez a Biblia hallgatása, olvasása által ébred, senkinek sem engedik meg a prédikátorok erőszakos elhallgattatását, sem a közösségnek nem tiltható meg, hogy felfogása szerinti papot tartson. Emlékeztetek mindenkit, ez egy országgyűlés, nem egy teológiai szimpózium. A mozgató egy elvi, teológiai eszme, amit megragadnak, rögzítenek mint igaz állítást, majd ennek a szemüveglencsének a prizmáján keresztül levonnak egy konkrét helyzetre vonatkozó következtetést. A hit Isten ajándéka, ez a Biblia ismerete, elemzése révén ébred. Erre az elemzésre vannak a prédikátorok. Kik vagyunk mi – így az országgyűlés –, hogy beleszóljunk az Isten és a közösség közötti hitviszony alakulásába? Bizony senkik, tehát akkor inkább ezt bízzuk azokra, akikre tartozik, a közösségre és Istenre.
